Schmidt Mária: Franciaország szolgálatában

Charles André Joseph Marie de Gaulle

(1890. november 22. - 1970. november 9.)

 
˝A vereség morális kérdés.˝

˝De Gaulle nem tartozhat semmilyen kategóriába, nem fogadhat el semmilyen kitüntetést.˝

De Gaulle, a modern Franciaország megmentője és megteremtője, katonaember volt. Egész életét hazája szolgálatának szentelte. Clemenceau-hoz¹ hasonlóan hivatásos patrióta volt, annak a francia nacionalizmusnak a megtestesítője, ami magától értetődő természetességgel állította magát, nemzeti érdekeit és céljait mindenki más felé, és amire hivatkozva sikerrel fogadtatta el irányító, civilizáló küldetését Európa, sőt a világ közös ügyének. Ez az arrogáns és a 19. század harmadik harmadától semmivel sem indokolható kiválasztottság, vagy más szóval küldetéstudat volt az egyik okozója annak, hogy Európa a huszadik század folyamán végig megosztott és békétlen maradt. A franciák partikuláris igényeinek is alárendelt versailles-i békerendszerért súlyos árat fizetett egész kontinensünk. Ennek ellenére, a második világháború alatt és után sem módosított sem a Franciaországot megtestesítő de Gaulle, sem a brit világbirodalom élén álló Winston Churchill a működésképtelen és fenntarthatatlan status quo, vagyis a régi nagyság visszaállítására vonatkozó igényükön. Mindketten a múlt helyreállításában reménykedtek egy olyan pusztító világégés után, amelyben Anglia is csak mellékszereplő lehetett, Franciaországra pedig még statisztaszerepet sem osztottak. Ennek ellenére, de Gaulle, kivételes képességeinek köszönhetően, képes volt Franciaországot új életre kelteni és visszahelyezni a térképre. A régi dicsőségre hivatkozva, a francia érdekek ügyes és kíméletlen érdekérvényesítésével a hidegháborús világba is átmentette azt az illúziót, hogy Franciaország még mindig számít, még mindig oda kell rá figyelni. Hitvallását ő maga így foglalta össze: Franciaországot szerintem a nagyság teszi azzá, ami.²

Charles de Gaulle életét négy szakaszra lehet osztani. Az első, mely 1890-1940-ig tartott, a felkészülés jegyében telt. A következő: 1940-46-ig a legfontosabb. Ezekben az években magasztosult a tábornok Franciaország megmentőjévé. Ezt követően, egészen 1958-ig ismét az erőgyűjtés és a felkészülés évei következtek, hogy 1958 és 1969 között újra parancsnoki posztot vállalva, ezúttal köztársasági elnökként, megteremtse azt a modern Franciaországot, amit mi ismerünk. Micsoda pálya! Micsoda teljesítmény!

De Gaulle politikaellenes politikus volt. Diktátortípus, aki a kor szellemének megfelelően, teret engedett a demokráciának, de a kompromisszumokat taktikai engedményeknek tekintette, és meggyőződésének érvényre juttatásától semmilyen megegyezés reményében nem volt hajlandó lemondani. Katonának túl politikus, politikusnak túlontúl katona volt. Ameddig az akarata maradéktalanul érvényesült, addig, de csak addig vállalta a felelősséget, bármilyen kilátástalan, reménytelen, veszélyes is volt a helyzet. Szenvedélyes, makacs, elhivatott, büszke, hiú, és konfrontatív volt. Lenézte az amerikaiakat,³ megvetette az angolokat,⁴ félte és elismerte a németeket és becsülte az oroszokat. Bár ízig-vérig politikus volt, ki nem állhatta a politikusokat, rosszul viselte a parlamentarizmust, semmibe vette a pártokat. Elitista, klasszikus műveltségű értelmiségi volt, aki büszke volt arra, hogy kiválóan és pontosan fogalmaz, jól ír és hatásosan szónokol. Háborús visszaemlékezéseiben 1. szám 3. személyben, megható pátosszal ír magáról. Minden sorából kitetszik, hogy magát Franciaország megmentőjének tartja, egyfajta modern messiásnak, akinek hazája iránti szolgálata csak Jeanne d´Arc-éval összemérhető. Roosevelt elnök, akit igencsak idegesített a tábornok, és ki nem állhatta, 1943-ban Casablancában meg is kérdezte tőle: ˝Tábornok úr, tegnap azt mondta nekem, hogy Ön Jeanne d´Arc. Ma Clemenceau-nak nevezi magát. Ki maga valójában? De Gaulle így válaszolt: Mindkettő.˝⁵

