„George Bush Európa és a németek szerencséje.”
Helmut Kohl

Azért vagyok itt ma, hogy felajánljam Magyarországnak
 az Egyesült Államok partnerségét.
George Bush

Budapesten

Soha életemben nem éltem át akkora vihart, mint aznap délután a Kossuth téren, amikor 1989. július 11-én az Egyesült Államok elnökére, George Bushra vártunk. Sokan voltunk és senki sem ment haza. Az elnök körbenézett. Szembe vele a Fiatal Demokraták Szövetségének vihar szaggatta transzparensén angolul és magyarul az állt: „Szabadíts meg bennünket Jaltától!” Az elnök egy hirtelen ötlettől vezérelve összetépte a kezében tartott papírt, és elkezdett beszélni. „Fogom ezt a beszédet és összetépem. Túl rég óta állnak már itt. Azt akarom, hogy tudják, az Egyesült Államok elnökeként azért jöttem ide, mert mi amerikaiak különleges, szeretetteljes érzéseket táplálunk a magyar emberek iránt. Engedjék hát meg, hogy a szívemből szóljak, és ne szaporítsam a szót. Ezt a papírt pedig összetépem.” A szabadságról beszélt, arról, hogy ezúttal mellettünk állnak majd, hogy most nem hagynak minket magunkra. „Együtt akarunk dolgozni Magyarországgal azon, hogy folytatódjanak a most zajló változások és reformok.”– mondta. Maga az a tény, hogy Magyarországra látogat egy amerikai elnök, jelezte: felkerültünk a térképre, hogy figyel ránk a világ legfontosabb országának vezetője. Ez igazi önbizalommal és reménnyel töltött el mindannyiunkat, feledtette velünk az égszakadást és földindulást. Másnap Bush elnök nemcsak Grósz Károllyal, Nyers Rezsővel, Németh Miklóssal és Pozsgay Imrével, vagyis a párt és a kormány vezetőivel találkozott, hanem a nagykövet¹  rezidenciáján fogadta az ellenzék vezetőit, és ezzel legitimálta őket. Bush felismerte, hogy az eseményeket már nem az óvatos és beijedt pártvezetők, hanem a türelmetlen és eltökélt ellenzékiek határozzák meg. Saját szemével győződött meg arról, hogy az események a tervezettnél sokkal gyorsabban követik egymást. Számára és számunkra is egyértelművé vált: a pártállam felett megkezdődött a visszaszámlálás. A Marx Károly Közgazdaságtudományi egyetemen tartott július 12-i beszédében az elnök ki is mondta: Európa egységének helyreállításában kulcsfontosságú szerepet szán Magyarországnak. Bush nagyon is jól értette a jelentőségét a közel egy hónappal korábban, június 16-án megrendezett újratemetésnek, mely egyrészt szimbolikusan is véget vetett a Kádár rendszernek és ezzel a szocializmusnak magyar földön, másrészt Orbán Viktor beszédében először hangzott el újra ország- világ előtt a magyar nép igénye a nemzeti függetlenségre, a szabad választásokra és a demokratikus berendezkedésre. Nagy Imre és mártírtársainak újratemetését az elnök egyszerű, és méltóságteljes szertartásnak nevezte, ami azonban – mint mondta - több volt a megbékélés gesztusánál. „Másvalaminek is szemtanúi voltunk: az igazság érvényesült a szemünk előtt. És a magyarok most nekiláttak, hogy erre a minden kőnél szilárdabb igazságra építsék a jövőjüket. Egy egész nemzedéknek kellett várnia, hogy tisztelettel adózhassanak Nagy Imre bátorságának. Azt kívánom, hogy generációk százai emlékezzenek erre. Magyarország, az Önök nagyszerű országa most is utat mutat.” Majd így folytatta: „A szovjet csapatkivonásokban olyan lépést látok, amely Európa megosztottságának felszámolása felé mutat. Ezeknek a csapatoknak a kivonása során a szovjet vezetőknek tudniuk kell, hogy nincs mit tartaniuk a békés változásoktól: csakis nyerhetnek általuk. Együtt tudunk és én meg vagyok győződve arról, hogy együtt is fogunk dolgozni, hogy véget vessünk a feltartóztatás és a hidegháború korának. Egyértelmű, hogy egy új korszak küszöbén állunk. Mint ahogy az is, hogy Magyarország is hatalmas történelmi változás küszöbéhez érkezett. Valódi alkotmányt írnak, és elindultak a többpárti szabad választáson alapuló demokrácia irányába. Mindezt az tette lehetővé, hogy bátor férfiak és nők ellenzéki mozgalmakat hoztak létre. És az is, hogy a magyar vezetők rendelkeztek azzal a politikai bátorsággal, ami ahhoz szükséges, hogy szabad választásokon méressék meg magukat.” A magyar gazdaság helyzetét jellemezve a Rubik kockára hivatkozott. A gazdaságot a kocka kirakásához szükséges kreativitással kell majd talpra állítani, amihez az Egyesült Államok pénzügyi segítségét ígérte. Beszéde végén azt mondta:„Legyünk mi az a generáció, amelyről azt mondja majd a történetírás, hogy Európát egységessé és szabaddá tette.”

