Vannak napok, amelyekre mindig emlékezni fogok. Március 22-e egy szerdai nap volt, akkor alakult meg az ellenzéki kerekasztal. Június 16-a pedig péntek volt, pont harminc éve, amikor több mint háromszázezren gyűltek össze a budapesti Hősök terén, hogy végre eltemessék ’56 mártírjait, és ahol az egész ország megismerhette azt a fiatal politikust, aki a pesti srácokhoz és lányokhoz méltó bátorságról tett tanúbizonyságot. Július 11-én az amerikai elnök, George Bush beszédet mondott a Kossuth szobor előtt, az előre megírt szövegét széttépte, minket pedig azon a zord kedden nem zavart, hogy bőrig áztunk a zuhogó esőben. Augusztus 19-én Sopron mellett pikniket tartottunk, több száz keletnémet menekült tudott átjutni Ausztriába. Augusztus 23-án észtek, lettek és litvánok milliói hatszázkilométeres élőláncot alkottak. Szeptember 11-e, szintén hétfőre esett, hazánk ezen a napon nyitotta meg nyugati határait, hogy NDK-s állampolgárok tízezrei induljanak el sírva a szabadság felé. Október 23-én, megint egy hétfői napon a kislányommal és az ő barátaival ott voltunk a Kossuth téren, ahol azt hallhattuk, hogy Magyarország államformája végre újra köztársaság. Aztán jött november 9-e, amikor ledöntötték a Berlini falat, a világ kettéosztottságának kegyetlen jelképét. De még mindig nem volt vége. December 16-án Temesváron a lakosság szimpátiatüntetést szervezett a magyar református lelkész, Tőkés László mellett, december 22-én pedig megdőlt a véreskezű Nicolae Ceauşescu diktatúrája. Ezeknek a napoknak az emlékét most is ott őrzöm a szívemben. Ezek a napok egy évhez kapcsolódnak. 1989-hez, ami a csodák éve volt, és az is marad. Most is libabőrös leszek, ha csak visszagondolok rá.

Barátaim!

Hosszú út vezetett ehhez a csodához. Hősök és mártírok tízezrei, bátor polgárok milliói fél évszázadon át készítették elő ezt az egyetlen évet. Aki megélte és most felidézi ezeket az eseményeket, emlékezni fog a felfokozott hangulatra, a várakozásra és a boldogság eufóriájára. Boldogság volt ez a javából és a lelkünket felszabadító megkönnyebbülés. Ezekből a pillanatokból építjük a jövőt, ezekből a pillanatokból építjük a szabadságot.

Hölgyeim és uraim!

Mi neki is láttunk azonnak a szabadság építésének, mert újra szabadok és függetlenek lettünk, és azt kötelességet ró ránk, azt a kötelességet, hogy felépítsük az országunkat. Nem mondom, hogy könnyű feladat volt. Ma sem az. Fél évszázadon keresztül azt szajkózták, hogy útban vagyunk egy tökéletes világ felé, csak legyünk még egy kis türelemmel. Nem mondom, hogy elhittük volna ezt a képtelenséget, de a tökéletes világ megteremtésének illúziója hosszú ideig fogva tartott bennünket. Sokáig tartott, hogy ne csak sejtsük, de tudjuk is, a szabadság világa soha sem lesz tökéletes, nem is kell annak lennie. Tökéletes világ nincs, nem volt soha, és nem is lesz. Ahogy a történelem sem ér véget.

Én arra kérem Önöket, hogy akik akkor ott voltak, akik emlékeznek, meséljék el, mekkora öröm és boldogság volt 1989. Akik pedig nem emlékezhetnek rá, mert később születtek, hallgassák meg a beszámolókat, nézzenek utána, mi történt akkor.

A történelem ugyanis tanít bennünket és felkészít a jövőre. Senki sem áll magányosan az időben. Az élet ettől gyönyörű, hogy tudást, tapasztalatot és szeretetet kapunk az előttünk járóktól. Harminc éve vagyunk újra szabadok. Akinek szemernyi kétsége van, hogy megérte-e a sok áldozatot, munkát és fáradságot, tegyen egy sétát Budapesten, Prágában, Varsóban vagy akár Berlinben, Bukarestben. Amit látni fog, nem lesz tökéletes, de gyönyörű és felemelő, akárcsak azok a pillanatok, melyek 1989-ben egymásba kapaszkodtak.

Köszönöm a figyelmüket!