Igen, ahhoz, hogy de Gaulle minden felhatalmazás, támogatás, erő, és megfelelő forrás nélkül Angliába menjen, és ellenállási mozgalmat szervezzen, kellett képzelőerő és vízió. Ahhoz pedig, hogy ezt meg is valósítsa, és másokkal is elfogadtassa, szükség volt az előbbieken túlmenően szervezői és vezetői képességekre, valamint a legfontosabbra: politikai éleslátásra, arra, hogy képes legyen felmérni az erő- és érdekviszonyokat, és hogy a lehetőségből, aminek a megteremtése önmagában is nagy teljesítmény, politikai és hadászati valóságot teremtsen. Elhivatottságára, mi több küldetéstudatára támaszkodva szerezte vissza hazája régi dicsőségét, vagy legalábbis annak egy részét. Ha a két vesztes háború után Franciaország nem is válhatott újra Európa vezető hatalmává, de de Gaulle teljesítménye révén sikerült besorolnia a döntéshozók közé.

Az államoknál kevésbé pártatlan és jobban részrehajló emberi képződmények
nincsenek a világon. Igazságos döntéseket nem lehet tőlük várni.⁶

A két háború közötti Franciaország háromszorosan is megvert ország volt. Még nem tért magához Waterloo (1815) és Sedan (1870) után, amikor az első világháború hatalmas veszteségeit elszenvedte.⁷ Bár a béketárgyalásokon a győztesek asztalánál foglalt helyet, ahogy a második világháború után is, a két háború közötti Franciaország ˝mély politikai, gazdasági, társadalmi, és erkölcsi válsága˝⁸ mindenki számára nyilvánvaló volt. Orwell szerint a kor Párizsa félig bordély, félig múzeum volt. A francia társadalmat ezen felül vezetési válság is sújtotta, aminek eredményeként végzetesen két részre szakadt. A jobboldal jelentős része békét kívánt Hitlerrel és megegyezést Mussolinival, mert szívesebben látták az ellenséget Sztálinban, mint Hitlerben.⁹ ˝Inkább Hitler, mint a Népfront˝- skandálták oly gyakran, oly sokan az utcákon. Ugyanakkor a népfrontkormány alatt igencsak jelentős tényezővé váló kommunisták a mozgásban lévő szovjet vonalhoz igazodtak. A legfontosabb mégis az volt, hogy a ˝győztes˝ Franciaország a béke első percétől védekezésre állt be.¹⁰ Ezzel eleve lemondott annak a békerendszernek a szavatolásáról, amit elsősorban ő erőltetett rá kontinensünkre. A Maginot vonalat építgető Franciaország elképesztően fásult volt.¹¹ Ahogy de Gaulle fogalmazott: ˝Egy olyan néppel, amelyik azt akarja, hogy békén hagyják, nincs mit kezdeni.˝¹² Franciaország ugyanis az újabb, a II. világháborútól, mindössze annyit remélt, hogy valahogy megúszhassa. Amikor 1939 szeptemberében a francia kormány az angol kabinet példáját követve elhatározta, hogy belép a Lengyelországban már megkezdődött konfliktusba, ezt abban az illúzióban tette, hogy valójában nem kerül sor harcra.¹³ De sor került, és Franciaország hetek alatt összeomlott, ekkor pedig ˝a gyenge, gyáva rezsim a legrosszabbat, a lemondást választotta. Franciaországnak nemcsak a megalázó katonai fegyverszünettel, de az állam szolgaságba döntésével is fizetnie kellett˝ - állapította meg de Gaulle.¹⁴ ˝Egyetlen ország sem hajtotta fejét a hódító igájába, egyetlenegy sem, kivéve Franciaországot.˝¹⁵ - kesergett. Ami igaz, igaz. Dél-Franciaországban például olyan kitörő rokonszenvvel fogadta a megszálló nácikat a lakosság, hogy Francois Mauriac, a nagy katolikus író, szükségesnek látta figyelmeztetni honfitársait: ˝tegyenek különbséget a hódító megérkezése és a nemzeti ünnep között˝- írta visszaemlékezéseiben Fejtő Ferenc.¹⁶

Az is igaz, hogy de Gaulle már évekkel a háború kitörése előtt síkra szállt a hadsereg támadóképességének növeléséért, a gépesített egységek modernizálásáért. De katonai, hadászati elképzelései korában egyáltalán nem voltak olyan egyedülállóan újszerűek, mint ahogy azt ő gondolta, csak a két háború közötti francia hadvezetésnek tűntek annak. Franco tábornok, Hitler és Sztálin, illetve mindazok, akik elemezték az I. világháború illetve a spanyol polgárháború hadászati tapasztalatait, ugyancsak felfedezték a légi támogatás mellett előrenyomuló páncélosok döntő szerepét a következő katonai összecsapásban. Jellemző de Gaulle egójára, hogy 1940. június 3-án Paul Reynaud miniszterelnöknek azt írta: ˝Első vereségünk annak a következménye, hogy az ellenség az ÉN koncepciómat alkalmazta, azt, amit a mi főparancsnokságunk elszabotált.˝¹⁷