A 41. elnök

Nem lehet az Egyesült Államok elnöke az,
akinek nincs hite.
George Bush

„George Bush józan ésszel megáldott ember. Nagyon vallásos, mindig nagyon sikeres. Ugyanakkor nagyon szerény életmódot folytat. Nagyon művelt és tisztában van a világ dolgaival. A Fehér Házba való hivatalba lépésekor valamennyi elődjénél jobban értett a külpolitikához. Ezen kívül számos érdemrenddel kitüntetett második világháborús veterán, de ebből nem csinál látványosságot. George Bush nagy áldás volt.”- írja róla Helmut Kohl visszaemlékezéseiben². 

George Bush édesapja is üzletember és politikus volt, akárcsak fia, és unokája. Bankár volt, majd szenátor. Fia, George, aki 1924-ben született, szintén kipróbálta magát az üzleti életben. Olajcéget alapított és vezetett, amiből jelentős vagyonra tett szert. Ezt követően, eleget téve az amerikai és családi hagyományoknak, politikai pályára lépett. Az USA-ban ugyanis sokan azok közül, akik sikeresek és eredményesek az üzleti életben, életük egy következő szakaszában állami, politikai szolgálatot vállalnak, hogy képességeiket, tudásukat, közösségük hasznára kamatoztathassák. Bush is ezt az utat választotta. Volt képviselő, texasi szenátor, a Republikánus Párt elnöke, nagykövet az ENSZ-ben, később Pekingben, azután CIA igazgató³,  nyolc éven keresztül alelnök Ronald Reagan mellett, majd 1989- 94 között az USA 41. elnöke. Munkatársai alig két hónappal beiktatása után arra figyelmeztették, hogy „Átmeneti korban élünk, ami olyan fontos változásokat hoz majd, mint a második világháború vége.”⁴  Nem tévedtek. Bush olyan időszakban állt a szabad világ élére, amikor a szabadság javára megváltozott erőviszonyoknak megfelelően kellett kialakítani Európa és a világ hidegháború utáni új rendjét. Egy ilyen horderejű változás levezényléséhez szükség van a világpolitikai erőviszonyok természetének és dinamikájának értésére, szükség van ezen felül bátorságra, képzelőerőre, tapintatra, taktikai és ütemérzékre és persze bölcsességre. Ahhoz, hogy a világ ebből a történelmi jelentőségű változásból puha landolással⁵  kerülhessen ki, az USA elnökének támaszkodnia kellett minden élettapasztalatára, szakmai rutinjára, bel és külpolitikai tapasztalatára. Fiatal pilótaként⁶  nemcsak azt tanulta meg, hogy a döntő pillanatban el kell rugaszkodni, de azt is, hogy egy sikeres bevetéshez bajtársakra is szükség van, munkatársakra, akikre támaszkodhat, akikben megbízhat. Azt is saját bőrén tapasztalta meg, hogy még a legpuhább landolás után is hatalmas erőfeszítés és persze szerencse kell ahhoz, hogy egy akció sikeres legyen. Harctéri tapasztalatai csakúgy, mint később az üzleti életben elért sikerei hozzásegítették ahhoz, hogy a kellő gondossággal és körültekintéssel meghozott döntései mögé munkatársait és szövetségeseit is fel tudja sorakoztatni. Mert mindig kell egy csapat. És neki kiváló csapata volt. Nemzetbiztonsági tanácsadója Brent Scowcroft, külügyminisztere James Baker, védelmi minisztere Dick Cheney és a vezérkari főnöke Colin Powell a legjobbak közül valók voltak, és jól kijöttek egymással. „Mindig felnéztem George Bushra, mert hosszú távra tervezett.” - mondta róla James Baker, akivel életre szóló barátság kötötte össze.

