Isten áldd meg a magyart jókedvvel
Kölcsey Ferenc: Himnusz

Igen, tisztelt hölgyeim és uraim, „jókedvvel” és persze bőséggel is, de mindenekelőtt: jó kedvvel.  A vidámság és a bizakodás a félelem elkerülésének legjobb eszköze, a legnagyobb jó a világon, állította Démokritosz is. A jó kedvnek mostanában igencsak híján vagyunk. A Himnusz által felállított sorrendet pedig állandóan felcseréljük, azt hittük, sokáig azt hitették el velünk, hogy a bőség, a jólét hozza majd el számunkra a vidámságot és a boldogságot. Pedig, ahogy ma már egyre többen ráébrednek, a GDP nem a boldogság mértékegysége, a jólét sem egyenlő a boldogsággal, de még a megelégedettséggel sem.

A modern magyar nemzetállam a Himnusz keletkezésének idején született azzal a céllal, hogy biztosítsa nemzeti kultúránk újratermelését, gondoskodjon a magyar nemzet megtartásáról, és garantálja, hogy a megegyezéses kormányzás révén az egyes állampolgár bizonyos fokú ellenőrzést gyakorolhasson a közpolitika felett. Mindezek kiemelten fontos célok ma is, hiszen a 20. században megtapasztaltuk, hogy a konszenzus nélküli politikai hatalom diktatúrához vezet.

Fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy a kultúra és a politika egymást feltételező, egymástól el nem választható alkotóelemei a társadalomnak. Az elmúlt évtizedek törekvései a depolitizálásra, és a kultúra háttérbe szorítására, arra a téves felfogásra vezethetőek vissza, hogy a helyes kormányzás pusztán technikai, igazgatási kérdés, hiszen a társadalom leírható a GDP, az infláció, és a költségvetési hiány „szentháromságával”, ezért is határozzák meg napjainkban a kultúra egyetlen feladatául a pénztermelést. Mindez az elmúlt évtizedekben a manager szemlélet eluralkodásához vezetett, és kikezdte a modern nemzetállamok alapjait. A jóléti identitások erőltetése a hagyományos nemzeti, kulturális kötődések helyett a „nekem jár˝, a „mert megérdemlem” felhasználói és fogyasztói kultúráját preferálja, a szexet és az erőszakot hangsúlyozza, és az alacsonyabb osztályokon belüli banda-kultúrát magasztalja fel. Súlyosbítja a helyzetet, hogy mindez értékválsággal is párosult. A közgondolkodást megbénító politikai korrektség a jó és a rossz, a helyes és a helytelen közötti különbségtételt a bigottság és a toleranciahiány jelének tekinti, és azt várja el, hogy beérjük egy morális alapokat nélkülözni kényszerülő, az erkölcsi szempontokat figyelmen kívül hagyó társadalmi berendezkedéssel. 

A 19. század folyamán a nyugat-európai nemzetek kulturálisan felsőbbrendűnek tartották magukat Közép és Kelet-Európa, valamint a többi kontinens népeinél. Száz évvel később ugyanők a kulturális relativizmust hirdetik, és szenvednek az önbizalom hiányától. „A modern liberális társadalmak gyenge kollektív identitással rendelkeznek. A posztmodern elitek, különösképpen Európában, úgy érzik, hogy a fejlődésük már túllépett a valláson és nemzeten alapuló identitáson.”- állapította meg Fukuyama. (2007, Prospect Magazin) Ezért kísérleteznek a második világháború óta egy „poszt-nemzeti˝ európai identitás kialakításával. Mára az Európai Uniónak van közös zászlaja, himnusza; vannak ünnepei, sokan ugyanazzal a pénzzel fizetnek, hasonló az útlevelük és a rendszámtáblájuk. Sok helyen leomlottak, jelképessé váltak az egyes nemzetek között feszülő határok. Tervezik egy közös Európai Múzeum megalkotását is. Mindez erősíti az összetartozás érzését.  A közös európai identitást ugyanakkor a jóléti társadalmak mobil és kozmopolita felső, yuppie rétégén kívül mások nem tették magukévá, mert az európai projekt figyelmen kívül hagyja a szívet, az érzelmeket, helyette kizárólag gyakorlatias, technikai és egyéb racionális érvekre támaszkodik. Ennek eredményeként a tagállamok nemzeti identitása nemcsak hogy megmaradt, de egyre erőteljesebben érvényesül. Fontos, hogy belássuk, egyetlen európai államnak sincs szándékában feladni nemzeti azonosságát és szuverenitását, egyik sem hajlandó lemondani a helyhez és a történelemhez való ragaszkodásáról.