Reméltem, hogy csapataink új dicsősége folytán az
országban újjászületik az a büszkeség, amelyre szüksége van.¹⁸

1940. június 18-án, a 49 éves, pont három hete ideiglenesen a 4. páncélos divízió tábornokává kinevezett de Gaulle a BBC hullámhosszain keresztül felhívást intézett a francia néphez. ˝De Gaulle tábornok vagyok, jelenleg Londonban tartózkodom˝ -kezdte.¹⁹ Majd azzal folytatta, hogy Pétain-t defetistának, kormányát az ellenség előtti behódolás kormányának nevezte, és felhívott minden franciát a harc folytatására.

Tíz nappal később Nagy-Britannia elismerte de Gaulle-t a Szabad Franciaország vezetőjének és garanciát vállalt arra, hogy Franciaország függetlenségét és nagyságát maradéktalanul helyreállítják, ugyanakkor a határok sérthetetlenségével kapcsolatban nem vállalt kötelezettséget.²⁰ Azt a munkát, amit de Gaulle a Szabad Franciaország vezetőjeként végzett, nem lehet eléggé méltatni. Flotta²¹ és sereg nélkül maradva teremtette meg, elsősorban francia Afrikára támaszkodva, felszabadító hadseregének alapjait. ˝Néhány seregroncsra és a nemzeti büszkeség megmaradt foszlányaira számíthattam. Egymagam voltam kénytelen vállamra venni az ellenségnek kiszolgáltatott és zsigeréig szétmarcangolt ország sorsának felelősségét.˝²² Feladatának nehézségét, helyzetének ingatagságát mi sem jellemzi jobban, mint hogy a Szövetségesek még 1943-ban sem kötelezték el magukat egyértelműen de Gaulle mellett. Roosevelt még azt sem döntötte el, hogy a franciákat szövetségeseknek vagy ellenségeknek tekintse. Az amerikaiak Darlan tengernagyban, majd halála után Giraud tábornokban is gondolkodtak. De Gaulle-t Churchill akarta. De Gaulle mellett szólt, hogy Franciaországban népszerű volt, ugyanakkor kezelhetetlennek és együttműködésre képtelennek tartották. Az is nyitott kérdésnek számított, hajlandó lesz vajon elfogadni őt parancsnokának a francia hadsereg.²³

Az 1943 januári Casablancai konferencián²⁴ Roosevelt többször is jelezte, nem bízik de Gaulle-ban. ˝Nem tudok elképzelni még egy olyan embert, akiben kevésbé bíznék, mint benne. Ügynökökkel kémkedteti a sajátjait. Számára a szólásszabadság azt jelenti, hogy ő nem kritizálható˝. Churchill de Gaulle melletti kiállását pedig azzal magyarázta: az angolok legfontosabb célja, hogy a háború után ne változzon semmi, és megmaradjon a birodalmuk. ˝Az angolok meg akarják tartani a gyarmataikat. Segítenek a franciáknak, hogy ők is meg tudják tartani az övéiket. Winnie²⁵ a status quo embere. Status quo formája is van. Burma érinti Indiát, és francia Indokinát, ahogy Indonéziát is. Egymástól függnek. Ha az egyik felszabadul, a többi is kedvet kap. Ezért tartja Winnie de Gaulle-t talonban. De Gaulle ugyanolyan kevéssé érdekelt a gyarmatok elvesztésében, mint Churchill. A lényeg az, hogy a gyarmati rendszer háborút jelent. ... Indiának pár éven beül, 5 vagy 10 éven belül, el kell eldöntenie, hogy marad a brit birodalmon belül, vagy teljesen függetlenné válik.˝- magyarázta a tárgyalások utáni este fiának.²⁶