George Bush második világháborús veterán volt. 18 évesen vállalt katonai szolgálatot a haditengerészetnél, melynek legfiatalabb pilótájaként 58 bevetésben vett részt. Tanulmányait a családi hagyományoknak megfelelően a Yale-n folytatta, ahol barátjával, Willam F. Buckleyvel együtt olyan mérsékelt konzervatív mozgalmat indított, mely szociálisan liberális, gazdaságilag konzervatív volt. Ezekhez az értékekhez politikai pályája során végig hű maradt. Diplomataként megtanult odafigyelni, hallgatni és a másik fél szempontjait is mérlegelni. ENSZ nagykövetként külön védelmet rendelt ki szovjet és arab diplomatatársai mellé, akiket a zsidó kivándorlást követelő terroristák részéről támadások értek, sőt a megtámadott szovjet nagykövetet személyesen is meglátogatta. Ő volt az első olyan nagykövet Kínában, aki biciklivel közlekedett Pekingben. 1976 -ban vállalta el a CIA vezetését. Ekkor kezdett komolyabban foglalkozni a Szovjetunióval. Tanácsadó testületet szervezett, Richard Pipes, a Harvard egyetem professzorának irányításával. Ők hívták fel a figyelmét arra, hogy a Szovjetunió nemcsak katonai és világuralomra tör, de lépéselőnybe is került az USA-val szemben. ⁷

Bush Richard Nixont tekintette politikai mentorának, azt a Nixont, aki a Hiss ügy⁸  óta az Államok legelkötelezettebb antikommunista politikusának számított, aki az USA történetének második legfiatalabb alelnöke volt, és aki megértette, hogy a kor központi kérdései a külpolitikához kapcsolódnak. Elnökségének, ahogy Bushénak is, legfontosabb eredményei a nemzetközi porondhoz kapcsolódtak. Nixon mérte talán az egyik legsúlyosabb csapást a Szovjetunióra azzal, hogy szövetséget kötött Kínával. Bush külpolitika felé fordulásának itt kereshetőek a gyökerei, érdeklődése Kína iránt innen eredeztethető⁹.  Amikor azonban a Watergate ügy során Nixon helyzete tarthatatlanná vált, Bush a Republikánus Párt elnökeként levélben szólította fel lemondásra, amit ő másnap meg is tett. De kapcsolatuk nem szakadt meg. 1989 sűrű napjaiban, amikor Bush a szovjetekkel tárgyalt, sokszor kikérte véleményét. 1991 áprilisában a Szovjetunióba küldte. Nixon Moszkván kívül Grúziába és Litvániába is ellátogatott. Benyomásait egy mondatba sűrítette:: „A Szovjetunió időközben belefáradt Gorbacsovba.”  ¹⁰

A Reagan mellett alelnökként eltöltött két ciklus alatt Bush rendszeres résztvevője volt a Reagan által vezetett nemzetbiztonsági értekezleteknek, amelyeket reggelenként tartottak, és ő is megkapta azokat a belpolitikai tájékoztatásokat, amelyeket az elnök számára készítettek. Ő irányította a nemzetbiztonsági krízis központot és a nemzetbiztonsági tervező csoportot. Bush osztotta Reagan politikai céljait, nagyszerű eredményeinek pedig részese volt. Megtanulta, hogy sokszor azok bizonyulnak reálpolitikusoknak, akiket álmodozóknak tartanak.

„Európának egységesnek és szabadnak kell lennie!”

