Ötven évvel ezelőtt, 1956 őszén, a magyar nép világtörténelmet írt. Fellázadt a zsarnokság ellen. Harcba szállt az idegen megszállókkal. Egy független és szabad Magyarországért.
Akkorra már tűrhetetlenné vált az élet Európának ezen a felén. A kommunista utópia azt ígérte, hogy földi paradicsomot teremt, kizsákmányolásmentes, egyenlőségen alapuló társadalmat, amit azonban megvalósított, az nem volt más, mint egy ázsiai típusú zsarnokság.
A szovjetek uralma, a quislingjeik által működtetett totális diktatúra ellen az egész ország fellázadt. Mert tűrhetetlen volt az elnyomás, elviselhetetlen volt a terror, fojtogatott a szabadság hiánya. És a holnap is kilátástalanná vált.
Mindezt nem lehetett tovább eltűrni, nem volt mire várni. A nemzet megmaradása volt a tét. Az emberhez méltó élet biztosítása volt a cél. Egy nemzet önbecsülése forgott kockán. A magyar nemzet sorsa forgott kockán.
Ezért nem számított a túlerő. Ezért váltak az álmodók realistává. Mert nem lehetett többé kalkulálni, latolgatni. Egyszerűen nem lehetett többé realistának lenni. Mert az a biztos pusztuláshoz, önfeladáshoz vezetett volna. Magyarország pedig élni akart. Cselekednie kellett tehát. Fegyvert kellett ragadni és harcba kellett szállni a hatalmas és félelmetes Szovjetunióval. A mérhetetlen túlerővel.
Ebben a küzdelemben nemzetté vált a nép. Eggyé vált az ország. Fiatal és idős, férfi és nő, munkás és értelmiségi, paraszt és katona egyet akart. Szabad Magyarországot. Mert a magyarok szabadság nélkül nem tudnak élni. Akárhányszor fosztottak is meg tőle, előbb-utóbb visszaszereztük. Ha kellett, harcoltunk, ha muszáj volt, meghaltunk érte. 1956 októberében a visszanyert szabadság véget vetett a félelemnek, az egymás iránti gyanakvásnak. Mert a szabad ember nincs egyedül, megbízik embertársaiban, összekapaszkodik akár ismeretlenekkel is. Mert a szabadság bizalom és együttműködés. Azért olyan felszabadító hatású. Azért olyan jó szabadnak lenni. Ha az azokban az október végi napokban készült fényképekre, filmfelvételekre pillantunk, és a rajtuk látszó arcok közül hosszasabban ránézünk az egyikre, elképzelhetjük milyen élete lehetett, milyen vágyai voltak, miben reménykedhetett. Meglátjuk benne azt a szabadságra vágyó honfitársunkat, aki megfogta a mellette álló kezét, összekapaszkodott a számára ismeretlenekkel. Megbízott bennük, mert tudta: ők is szabadok szeretnének lenni. Ha megnyitjuk a szívünket, átragad ránk az öröm, a lelkesedés, a szabadság felszabadító érzése, amit ők éreztek akkor.
Tisztelt Hölgyeim és uraim, kedves Barátaim!
Engedjék meg, hogy az 1956-os szabadságharc egyik szimbólumára, a százhúsz évvel ezelőtt, 1892-ben született Mindszenty József hercegprímásra is emlékeztessek a mai napon.
Mindszenty József, Magyarország utolsó hercegprímása, egyaránt szembeszállt mindkét elnyomó és embertelen rendszerrel, mely meghatározta a huszadik század második felének magyar történelmét. Szembeszállt velük, mert pontosan látta, mivel jár az, hogy „a magyar föld a világtörténelem két legvérengzőbb diktátorának hadszínterévé vált”. Fellépett az emberi jogokat sértő gyakorlattal és az emberellenes ideológiákkal szemben, függetlenül attól, hogy azok a fajvédő, nemzetiszocialista eszmékből, vagy a kommunista utópiából eredeztették magukat. Nem csak tudta, de meg is tapasztalta, hogy a vallásellenesség inkább előbb, mint utóbb, emberellenessé válik.