Roosevelt Casablancába rendelte de Gaulle-t, hogy személyes benyomásokat szerezhessen róla, aki azonban nem volt hajlandó megjelenni, mert Giraudot is meghívták. ˝Roosevelt megkérdezte Churchillt kap e de Gaulle fizetést, és hogy kitől. Churchill azt válaszolta, hogy tőle kap. Az elnök azt mondta, hogy a javadalmazás a hű és odaadó szolgálatért jár, és ha nem jön, akkor megszűnik a fizetése. De Gaulle másnap ott volt˝²⁷ és az elnök kérésére kétszer is kezet fogott Girauddal, hogy biztosan jó minőségű fotó készülhessen róluk.²⁸ Roosevelt elnök mindkettőjükkel tárgyalt és megállapította, hogy Giraud fantáziátlan katona, de Gaulle ugyanakkor ízig-vérig politikus, aki tud hallgatni és meghallgatni, és ha kell mérlegelni. De Gaulle-ból és a Szabad Franciaországból tehát szövetséges lett. Egy évvel később, 1944. augusztus 25-én, Párizs visszafoglalásakor de Gaulle már egyenrangú félként vonult be a fővárosba, ahol kijelentette: ˝Én képviselem a törvényességet. A törvényesség nevében szólíthatom háborúba és egységbe a nemzetet, a törvényesség nevében írom elő a rendet, a törvényt, az igazságot, s követelem a külföldtől Franciaország jogainak a tiszteletét.˝²⁹

Rádöbbentem, hogy az eszmék összeütközése, amikor kikezdi a megszokott tévedéseket
és a hatalmon levőket, a teológiai disputák szélsőséges jegyeit ölti magára.³⁰

De Gaulle számára nem volt kérdéses, milyen Franciaországnak kell a háborús pusztulásból megszületnie. Legfontosabb feladatának a nemzeti egység megteremtését tartotta. Franciaország ugyanis a háború végére ugyanolyan megosztott maradt, mint azt megelőzően volt. Ahogy Alain Besancon mondta: két Franciaország volt. Arthur Koestler írja a ˝Láthatatlan írásban˝: ˝A német megszállás után Franciaországnak egy újabb terrorhullámot kellett elszenvednie, amelyről igen keveset beszél a történelem. A megszálló erők felmorzsolása és az új kormányzat létrejötte közötti zavaros időszakban az ország szinte minden táján elharapóztak a törvénytelenségek, a megtorlások és kivégzések. A kommunisták, akik az ellenállási mozgalomban a legjobban szervezett erővé váltak, e káoszban pontosan azt csinálták, amit Spanyolországban, azzal a váddal, hogy ellenfelük együttműködött a németekkel, módszeresen kiegyenlítették elintézetlen számláikat.˝³¹

Visszamenőleges hatályú törvények alapján folytak az eljárások Franciaországban 1944 karácsonyától 7-8 éven keresztül a hazaárulók és kollaboránsok ellen. Több mint háromszázezer embert állítottak kollaboráció vádjával bíróság elé, 125 ezer ítélet született, egyharmadukat börtönbüntetésre ítélték, huszonöt százalékukat felmentették. Halálos ítéletet közel hétezer esetben hirdettek ki (ebből mintegy négyezer főt távollétében ítéltek el), a kivégzettek száma megközelítette a nyolcszázat. Több mint ötvenezer köztisztviselőt vetettek alá tisztogatási eljárásnak, közülük mintegy húszezret elmarasztaltak. Büntetésük írásbeli megrovástól a nyugdíjjogosultság elvesztésével járó elbocsátásig terjedt.³² Többségük azonban 1951-ben, majd 53-ban amnesztiát kapott és újra hivatalt vállalhatott.

Azon franciák közül, akik gyilkosságot vagy feljelentés által ellenállók halálát okozták, közel tizenegyezer személyt végeztek ki törvényes eljárás nélkül, ebből hatezerhétszázat a partizánharcok idején, a felszabadulás előtt, a többit népítéletek döntései alapján.³³ Az első amnesztiára 1948-ban került sor, s ekkor az eredetileg bebörtönzött harminckét ezer személyből tizenkilencezret szabadon bocsátottak. 1949-ben további ötezret, végül 1952 októberéig még hatezerötszázat. A Negyedik Köztársaság végére a francia börtönökben mindössze 19 olyan személy tartózkodott, akit háború alatti tevékenységéért, vagy írásaiért ítéltek el.³⁴ Az ˝épuration˝ vagyis a tisztogatás elfogadása, illetve eltűrése nemcsak kudarcot vallott, hanem szégyent is hozott magára - állapította meg Camus. Majd feltette a kérdést: Próbáljuk-e újraegyesíteni a nemzetet akár azokkal a korábbi ellenfeleinkkel együtt is, akik nem követtek el megbocsájthatatlan bűnöket - avagy közösítsük ki őket olyan módszerekkel, amelyet nálunk a jakobinusok, máshol a zsarnokok gyakorolnak? Orwell pedig arra figyelmeztetett: ˝Manapság, amikor Franciaország ismét szabad és teljes erővel folyik a boszorkányüldözés a kollaboránsok ellen, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy számos helyszíni megfigyelő szerint 1940-ben a franciák mintegy negyven százaléka vagy aktív németbarát volt, vagy teljesen közömbös.˝³⁵ Tony Judt szerint: ˝Ez volt minden idők legrémesebb tisztogatása Franciaországban, mert megingatta a népnek az igazságszolgáltatásba vetett hitet.˝³⁶