„A hidegháborúban a szabadságért, az igazságért
 és a jogért harcoltunk. És mi: antikommunisták nyertünk.”
Margaret Thatcher

„A nemzetet akartuk megváltoztatni, és a világot változtattuk meg.”- húzta meg elnöki időszakának mérlegét 1989. január 11-én a hivatalából távozó Reagan elnök, miközben átadta a stafétabotot utódjának, George Bushnak, az USA 41. elnökének. Ekkorra a nagy ellenfél, az utolsó gyarmattartó birodalom: a Szovjetunió, közel került az összeomláshoz. Az USA csillagháborús SDI programja a szovjet katonai vezetés szemében hadászatilag kiszolgáltatottá tette a Szovjetuniót, amely ettől végképp elveszítette magabiztosságát. Napirendre kerültek azok a kérdések, amelyek a második világháború vége óta megoldásra vártak: a kettéosztott Németország, a kettéosztott Európa sorsa. „Ha két Németország volt, két Európa volt” – mondta Raymond Aron. De ugyanezt szögezte le 1967 decemberében a NATO nyilatkozata is, amikor kijelentette: „Európában nem lehetséges végleges és stabil rendezés a német kérdés megoldása nélkül, ami az Európán belüli feszültségek forrása.”  ¹¹
Amikor 1987. június 12-én Nyugat-Berlinben, a brandenburgi kapunál Reagan kijelentette, hogy csak egy Berlin van („Es gibt nur ein Berlin”), és felszólította Gorbacsovot, hogy bontsa le a Berlint kettéválasztó falat, kevesen gondolták, hogy alig két évvel később mindez valósággá válik.

Bush az elnöki beiktatása utáni első tavaszon Európába, többek között a Német Szövetségi Köztársaságba utazott. 1989. május 31-én a Mainz-ban elmondott történelmi jelentőségű beszédében újra hangsúlyozta, hogy: „Korszakhatárhoz érkeztünk. Az egyik korszakot lezárjuk, és nyitunk egy újat. A világ négy évtizede vár a hidegháború végére. Eleget várt. Itt az idő, hogy Európa újra egységes és szabad legyen. A hidegháború Európa megosztásával kezdődött. Csak akkor érhet véget, ha újra egységes lesz.” Majd azzal folytatta, hogy az események felgyorsultak, hiszen a lengyelek és a magyarok szabad választásokra készülnek. Ezért, nyáron ellátogat majd hozzájuk, hogy elvigye nekik a következő üzenetet: „Magyarország és Ausztria határáról most távolítják el a szögesdrótokat és az aknazárat. És ahogy az akadályok Magyarországon lebomlanak, úgy kell eltűnniük mindenhol Kelet-Európában. Legyen Berlinen a sor! Legyen Berlinen a sor! Sehol sem olyan szembeötlő a kelet-nyugati megosztottság, mint Berlinben. Az a brutális fal elvágja a testvért a testvértől, a szomszédot a szomszédtól. A kommunizmus kudarcának jelképe az a fal. Tűnjön hát el! Legyen Európa egységes és szabad!” Majd azt mondta: „Szeretnénk hozzásegíteni Kelet-Európa népeit ahhoz, hogy megtudják, amit Európa nyugati fele már régen megtapasztalhatott: a tartós biztonságot nem a harckocsik, a hadseregek, és a szögesdrótakadályok nyújtják, hanem a szabad népeket összekötő közös értékek és megállapodások.”

Hosszú, forró nyár 

„A szabadság volt a legfontosabb, ahogy a stabilitás is.”
George Bush, 1989. július 11.

A szovjet birodalom a végóráit élte. Gorbacsov, a változtatások embere volt, aki lendületbe kívánta hozni a szovjet gazdaságot, hogy megpróbálja felvenni a versenyt az új technológiákat felvonultató USA-val. Megértette, hogy ha nem változtatnak, a Szilícium völgye és a Donyec medence között folyó versenyben nincs esélyük a győzelemre, sőt a megkapaszkodásra sem. Hogy mozgásterét megnövelje, Gorbacsov szűkítette a KGB és a Vörös Hadsereg befolyását, és ezzel megszüntette a kommunista rendszer félelemre és terrorra alapozott legitimitását. „A rossz kormányzás legveszélyesebb pillanata akkor következik be, amikor reformokba kezd.” –figyelmeztetett Alexis de Tocqueville. Pontosan ez történt a Szovjetunióban. A gorbacsovi reformok teljesen szétzilálták és végképp működésképtelenné tették a szovjet rendszert.