Modern gondolkodású, fiatal hittantanárként került először szembe a diktatúrával. 1919 februárjában letartóztatták, és a berendezkedő Tanácsköztársaság idején szülőfalujába internálták. Plébánosként, majd esperesként fáradhatatlan egyház- és közösségépítő tevékenységet folytatott. Neve hosszú időre összeforrt Zalaegerszegével. Hívei tudták, hogy naponta imádkozik értük és városáért. A háború utolsó, legnehezebb hónapjaiban, először mint veszprémi püspök, majd 1945-től, prímásként, egymás után mindkét diktatúra börtönét megismerte. Ahogy a nyilasok, úgy a kommunista hatalombitorlók számára is kínos, legyőzendő ellenséggé vált. Mert a legjobb magyar tradíciókat képviselte: a szabadságot, az emberi jogokat, az emberiességet, a könyörületességet, a méltányosságot és a rendet. Magyarország lelkiismeretévé vált. Arra emlékeztette a magyarokat, hogy nem adhatják fel, nem törődhetnek bele szabadságuk elvesztésébe, mert erősebbek a legerősebb diktátoroknál is, hiszen velük van az Isten, és a Szűzanya. Főpapjuk kiállása és példája erőt adott a nemzetnek, és azt hirdette Európának és a világnak, hogy Magyarország kitart, nem adja fel, így ők sem mondhatnak le Magyarországról. Hitt az imádság erejében. „Ha újból megtanulunk imádkozni, lesz honnét erőt és bizalmat meríteni. Én is a milliók imahadjáratában és édesanyám mostantól még szorosabbra fogott rózsafüzérében bízom… Ha Isten-Atyánk és Mária-Anyánk segít, akarok lenni népem lelkiismerete...” – biztatott. Példát mutatott abban is, hogy nem költözött be az esztergomi Prímási Palotába, hanem Budapesten maradt, hogy mutassa: eggyé vált az országgal. Mint mondta: „Úgy van rendjén, hogy romország prímása romházban lakjék.”
Minden igazságtalanság, jogtiprás és üldözés ellen felemelte a szavát. Szóvá tette, ha a proletárdiktatúra felé haladó politika megsértette a vallás- vagy lelkiismereti szabadságot, az iskolázás, a művelődés szabadságát; következetesen kiállt az alapvető szabadságjogok érvényesüléséért. Tiltakozott a felvidéki magyarság deportálása, a délvidéki magyarok tömeges lemészárlása, a német kisebbség kitelepítése ellen, közbenjárt az ítélet nélkül bebörtönzöttek és internáltak, valamint a hadifoglyok érdekében. A kommunista egyházüldözés kezdetén, 1947-ben, Boldogasszony-évet hirdetett, amely Magyarország XX. századi történelmének legkiemelkedőbb vallási eseménysorozatává vált. Hatalmas tömegeket mozgósított, remekbe szabott, szenvedélyes beszédeiben imára, engesztelésre és tevékeny keresztény életre buzdított. Milliók figyeltek a szavára. Az egyre totálisabbá váló diktatúra azonban elszánta magát a kiiktatására. Rágalomhadjáratot indítottak ellene és letartóztatták. Koncepciós kirakatperét maga Rákosi Mátyás konstruálta, felügyelte, és irányította. Az ellene folyó eljáráson keresztül üzenték meg az ország népének: nem riadnak vissza attól sem, hogy Magyarország bíboros hercegprímását köztörvényes bűnözőként elítéljék. Így hát ők sem számíthatnak kegyelemre. Életfogytiglani fegyházbüntetést kapott. Szabadulását az 1956-os forradalomnak köszönhette, amelynek egyik jelképévé vált. A miniszterelnök, Nagy Imre kérésére, november 3-án negyedórás beszédet mondott a Szabad Magyar Rádióban. Kijelentette, hogy több évnyi szenvedés után sincs gyűlölet a szívében, kiállt a szabadságharc céljai mellett, és egy polgári, demokratikus jövő képét vázolta fel. A diktatúra visszaépülésével, ahogy az ország, ő is újra elvesztette szabadságát. A budapesti amerikai nagykövetség nyújtott számára menedéket, ahol egészen 1971-ig tartózkodott. Onnan külső emigrációba, Bécsbe távozott. Ott hunyt el 1975. május 6-án.
Bátorsága, a nemzethez, hitéhez való hűsége mindannyiunk számára azt példázza, hogy a gonosznak ellenállni kötelesség. Hálával tartozunk neki azért, hogy azok helyett is helytállt, akik számára más feladatot jelölt ki az élet: azt, hogy túléljék a diktatúrákat, és megtartsák a nemzetet. Sokat köszönhetünk neki. Ahogy II. János Pál pápa mondta:„Tanúságot tett a Krisztushoz és az Egyházhoz való hűségről, valamint a hazaszeretetről. Neve és emléke örökre áldott.”
Kedves Barátaim!
Az 1956-os forradalom, szabadságharc és nemzeti felszabadító háború mindössze két hétig tartott, mégis megrengette a világot. Megroppantotta a II. világháború után létrehozott európai békerendszert. Lerántotta a leplet a szovjet típusú terrorrendszerek rideg valóságáról.
A világ egyszer s mindenkorra kijózanodott a kommunista illúziókból. Mert 1956 után nem lehetett nem tudomásul venni többé, hogy a Szovjetunióban és a fennhatósága alatt álló országokban tűzzel-vassal életben tartott illegitim, korrupt és életképtelen rendszerek valójában népellenes, totális diktatúrák. Többé senki sem áltathatta magát.