Franciaország de Gaulle alatt tehát, ha nem is elegánsan, ha nem is méltányosan, ha nem is az igazság érvényesülését megcélozva, de megtisztította magát azoktól a ˝kollaboránsoktól˝ akiknek az árulása a legnyilvánvalóbb volt, hogy közben elfeledtethesse egy jelentős részük közömbösségét, együttműködési hajlandóságát. A némi késéssel ellenállókká vált kommunista értelmiségieknek nagyvonalúan megbocsájtotta, hogy 1941 nyaráig, a Hitler-Sztálin paktum időszaka alatt, nyíltan kollaboráltak, hiszen addigra már koalíciós partnereivé és így támogatóivá váltak. Ez a ˝rémes tisztogatás˝ volt az ára a nemzeti egység megteremtésének, ami nélkül esélytelen lett volna a francia érdekek képviselete a háború utáni rendezésekben. De Gaulle maga nagy eredménynek tartotta, hogy nem tört ki polgárháború, nem került sor társadalmi felkelésre vagy katonai zendülésre, nem következett be sem gazdasági zűrzavar, sem kormányzati anarchia.³⁷ De ennél többet is elért. Az általa szorgalmazott nemzeti újjászületés révén sikeresen leválasztotta Franciaországot és a jobboldalt Vichyről. Vichyt törvénytelennek és illegitim közjátéknak³⁸ nyilvánította, a francia államiság zsákutcájának, és felkínálta helyette hazájának és a világnak a folyamatosságot a Harmadik és Negyedik köztársaság között, és ebből következőleg az ellenálló Franciaország mítoszát. Amin a kudarcoktól elbizonytalanodott franciák oly kapva-kaptak. Mára, ha a II. világháborúról van szó, győztesekként beszélnek magukról. Vichyről évtizedekig hallgattak, főbb tisztségviselői gond nélkül simultak be a hősiessé maszkírozott Franciaország legfontosabb hivatalaiba.³⁹ De Gaulle tagadhatatlan érdeme az is, hogy elkerülhetővé tette a kommunista hatalomátvételt Franciaországban, ami döntő hatással volt Európa további sorsára.

Majd támadásba mentem át a levélpapír-terepen,
az egyedülin, ahol az offenzívára megvoltak a lehetőségeim.⁴⁰

A két világháborút megélt de Gaulle számára a legfontosabb kérdések Németországgal függtek össze. Milyen sorsot szán a háború utáni rendezés Németországnak, és hogy érinti ez Franciaországot, Franciaország biztonságát? Az előző három összecsapás tapasztalatai alapján⁴¹ de Gaulle mindennél fontosabbnak tartotta, hogy Németország ne maradhasson egységes. (˝Soha többé központosított Reichet!˝) A Ruhr vidéknek különleges státuszt szánt, nemzetközi ellenőrzés alatt, a rajnai területeket francia megszállás alá kívánta vonni, a Rajnát szabad és nemzetközi vízi úttá nyilváníttatni. Szorgalmazta, hogy a Saar vidék egyesüljön Franciaországgal úgy, hogy német jellege azért megmaradjon.⁴² 1944 végén azonban, még a végleges döntések előtt Moszkvába ment, hogy a régi szövetség megújításáról tárgyaljon. ˝Olyan paktum megkötésére gondoltam, amelynek értelmében Franciaország és Oroszország közös erővel lépne fel, ha Németország ismét fenyegető veszedelemmé válna˝⁴³ - indokolt.