Az összeomlás ténye tehát nem volt többé kérdés, de nem volt mindegy, hogy mekkora robajjal megy majd végbe, kit és mit temet maga alá, és hogy meddig tart. Birodalmak felbomlása legalább annyi vért és szenvedést szokott követelni, mint létrejöttük. A tét tehát Bush számára a káros következmények minimalizálása volt. Ennek érdekében nagyon óvatosan és tapintatosan kellett eljárnia. Gorbacsov tekintélyének megőrzése, lépéseinek támogatása elengedhetetlen volt annak érdekében, hogy hatalmát a párt és a szovjet állam élén megőrizhesse. Belső ellenfeleinek felülkerekedése, akiktől az utolsó pillanatban már csak egy elvetélt puccskísérletre futotta¹²,  a „reformok” végét, és a szétesés elodázását jelenthette volna. Bush azt a bismarcki elvet tartotta szem előtt, hogy: először a szükséges következik, aztán a kívánatos. Ezért tehát továbbra is egyenrangú partnerként tárgyalt Gorbacsovval, aki hogy ezt kiérdemelje, sorra tette az egyoldalú gesztusokat. 1988. december 7.-én az ENSZ-ben bejelentette, hogy megkezdi a szovjet csapatok kivonását Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia területéről, amit Magyarország esetében a következő év április 25.-én el is kezdett. 1989-ben gyorsan követték egymást az események. Februárban a lengyel kommunista vezetés hivatalosan is elismerte a Szolidaritás mozgalmat, amely a júniusi parlamenti választásokon elsöprő győzelmet aratott. Közös kormányzás kezdődött a kommunistákkal Lengyelországban, hiszen az előzetes megállapodások értelmében a kommunisták maguknak tartották fenn a mandátumok 65%-t. Magyarországon május folyamán elkezdődött a vasfüggöny lebontása és a kelet-német menekülők átszivárgása Ausztria felé, illetve beköltözésük a nyugatnémet követségre. Még ebben a hónapban, Gorbacsov Pekingi látogatása során, kínai fiatalok is bejelentették az igényüket a peresztrojkára és glasznosztyra. Törekvéseiknek a kínai pártvezetés 1989. június 4.-én a Tienanmen téren vetett véget. Háromezer halott és mintegy tízezer sebesült árán. Bush, aki nagyon is tudta, milyen érték az USA számára a kínai szövetség, azzal a kérdéssel szembesült, érdeke-e az USA-nak a szovjet-kínai viszony szorosabbá válása egy közös reformpolitika jegyében, vagy akkor jár jobban, ha kínai partnerei Gorbacsovban hatalmuk és rendszerük veszélyeztetőjét látják? Hogyan hat majd az ingadozó, hatalmukat féltő kelet európai kommunista vezetőkre a pekingi példa? Nem kapnak vajon kedvet ők is az erőszak alkalmazására, a véres leszámolásra? Ebben a nagyon is sikamlós helyzetben Bush a tapintatos és visszafogott reagálás mellett döntött. Levélben fordult Teng Hsziao-pinghez, emlékeztette arra, hogy pontosan érti, milyen fontos Kína számára a jó viszony a Nyugattal, és milyen erős bennük az aggodalom a „bekerítés” (encirclement) miatt. Egyben kegyelmet kért a letartóztatottak számára és személyes megbízottját küldte Pekingbe tárgyalni¹³.  Alig egy hónappal később az elnök Magyarországra és Lengyelországba utazott, hogy személyes jelenlétével támogassa nemzeti függetlenségük és szabadságuk ügyét. A látogatások alatt szerzett személyes tapasztalatai alapján Bush találkozót kért Gorbacsovtól, amelyre aztán az év végén, Máltában, került sor¹⁴.  A tárgyalásokon a közép és kelet európai országok önrendelkezési jogának visszaadásáért cserébe kilátásba helyezte a Szovjetunió bevonását az újonnan kialakuló nemzetközi rendbe. „A totális államok kora végét ér, elavult eszméiket úgy fújja el a szél, mint leveleket egy kiszáradt fáról.” – jegyezte meg a találkozó végén.