A nemzeti identitás minden országban a legfontosabb társadalmi kérdés: a közösség történelméről, szimbólumairól, hőseiről, és történeteiről szól. Az állandóan változó identitások ugyanis megnehezítik a nemzeti kultúrák reprodukcióját, ami az otthonosság érzetének megszűnését eredményezheti. Egy közösség tagjait a közösség rítusai, szimbólumai, beszédfordulatainak közhelyei biztosítják arról, hogy minden rendben van, ismerős dolgok veszik körül, tudja, mire számíthat, képes eligazodni az őt körülvevő világban. A közösséghez való tartozás, a mi- tudat érzelmi támaszt, biztonságérzetet ad. A közösséget kultúrája védi meg a káosztól, a közösségi normák, szabályok, célok, hiedelmek fogják keretbe életét, szabják meg, hogyan kell megszületnie, felnőnie, házasságot kötnie, gyermeket nevelnie, aztán meghalnia. (Csikszentmihályi Mihály, 125) Identitásunk, kultúránk az az öltözet, amellyel eltakarhatjuk csupasz énünket, ami védelmet nyújt számunkra a külvilággal szemben. Ezért a közösségen, a kultúrán kívülre szorulás, a kirekesztettség-érzés elbizonytalanít, és akárcsak a magány, az egyedüllét, depressziót vált ki.

A magyar nemzeti identitás, hasonlóan minden más kollektív sorshoz: támaszt, közös tapasztalatot, erőt ad közösségének.  A hagyományokhoz való ragaszkodás óriási kincs. Az egyénnek azonosságtudatot, öntudatot, az adott közösséghez való tartozás érzését adja. „Emlékezni őseinkre azt jelenti, hogy magunk is láncszemévé válunk egy folyamatnak, mely a messzi, mitikus múltból indul, és a kifürkészhetetlen jövőbe fut” (CSM 175

A közösségi kultúra áthagyományozása az emlékezéssel, az emlékezettel történik. Annak az embernek, annak a közösségnek, amelyiknek nincs mire emlékeznie, elszegényedik, üressé válik az élete. Míg azok, akik emlékeznek, akiknek van múltjuk, rendben az identitásuk, azok önállóvá, magabiztossá válnak. „Az élet emlékezés nélkül nem is élet. A memóriánk tart össze minket, ez az eszünk. Az érzéseink, még a cselekedeteink is innen fakadnak. Nélküle semmik vagyunk.”- állítja Bunuel, a nagy spanyol filmrendező. Emlékeznünk kell tehát múltunkra, közös történelmünkre. Büszkének kell lennünk hőseinkre, mítoszainkra, jelképeinkre, szimbólumainkra.

Minden közösség számára eredetmítosza a legfontosabb. Az eredetmítoszok jelentősége abban áll, hogy a közösségek magukra ismernek benne, őseiknek a régmúltba vesző történetét saját közösségük előképeként élik meg.  A mítoszok ugyanis a visszatérés, az időtlenség, a mindig jelenvalóság üzenetét hordozzák.(Thomas Mann). A magyar nép eredetmondája a csodaszarvas történetéhez kapcsolódik. Azt a csoportos hitet táplálja, hogy tudjuk, honnan hova indultunk. Csaba, Attila fia, az Árpádok őse, összeköti a hunokat és a magyarokat. Szent állatunk a turul, a szentlélek szimbóluma, a hozzá kapcsolódó mitológiában a nemzőképesség, a folyó, a tűz és a víz, vagyis az élet jelképei összpontosulnak. Mindebben elegyednek a racionális és képzeletbeli szintek, miközben szorosan kapcsolódik a hithez, a reményhez, ahhoz az ősi vágyhoz, hogy ha a múltban már történtek velünk csodák, megtörténhetnek újra.                                   