A németektől való félelem, az angolszászok iránt érzett bizalmatlanság,⁴⁴ a Franciaország egyetemes küldetésében való feltétlen hit végigkísérte mindazokat a reálpolitikai lépéseket, amelyeket a tábornok a háború befejezésének a pillanatától, politikai pályafutásának a végéig, lépésről-lépésre, megvalósított. Nemcsak azért ragaszkodott a francia megszállási övezethez Németországban, mert ez a ˝győztes˝ státusz velejárója volt, hanem mindenekelőtt azért, hogy a béketárgyalásokon beleszólhasson Európa háború utáni rendezésébe,⁴⁵ mert meg volt győződve arról, hogy a német francia viszony alakulása szabja majd meg a kettéosztott Európa nyugati felének jövőjét, sorsát. Megítélése szerint ugyanis Németország összeomlása és az orosz-amerikai ellentét rendkívüli lehetőséget kínált a ˝csoda révén megmenekült Franciaországnak˝, amelynek döntőbírói szerepet szánt az eljövendő szovjet-amerikai konfliktusokban.⁴⁶ Azért adott Európában elsőként kormányzati szerepet a kommunista párt tagjainak, mert ezzel is jelezni akarta Sztálinnak, milyen fontosnak tartja a szovjet-francia együttműködést. És persze azért is, hogy kormányzati felelősséget ruházva rájuk, ellehetetlenítse, hogy szembeforduljanak politikájával. A legyőzött német városokat járva a tábornok már 1945-ben a német-francia viszony új alapokra helyezéséről gondolkodott. Olyan megértés lehetőségében reménykedett, amire a múltban nem kínálkozott alkalom, de ami új irányt szabhat a kontinens jövőjének.⁴⁷ Miniszterelnökként kettős jelszót tűzött ki maga elé: az életszínvonal emelését, ami a kifosztott és lerobbant országban, amelyben a termelés nem érte el az 1938-as szint felét sem, halaszthatatlanul fontos volt, és az újjáépítést: ami alatt egyaránt értette a lelket, testet és a nemzetet ért kármentést. Az általa választott gazdaságpolitika sok tekintetben a Roosevelt féle new-deal-i gyakorlatot követte. Hogy az általa kitűzött célok helyesnek és sikeresnek bizonyultak azt az 1949-es baby boom, annak az egymillió gyermeknek a születése igazolta vissza, ami egyharmaddal haladta meg a tíz évvel korábbi adatokat. Amikor 1946 elején lemondott és visszavonult, távozása az aktív politikai életből véglegesnek tűnt.⁴⁸

A szenvedélyek, amelyek fűtik, az ürügyek, amelyekre hivatkozik,
mindig az ember anyagi vagy szellemi sorsáért folyó küzdelmet takarják.⁴⁹

1958 tavaszán azonban Franciaország újra a polgárháború szélére sodródott, ismét szükség volt tehát de Gaulle-ra, a megmentőre. 1958. május 27-i sajtótájékoztatóján azzal nyugtatta a diktatúrától félőket: ˝Azt hiszik, hogy hatvanhét évesen kezdek majd neki diktátorkodni?˝ 1958. szeptember 28-án új alkotmányt fogadtatott el, a december 21-i népszavazás pedig 80 százalékos támogatással elnökké választotta. Létrejött az Ötödik Köztársaság, miután a Harmadikat elsöpörte a háború, a Negyedik pedig belefulladt a bürokráciába. Addigra azonban az évek óta válságos algériai helyzet reménytelenül elfajult. Mindkét oldalon a szélsőségesek kezébe került az irányítás, miután a legsúlyosabb támadásokat mindkét oldal a mérsékeltjeire zúdította. Az algériai Nemzeti Felszabadító Front (FLN) célja az volt, hogy kegyetlen megtorlásra késztesse a franciákat, hogy ezzel radikalizálja a muszlim többséget és az algériai politikai válságot katonai válsággá eszkalálja.⁵⁰Dien bien phu (1954) után, ahol majdnem százezer francia katona esett el, az FLN még feljebb srófolta a téteket és 1955 nyarától átállt a népirtás politikájára: minden francia meggyilkolására szólított fel: nemre és életkorra való tekintet nélkül. A britek és a franciák szuezi kudarca újabb olaj volt a tűzre. A kormány tehetetlen volt, a francia telepesek lázadással, a helyi katonai parancsnokok zendüléssel fenyegettek. A helyzet megoldását, Algéria és az afrikai gyarmatok megmentését várta tehát Franciaország végső kétségbeesésében de Gaulle-tól, a francia gyarmatbirodalom elkötelezett hívétől. Attól a de Gaulle-tól, aki a háború után szokásos színpadiasságával jelentette ki: ˝Franciaország marad a nagy afrikai realitás. A Közel-Keletet sem hagyja el. Semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy visszatérjen a Távol-Keletre.˝⁵¹ Elnöki hivatalát elfoglalva azonnal kilátásba is helyezte, hogy ha kell, kész harcolni francia Algériáért. Algéria 1830-tól volt francia gyarmat. 1950-re egymillió gyarmatosító élt ott, akiket ˝fekete lábúaknak˝ neveztek, a sok magyarázat közül az egyik szerint azért, mert a lábuk a szüreti szőlőpréseléstől fekete lett.