„1989 őszén nemcsak beköszöntött a szabadság és a demokrácia kelet Európába, hanem átsöpört rajta” – emlékezett Bush elnök. „Magyarország már az év első felében megnyitotta ausztriai határát, amit a „vakációzó” kelet németek nyugati kijáratként használtak. Ennek következtében, Kelet Németország is – a szovjetek Varsói szerződésbe szervezett országainak koronagyémántja – az összeomlás szélére került. És össze is omlott november 9-én, amikor a Berlini falat megnyitották. Ez volt a vég kezdete nemcsak Kelet-Németország, de az egész Varsói Szerződés számára. Mindent összevetve, ez törékeny és veszélyes időszak volt. A Szovjetuniónak még ott állomásoztak a seregei Kelet-Németországban és nem volt teljesen elképzelhetetlen, hogy Gorbacsov leállítja a folyamatot. Mindannyiunkat üldözött az 1956-os a magyar forradalom leverésének és az 1968-as csehszlovák bevonulásnak az emléke. Nem akartunk hasonló katasztrófát kiprovokálni.”¹⁵  Ezért reagált Bush olyan visszafogottan november 9-én sajtótájékoztatóján a berlini fal leomlásának hírére. „Nagyon elégedett vagyok”- mondta. Amikor a riporter számon kérte, hogy miért nem lelkesebb, Bush azt válaszolta „Nem vagyok érzelmes típus.”
Pedig nagyon is az volt. A magyar és lengyel események, a német kérdés, az európai emberek szabadságvágya és lelkesedése nagyon is hatottak rá. Értékvezérelt, elkötelezett, hívő ember volt. Meg volt győződve arról, hogy minden embernek joga van a szabadsághoz és minden nemzetnek jár a nemzeti önrendelkezés joga. „Amerika csakis akkor lehet igazán hű önmagához, ha magas erkölcsi elveket követ. Ma van ilyen cél előttünk. Az, hogy nemzetünk arculatát szerethetőbbé, a világét pedig barátságosabbá tegyük.” – mondta, és ami még fontosabb, így is gondolta. A berlini fal leomlása utáni napon az alábbiakat jegyezte fel naplójába: „Tegnap Gorbacsov azt üzente, hogy ne reagáljuk túl a történteket. Aggódik a német tüntetések miatt, nehogy ellenőrizhetetlenné váljon a helyzet. Kérte a megértésünket. Ugyanebben a levélben Moszkva arra is figyelmeztet, vigyázzunk, nehogy terjedni kezdjen az újraegyesülésről szóló szóbeszéd. Ez igazi problémát jelent neki, de nekem az a véleményem, hogy az önrendelkezéshez való jog a német embereket is megilleti, és nem gondolom, hogy megakadályozhatja. Most hogy Kelet Németország összeomlófélben van, Moszkva újra fél egy egységes Németországtól. Ami azt illeti, nemcsak Moszkva, hanem szinte egész Európa, ahol még él a II. világháború emléke. ¹⁶

Német egység

„Hálás vagyok George Bushnak, mert Helmut Kohl a két német állam egységesítését soha nem érte volna el Bush nélkül.”
Helmut Schmidt