Ötvenöt évvel ezelőtt az egész világ Budapestre figyelt. Ökölbe szorított kézzel ültek a rádiókészülékek előtt a jóakaratú emberek Washingtontól Isztambulig, Münchentől Montreálig, Londontól Tallinig, Varsótól Stokholmig, Bécstől Rómáig, Bonntól Brüsszelig. Mert ez a szűk két hétbe szorított élet-halál harc mindenki számára nyilvánvalóvá tette a tényt, hogy egy kis nép szabadságharca a nagyhatalmi érdekek, és erőviszonyok alapján kialkudott érdekszférák teremtette realitással szemben nem kaphat esélyt. Megkönnyezték a vérrel borított budapesti utcákról érkezett tudósításokat. Aki tudott segített, aki tehette, befogadta az üldözötteket, támogatta a menekülőket. Voltak, különösen a szovjet megszállás alatt élők között, akik súlyos megtorlást kockáztatva fejezték ki szolidaritásukat a magyar hősökkel.
Ötvenöt évvel ezelőtt a magyarság legjobb arcát mutatta fel a világnak. A magyar szó a bátorság, a szabadságszeretet, a nemzeti összefogás, a hősiesség szinonimája lett.
De 1956 szabadságharca óriási áldozatokat követelt. Mert a magyar nép, a pesti srácok olyan sebet ejtettek a kommunizmuson, ami azonnal üszkösödni kezdett. A megsebzett diktatúra súlyos árat fizettetett velünk. Legjobbjaink kerültek a bitóra, a börtönökbe. Százezrek váltak bujdosókká, kényszerültek emigrációba. Évtizedekig másodosztályú állampolgároknak, megtűrt személyeknek számítottak 1956 életben maradt hősei. Ma már csak kevesen vannak közülük velünk.
Hősöknek, példaképeknek kijáró tisztelettel, és hálás köszönettel tartozunk nekik.
Mert nekik köszönjük, hogy „A magyar név megint szép lett. Méltó régi nagy híréhez. Mit rákentek a századok, lemostuk a gyalázatot”
Köszönjük.
Barátaim!
Hatalmas erejű volt a lázadás, és példátlan kegyetlenségű a bosszú. Bármilyen hihetetlennek tűnik: a szovjet tankokkal megtámogatott hatalom valójában rettegett. Onnantól kezdve egyfolytában félt. Ezért volt olyan eszeveszett mértékű a megtorlás, ezért végeztek ki gyerekeket is. Ezért épült ki 57-től kezdődően egy minden képzeletet felülmúló méretű besúgó-hálózat, amely mindent jelentett a hatalomnak, ami a lázadás csírájára utalt. A félelem az egész országra rátelepedett, beleívódott a lelkekbe. A Kádár-rendszer ettől kezdve egészen fennmaradásáig ezen a kölcsönös félelmen alapult.
1956 szabadságharca legújabb kori történelmünk legfényesebb lapjai közé tartozik. A pártállami rendszer összeomlása a forradalom bitófára juttatott miniszterelnökének, Nagy Imrének és mártírtársainak ünnepélyes újratemetésén, 1989. június 16-án, mindenki számára nyilvánvalóvá vált. Amint „népfelkeléssé”, illetve „forradalommá” minősült át az, amit több mint harminc éven keresztül „ellenforradalomnak” és „a fasiszta csőcselék lincselési tobzódásának” hazudtak, illetve „sajnálatos eseményekké” tompítottak, abban a pillanatban köddé vált a Kádár-rendszer vérben fogant és a Vörös Hadsereg jelenlétével nyomatékosított legitimitása. Azon az 1989-es kora nyári napon, Nagy Imre és mártírtársainak ünnepélyes újratemetésén, a magyar társadalom elhantolta végre-valahára a Kádár rendszert, és vele a kommunista kísérletet is.
A húszadik századi totális diktatúrákban csak az 1956-os magyar függetlenségi és szabadságharc mert szembeszállni a mindenhatóvá vált állammal. Mert a bolsevizmussal nem lehetett megbékélni. Mert végső soron a nemzet megmaradásáról és az emberi méltóságról volt szó. Mert nincsenek kis nemzetek. A legerősebb, a leghatalmasabb erővel is muszáj szembefordulni, ha már tűrhetetlen a megalázottság. Mert egy nemzet sorsát azok a pillanatok határozzák meg, amikor nemcsak sodródik a történelem árján, hanem ő maga a történelem.
Akkor, 1956-ban, egy pillanatra Magyarország úgy érezte, talán sikerülni fog. És egy pillanatra sikerült is. Megízlelhette a szabadság ízét. Ezekért a pillanatokért érdemes élni. Ezekből a pillanatokból áll össze egy nemzet. Ezekből a nemzetekből áll össze Európa. Ezekből az emlékekből lehet építkezni. Ezekre az eseményekre muszáj emlékezni.