A magyar eredetmítoszokból a középkori szóbeli költészet és a népmesék mindazt az információt tovább örökítették, amelyek a magyarság európai beilleszkedést lehetővé tették. (. Cs. Szabó László: Mítosz és történelem)

A mitológia ugyanis azok számára, akik általa fejezik ki magukat eligazítást ad és utat mutat. Régóta ismert tény, hogy egymástól távol élő népek mítoszaiban vagy más elbeszéléseiben teljesen azonos motívumokat találhatunk. Jung szerint ennek az a magyarázata, hogy „Az ösztönhöz hasonlóan az emberi psziché kollektív gondolatai, sémái is veleszületettek és öröklöttek. (...) Ha működésbe lépnek, mindannyiuknál többé-kevésbé hasonló módon hatnak.˝ (Jung: Az ember és szimbólumai, 1988.)

A nemzeti közösségek történelmüknek kitüntetett pillanataiban új szimbólumokat alkotnak, régieket elevenítenek fel. A jelképek közös kijelölése a hatalom megragadásának és birtoklásának felmutatása, ami láthatóvá teszi az addig rejtve maradt különbségeket. A szimbolikus politika ugyanis a nemzeti közösség egészét érinti, mert a szívhez szól, az összetartozás érzelmi átélését teszi lehetővé. A húsz évvel ezelőtti rendszerváltoztatás óta folyik hazánkban a harc nemzeti szimbólumainkért. Milyen legyen a címer, a zászlóban legyen –e benne, vagy sem, hol legyen a Szent Korona, kik használhatják és mikor a történelmi zászlókat, a díszmagyart, a turult, illetve a bocskait Mindezek a kérdések a hatalomról szólnak, arról, ki rendelkezik a magyar nemzeti szimbólumokkal, ki és mire használja, használhatja őket. Kik azok, akik az egyes nemzeti szimbólumok használatát betilthatják, azok ősi jelentését semmibe véve diszkreditálhatják, és kik azok, akik a fenti folyamat eredményeként a „megbélyegzett”nemzeti jelképeket felhasználhatják, sőt kisajátíthatják.

Legszentebb nemzeti jelképeink váltak egyik a másik után a hatalmi acsarkodás tárgyaivá. Ma már ott tartunk, hogy jelentős politikai erők dolgoznak azon, hogy Árpád-házi királyaink történelmi zászlaját, a Turul madárral együtt nyilas jelképeknek láttassák. Aki Magyarországon a nemzeti ünnepeken kívül kihelyezi házára a nemzeti lobogót, annak tudni vélik politikai hovatartozását. Nincs még egy ország, amely lobogóit ne tartaná szentnek és sérthetetlennek, csak azért, mert dicstelen, sőt gonosz tetteket is elkövettek árnyékukban. (brit birodalmi, francia, belga, amerikai, stb.)

Engedjék meg nekem, hogy a legutóbbi évek egyik legszomorúbb és legaljasabb támadássorozatával kapcsolatban, ami a Turul- szobor ellen folyik, első köztársasági elnökünk szavait idézzem.

˝Megújulva és Magyarországot védelmezően tárja szét fölöttünk hatalmas szárnyát Árpád fejedelem törzsének madara. A hit és küldetés, népünk oltalmának szimbóluma˝ – mondta Göncz Árpád köztársasági elnök a tatabányai turulszobor újraavatásán, 1992. október 29-én. Még ugyanazon év decemberében, a Magyar Rádió műsorában egy kérdésre így válaszolt az államfő:
˝Egy ország nem irthatja ki a saját hagyományából ősi mítoszait. A turul honfoglalás kori mondakörünk része, amelyről Anonymus beszél. Azért, mert a harmincas években volt egy Turul Szövetség, attól még a keleti népeknek a totemállata lehetett ragadozó madár. Ez Nap-jelkép volt, leszármazási mítosz volt, ami az Árpád-háznak a Naptól való leszármazását bizonyította. Nem hiszem, hogy ma bárki köteles volna elhinni, hogy Emesét valóban teherbe ejtette egy madár, és még kevésbé azt, hogy az első Árpádot tojásból vették elő. Ugyanakkor viszont van olyan érzelmi tartaléka egy nemzet múltjának, hogy ezt nem kell megtagadnia, még akkor sem, ha akár a jobboldal, akár a baloldal, akár a centrum vagy akárki más ezer esztendő alatt megpróbálta a saját politikai céljaira felhasználni.˝

Kölcseyvel kezdtem, a Himnusszal, most a Parainesisből (1837) vett idézettel adom át önöknek a szót:

„Kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol, s lelkében üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt.”