A nyolc éven keresztül tartó kegyetlen polgárháború a gyűlölet eszkalálódását eredményezte Algériában, ahol a harcok egyáltalán nem csak a gyarmattartók és a helyi lakosok, hanem a muszlimok között is folytak. Mindennek hatására a francia közvélemény egy jelentős része háborúellenessé vált és kezdte elfogadni Algéria függetlenségét. Egyre többen voltak, akiknek a számára azt tűnt a kisebbik rossznak, ha francia Algériáról mondanak le és nem a lelkiismeretükről, és arról az önképükről, miszerint a franciák ˝haladóak˝ és ˝humanisták˝. De Gaulle érzékelte a közvéleményben végbement fordulatot és tisztában volt azzal is, hogy Algéria megtartása megoldhatatlan erőpróba elé állítaná a francia hadsereget, ezért Algéria feladása mellett döntött. Közvetlenül megválasztása után, 1958 kora nyarán, elment Algírba, ahol nyilvánosan énekelte, hogy ˝Éljen francia Algéria!˝, de magánbeszélgetésiben már ekkor kijelentette, hogy ˝Afrika elveszett és vele együtt Algéria is!˝ Kommunikációját végig ez a kétarcúság jellemezte. 1960 februárjában rendkívüli felhatalmazást kért és kapott, tv nyilatkozatában meghirdette, hogy ˝Algéria az algériaiaké˝ és 1961 januárjában népszavazásra bocsátotta az algériai függetlenség kérdését. Algéria független lett, miután felzabált hat francia kormányt, megdöntötte a negyedik köztársaságot, visszahozta de Gaulle-t ,és majdnem kirobbantotta a francia polgárháborút. 1962 márciusától több mint egymillió háromszáznyolcvanezren menekültek el Algériából Franciaországba, az összes ˝feketelábú˝ eljött. Akik nem tudtak időben elmenekülni, azokat kíméletlenül kiirtották, mint azt a közel százezer főt, akik tisztségviselőként szolgálták a franciákat, és akiket mindenfajta védelem nélkül magukra hagytak.⁵²

Nagy veszedelmekkel szemben csakis a lelki nagyság nyújt menedéket.⁵³

De Gaulle-t ettől kezdve csak Európa érdekelte. Külpolitikai aktivitása, ha lehet még fontosabbá vált a számára, mint azt megelőzően. Az ő Európája az Atlanti óceántól az Urálig terjedt, ami önmagában Amerika-ellenes elképzelés volt. Mindez megfelelt annak az újfajta hazafiság eszmének, amely akkorra már egyaránt jelentette Franciaország megvédését a kommunizmustól és az USA-tól.⁵⁴ De Gaulle Európájának középpontjában a nyugatnémet- francia együttműködés állt. Vállalta, hogy politikailag legitimálja a Német Szövetségi Köztársaságot, cserébe elvárta, hogy az NSZK finanszírozza és támogassa a francia gazdaságot, mindenekelőtt a francia mezőgazdaságot.⁵⁵ Ezt szolgálta a közös agrárpolitika, majd 1967-től a közös agrárpiac. Sikerült a francia mezőgazdaság érdekeinek alárendelnie az európai közösség érdekeit. A közös mezőgazdasági politika lényege abból állt, hogy Európa felvásárolta a francia felesleget és ezzel biztosította a francia mezőgazdasági termények árstabilitását, támogatta a francia exportot, és büntetővámmal sújtotta az importot. Ez a mezőgazdasági támogatási politika tette újra naggyá Franciaországot, mert dőlt az európai pénz a francia gazdaságba.⁵⁶ Franciaország tehát nagyon sokat kapott az NSZK-tól és Európától, nagyon sokat profitált és profitál a német-francia megbékélésből.

A vezető személyiségek általában hajlamosak a külföldnek igazat adni, ha az gazdag és erős,
és kárhoztatják az olyan franciát, aki határozott magatartást tanúsít.⁵⁷

De Gaulle 1958-69-ig állt az általa létrehozott Ötödik Köztársaság élén. Olyan elnöki típusú rendszert alakított ki, ami anélkül biztosította a rendszer stabilitását, hogy diktatúra lett volna. Liberális gazdaságpolitikát folytatott, széles körű szociális ellátórendszert épített ki. A de gaullei évtized megerősítette a francia középosztályt, elfogadtatta vele a háromgyermekes családmodellt. Megújította a francia intézményeket és a gazdaságot, ami végig prosperált. Ennek leglátványosabb eredménye az lett, hogy először 1789 óta maga mögé utasította az angol gazdaságot. Hosszú élettapasztalata alapján az Elnök nem csak azt tudta, hogy az állam hatalma a gazdaságtól függ,⁵⁸ de arról is meg volt győződve, hogy ˝napjainkban a gép a világ ura˝,⁵⁹ ezért is ruházott be az iparba és persze a hadiiparba. A francia hadsereget modernizálta, a legmodernebb fegyverzettel, atombombával, atomtöltetű tengeralattjárókkal, Mirage típusú harci repülőkkel szereltette fel.⁶⁰ Ezzel visszaadta a francia hadseregnek saját fontosságába vetett hitét, amelyet olyan végzetesen meggyengítettek a gyarmati háborúkban elszenvedett vereségek. De Gaulle kiemelte hazáját az elmaradottságból és virágzó országgá változtatta, ahol pezsgett a gazdaság és tele volt innovációval (teflon, DuPont stb.). Franciaország magára talált, duzzadt az önbizalomtól, virágzott a kultúra: a filmgyártás, az irodalom, a sanzonok. Franciaországból nem vándoroltak ki az emberek - hangsúlyozza Norman Stone, inkább oda mentek Olaszországból, Spanyolországból, Görögországból dolgozni, élni, élvezni az életet. A francia életérzés, az önbizalom, a befolyás, a kényelem, a design modern vonzereje testesült meg a ˝bálnákban˝, a Citroen DS-ekben, amelyek ellepték a francia főváros útjait.