A német egység soha nem jöhetett volna létre, ha az Amerikai Egyesült Államok 41. elnöke: George Bush nem állt volna a német nép mellé, és nem támogatta, szorgalmazta, és segítette volna az egység megvalósítójának: Helmut Kohlnak nemzetegyesítő munkáját. Úgy Margaret Thatcher, mint François Mitterrand, illetve Giulio Andreotti ellenezték a kelet-közép-európai szovjet megszállás megszűntét, és tűrhetetlennek tartották, hogy Németország két elvesztett világháború ellenére a német újraegyesülés révén a 20 század nagy győzteseként léphet át a 21. századba. Margaret Thatcher meg volt győződve arról, hogy a világháborúkban mutatott gyengeségeik és gazdasági sebezhetőségük ellenére, illetve dacára annak, hogy a brit világbirodalom már régen semmivé vált, a dolgok rendje továbbra is az, vagy legalábbis annak kellene lennie, hogy ha a világot nem is, de legalább Európát Londonból irányítják. Ahhoz pedig elengedhetetlen, hogy Németország kettéosztott maradjon és a Szovjetunióval ellensúlyként lehessen számolni. Ezért Thatcher kifejezetten felszólította a Szovjetunió különböző nemzeteit, maradjanak lojálisak a Szovjetunióhoz: a népek nemzetéhez. Andreotti pedig úgy vélte, megengedhetetlen, hogy a népek maguk vegyék kezükbe sorsuk alakítását, mikor az a politikusok és a diplomaták dolga.¹⁷  Csak Felipe Gonzales spanyol és Charles Haughey ír miniszterelnök fogadta fenntartás nélkül nyugaton a német egység bekövetkeztét. A francia elit összes félelme is újraéledt Németország újraegyesülésére gondolva. Veszélyben érezték a „grandeur”-t, ami pedig már kétszáz éve csak az ő képzeletükben létezett. Franciaország és Nagy-Britannia számára azért is tűnt megemészthetetlennek Németország újraegyesülése, mert az a Szovjetunió egyetértésével, illetve jelentős meggyengülésével járt együtt.¹⁸  Milyen világrend lesz az, ahol Európa közepén egy egységes, erős, gazdaságilag prosperáló Németország terül el, mely szövetségben áll az USA-val és jó a viszonya a Szovjetunióval, illetve a helyébe lépő Oroszországgal? – rémüldöztek. Ellenkezésük azonban a Bush támogatását élvező Kohl politikai és diplomáciai mesterhúzásai következtében nem érhettek célt. Kohl úgy egyesítette rekordsebességgel Németország két felét, hogy a nagy Otto von Bismarck méltó utódjának bizonyult. Benntartotta országát a NATO-ban, és az Európai Unióban, és közben úgy nyújtott politikai és gazdasági segítséget az egyre nagyobb bajban lévő Szovjetuniónak, mely 1989/90 telén német élelem és ruházati segélyszállítmányokra szorult, ¹⁹  hogy minden percben szem előtt tartotta a bismarcki tanítást: Németország sorsának záloga a jó viszony Oroszországgal. Németország újraegyesítése igazi mestermű volt. Kellett hozzá mindkét államférfi: George Bush és Helmut Kohl is. A két mélyen hívő, egymást tisztelő, azonos értékrendet valló barát. „George Bushnak a németekkel szemben soha nem volt semmiféle fenntartása. George Bush nagy áldás volt: egy ország nem maradhat szétdarabolva! Ezt ő egyszerűen bűnnek tartotta volna”²⁰ - emlékezett Kohl. 1990. október 3.-án a német újraegyesítéssel megvalósult Adenauer álma: létrejött a szabad és egységes Németország egy szabad és egységes Európában.

Az új rend

„George Bush mindenekelőtt azért volt nagy elnöke
Amerikának, mert embernek volt nagy.”
George W. Bush az USA 43. elnöke

A kommunizmus és a szovjet birodalom összeomlásával megszűnt a II. világháború után kialakult bipoláris világ, mely a két szuperhatalom közötti erőegyensúlyon alapult. Az Amerikai Egyesült Államok egyeduralkodóvá vált a nemzetközi politikai erőtérben, és így lehetőséget kapott arra, hogy az általa képviselt értékrendnek megfelelően alakítsa ki az új rendet. Kivételes történelmi pillanat volt ez, mely szinte korlátlan felelősséggel ruházta fel az USA-t. A győzelem ugyanis elsősorban feladat és felelősség. Ezzel Bush nagyon is tisztában volt. Ezért lassította a balti államok függetlenségét és elszakadását mindaddig²¹,  amíg nem született végleges döntés a német egységről és az új, egységes Németország betagolódásáról a NATO-ba. Miközben a világ és az Egyesült Államok elnöke az európai változásokkal foglalkozott, Szaddam Husszein 1990. augusztus 2.-án 120 ezer fős hadseregével és 850 tankkal lerohanta Kuvaitot. „Ha Irak győz, egyetlen kis állam sincs biztonságban” – mutatott rá Margaret Thatcher arra, mi is forgott kockán. Még ki sem alakult az új amerikai rend, annak érvényessége máris megkérdőjeleződött, mégpedig az egyik legkritikusabb térségben: a Közel-Keleten. Bush válaszul egy amerikai vezetéssel megvalósuló széles, nemzetközi együttműködést hozott létre, amely olyan Pax Americana képét vetítette előre, amelyben az eddig egymásra fenekedő szuperhatalmak közötti viszonyt a kölcsönös felelősségvállalás jellemzi majd. Ennek első jele az volt, hogy az iraki támadás után egy nappal közös szovjet- amerikai együttműködési nyilatkozat született, amit Bush idővel egy 33 országot tömörítő Irak-ellenes koalícióvá szélesített. Ehhez a koalícióhoz arab országok is csatlakoztak: Egyiptom, Szíria, Szaúd-Arábia, az Arab Emírségek, Katar, Marokkó és Omán. A Golf háborút ENSZ határozat alapján vívták 1991. január 16 és 1991. február 28. között²².   Szaddamot visszavonulásra kényszerítették, de rendszerét nem döntötték meg.