De Gaulle elnök úgy vezette ezekben az években Franciaországot, hogy látszólag túllépett a bal-jobb ellentéten, ami kettészelte a politikai spektrumot. Valójában az történt, hogy elfogadtatta a jobboldallal a balt, amit a jövő részének látott. Amikor külpolitikájában fokozottá vált a moszkvai orientáció és az amerikaiak vietnámi beavatkozásának ellenzése, egy rövid, néhány éves időszakra a baloldal hősévé lett. Hogy aztán a 68-as diáklázadások alatt újra a jobboldalé legyen azért,⁶¹ mert megtestesítette a rendet és a biztonságot a káosszal és a forradalommal szemben.⁶² De az 1968-as párizsi tavasszal valami végérvényesen véget ért. Egy adott pillanatban az NSZK-ban állomásozó francia csapatoknál kellett menedéket keresnie. És ténykérdés, hogy 1968 könnyen megdönthette volna a hatalmát, ha Moszkva a kommunistákon keresztül nem siet a segítségére.

Május 30-ai alig öt perces rádiószózatára, amelyben bejelentette, hogy ˝a köztársaság˝ nem mond le, a francia nép még egyszer, utoljára, mellé állt. Az 1968. júniusi választások felértek egy de Gaulle melletti tüntetéssel, hiszen a nép újra teljes bizalmat szavazott pártjának és neki. A 487 képviselői helyből 352-t szereztek meg. De ezzel vége is volt.

1969. április 27-én éjjel, amikor a hatalmát megerősítő népszavazást 53 százalékkal elvesztette, lemondott és végleg visszavonult. ˝Szerinte ugyanis a népszavazással Franciaország lemondott arról, hogy továbbra is Franciaország maradjon. Ami most történik, annak semmi köze ahhoz, amit én akartam. Többet nem avatkozok be. Már nem érdekel.˝⁶³ - mondta. J. P. Taylor szerint ő volt az egyetlen olyan francia politikus, aki lényegesen szegényebben vonult vissza, mint ahogy hivatalát átvette.⁶⁴

Becsület, büszkeség, elhivatottság, kötelesség, tisztes helytállás, nemzeti érdek, haza, hazaszeretet, erkölcs, rang, rend, szilárdság, nagyság, kitartás, dicsőség, fegyelem, méltányosság, szánalom, olyan fogalmak, amik mára kimentek a divatból. Évek telnek el anélkül, hogy bármely politikus, vezető szájából elhangoznának. De Gaulle ezeket a kifejezéseket használta a leggyakrabban.

Úgy érezte, nem, meg volt győződve arról, hogy ő maga Franciaország. Hogy Franciaország és ő egyek, egyik a másik nélkül nem létezhet. Franciaország volt az élete, az életműve. A semmiből hozta vissza, és tette azzá, aminek mindig is látni akarta. Nagy politikus, nagy államférfiú volt. A legnagyobbak közül való.

Hivatkozások

1 Georges Benjamin Clemenceau (1841-1929)
2 de Gaulle 7 o.
3 Az USA csak azért lépett be az I. világháborúba, mert a német búvárnaszádok akadályozták a kereskedelmét, sőt előzőleg megalkuvásos békét próbált nyélbe ütni, amelyben Franciaország még Elzászt és Lotaringiát sem kapta volna vissza. - pedig nekünk Elzász szent - (594 o.). A Reich legyőzése után az amerikaiak megtagadták Franciaországtól a határozottan megígért szavatosságot. Végül pedig Németországnak megadtak minden segítséget. de Gaulle 543 o.
4 ˝Tudom, hogy nem barátja Angliának˝ Churchill Rooseveltnek,