George Bush elnöksége alatt nagyot változott a világ. Európa és a világ szerencséjére a kommunizmus alul maradt a szabadsággal vívott több mint hét évtizedes harcában. A Szovjetunió kimúlt,  helyére szabad népek, szabad országai léptek. Az elnök jó munkát végzett.  Felkészítette a világot arra, hogy a 21. századba lépve, a 20. század terheitől, utópikus gondolkodásától megszabadulva nézzen szembe az új feladatokkal.

Budapest, 2012 június

¹Mark Palmer 1986-1990
²Kohl, 113
³El sem hiszik, mennyivel jobb elnök leszek attól, hogy a CIA-nál voltam. – George Bush.
⁴Schwarz, 714. 1989. március 14-én. 31 oldalas anyag
⁵Naftali, 139
⁶Azt hiszem, jobb elnök leszek attól, hogy megjártam a háborút.
⁷Naftali, 32
⁸Schmidt Mária, id. mű.
⁹„The mark of a great leader is to change his policies to meet new situations even weh that means backing away from a campaign commitment. As you know I had to burn a lot of my own speeches and eat a lot of words when I went to China in 1972.” Richard Nixon feljegyzése George Bush számára. Naftali, 99
¹⁰Dalos, 231.
¹¹Kohl, 107
¹²1991. augusztus 19-21
13Bush, 428-430. Teng 24 órán belül válaszolt. A küldöttek: Brent Scowcroft és Larry Eagleburger voltak. Küldetésük annyira titkos volt, hogy amikor beléptek a kínai légtérbe, majdnem lelőtték a gépüket.
¹⁴1989. december 2.
¹⁵Bush, 441 o
¹⁶Bush, 442
¹⁷Kohl, 115
¹⁸A Negyedik Birodalom létrejöttét csak a Szovjetunió akadályozhatná meg, úgy hogy felvonultatja harckocsiijait Kelet-Németországban. De Moszkvának ehhez a lépéshez már nincs meg az ereje. – sajnálkozik a Times újságírója. Kohl, 112
¹⁹Németország 220 millió márka értékben szállított:52000 tonna marhahúskonzervet, 50000 tonna sertéshúst, 20000 tonna vajat,150000 tonna tejport, 5000 tonna sajtot, cipőt, férfi és női konfekciót. Kohl, 169
20Kohl, 113
²¹A Szovjetunió 1991. szeptember 6.-án ismerte el függetlenségüket
²²660- as határozat, 1990. augusztus 2.

Bibliográfia

Jeremy Black: The cold war, The Social Affairs Unit, 2011
Békés Márton: Amerikai neokonzervativizmus. Egy kisiklott ellenforradalom. Századvég, 2008
Patrick J. Buchanan: Right from the Beginning. Little, Brown, 1988
Vlagyimir Bukovszkij: A moszkvai per, XX század intézet, 2005
George Bush: All the best. My life in Letters and other Writings,Touchstone, 2000
Dalos György: Gorbacsov. Ember és hatalom. Napvilág kiadó, 2011
J.J. Goldberg: Jewish Power, Inside the American Jewish Establisment, Addison-Wesley,1996
Helmut Kohl: Németország egységét akartam, Zrínyi, Budapest, 1998
Jacques Lévesque: 1989. Egy birodalom végjátéka. A Szovjetunió és Kelet- Európa felszabadulása. Aula, 2001
Thimothy Naftali: George H. W. Bush, Times Books, 2007
Ronald Reagan (1911-2011) Egy vidéki srác a gonosz birodalma ellen, szerk: Schmidt Mária, XX. Század Intézet, 2011
Helmut Schmidt-Fritz Stern: Unser Jahrhundert. Ein Gesprach, C. H. Beck, 2010
Schmidt Mária: A titkosszolgálatok kulisszái mögött. Hitek, ideológiák és hírszerzők a XX. században. XX század intézet, 2006
Hans-Peter Schwarz: Das Gesicht des Jahrhunderts. Monster, Retter und Mediokraten, Goldmann, 2001
Norman Stone: The Atlantic and its Enemies. A Personal History of the Cold War. Penguin Books, 2010
Margaret Thatcher: Statecraft, Strategies for a Changing World, Harper-Collins, 2002