Haza, szeretet

1944 tavaszán léptek Magyarország területére a Harmadik Birodalomnak nevezett náci Németország megszálló erői. Akkor már majdnem fél évtizede folyt az az öldöklés Európában, amit a történetírás II. világháborúnak nevez, és amely alig negyed évszázaddal az első, a nagy háború öldöklése után borította újra vérbe kontinensünket. Az első világháború, ami pont 100 évvel ezelőtt tört ki, és amelyet az akkori nagyhatalmak az Európa feletti hegemónia megszerzéséért és a brit világbirodalom által uralt glóbusz területeiből való részesedésért vívtak, patthelyzetet eredményezett. A Versaillesben kialakított békerendszer mindkét kérdésben elodázta és egy újabb összecsapásra bízta a döntést. Az újabb világégés megint csak patthelyzetet eredményezett, és a két szuperhatalom: az USA és a Szovjetunió között osztotta fel a világot. Az Európa, illetve az azon kívüli területek feletti uralom kérdésében a döntést csak az évszázad vége, az USA harmadik, hidegháborús győzelme hozta meg. Vezető pozícióját egészen a legutóbbi időkig senki sem kérdőjelezte meg. Hazánk mindhárom világháborút megszenvedte és mindhárom alkalom a vesztesek oldalán találta.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az első világháborúban az Osztrák-Magyar Monarchia államalkotó részeként, kezdeti ellenállásunkat feladva, Magyarország hozzájárult ahhoz, hogy a Monarchia büntetőháborút indítson a Ferenc Ferdinánd trónörököst meggyilkoló Szerbia ellen. Ezt a háborús konfliktust használták ki a nagyhatalmak fenti céljaik érdekében, amikor világháborús összecsapássá duzzasztottak egy korlátozott hatókörű és célú balkáni konfliktust. Ennek ellenére, a győztesek egyoldalúan a veszteseket, köztük hazánkat tették felelőssé a háború kirobbantásáért. Erre hivatkozva sújtották Magyarországot egy indokolatlanul szigorú és igazságtalan békediktátummal, aminek eredményeként ellenségektől, ellenfelektől, illetve konkurensektől körülvett és legyengített állammá váltunk. Ma már tudjuk, hogy a békecsinálók térségünkben is, ahogy a világ más területein is, tudatosan húzták meg a határokat úgy, hogy azok a nemzeti, etnikai illetve vallási és kulturális határokat átszelve békétlenül hagyják az adott területeket. Trianon ugyanakkor évszázados álmainkat is valóra váltotta, hiszen függetlenné lettünk, felelőssé saját sorsunkért. Új államot hoztunk létre, új intézményeket alakítottunk ki, és annak ellenére, hogy egy négyszáz éves birodalom romjai alól kellett kikapaszkodnunk, a kezdeti káosz után rendet, és stabilitást teremtettünk.

Az újabb háborúra azonban sem lélekben, sem anyagiakban nem készültünk fel. Céljaink és érdekeink sem fűződtek hozzá. A trianoni békeszerződés revíziója ugyan alapvető törekvéseink közé tartozott, ami mögött a váltakozó kormányok mindegyike a legszélesebb körű társadalmi támogatással számolhatott. Revíziós céljainkat azonban békés úton kívántuk elérni, a békeszerződések módosítása révén, amit a népszövetségi rendszer is lehetségesnek tartott.

A birodalmak újbóli egymásnak feszülése kilátástalan helyzetbe hozta hazánkat. Két agresszív, egymással hol szövetséges, hol élet-halál harcot vívó totális diktatúra közé ékelődve, a gyengének és sorsunk illetve térségünk iránt amúgy is érdektelennek bizonyuló nyugat európai hatalmaktól távol próbáltuk elkerülni a legrosszabbat: nemzeti függetlenségünk elvesztését.

Ennek érdekében fogtak össze nemzetünk legjobbjai. A nácik elleni ellenállási mozgalom megszervezésére fél esztendejük sem maradt, hiszen a nyár végére a másik fenyegető birodalom csapatai is átlépték határainkat. Mégis megszerveződtek a fegyveres ellenálláshoz szükséges szervezeti keretek, és ellenállási akciókra is sor került. Más országokban ehhez évek kellettek, valamint az, hogy a nyugati szövetségesek a területükre lépjenek.

Barátaim!

Történetírásunk nemzeti ellenállásunk történetét a mai napig mostohán kezeli. Ennek oka csak részben keresendő abban, hogy a náci ellenes nemzeti ellenállás története nehezen illeszthető bele abba a keretbe, amely szerint „bűnös nemzetünk” csak jól megérdemelt büntetését kapta a nyugati demokráciáktól a második világháború végén, melyek minket, minden háború alatti erőfeszítésünket figyelmen kívül hagyva, - szemben az osztrákokkal és a csehekkel,- vesztes pozícióban hagyott. Ausztriának, mint közismert, régi vágya teljesült be az Anschlussal. Magát a végig a birodalom teljes jogú tagjaként értelmezte, a csehek pedig, akik az első világháború győztesei közé tartoztak, és a két világégés közötti Európa egyik legerősebb hadseregével rendelkeztek, egy puskalövés nélkül hódoltak be Hitlernek, majd pedig hét esztendőn keresztül egyetlen szabotázsakció nélkül szolgálták ki a náci hadiipart, mely cserébe magasabb életszínvonalat és ellátást biztosított nekik, mint maguknak a németeknek. (Az egyetlen náci ellenes akciót, Heydrich meggyilkolását, az angol titkosszolgálat szervezte, és hajtotta végre, a merénylőket, a cseh kollaboránsok haladéktalanul feladták a náciknak.)

A másik ok az, hogy azok, akik ellenálltak a náciknak, a szovjet megszállást is ugyanolyan tűrhetetlennek tartották, és az első pillanattól kezdve szervezkedtek ellene. Ezért a tényt, hogy a magyar nemzet legjobbjai közül sokan életük kockáztatásával harcoltak, vagy szervezkedtek az idegen megszállók ellen – ez túl gyakran jelentett ugyanakkora kockázatot – az egyenáramosított és marxistává parancsolt történetírás fél évszázadon keresztül eltagadta.  Saját helytállásunk, hőseink helyett olyanok példáját állította elénk, akik bátorsága, hazaszeretete, és hősiessége semmivel sem múlta felül a mi hőseink helytállását, bátorságát és hazaszeretetét.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nekünk a saját hőseinkre van szükségünk. Olyan példaképekre, akiket például állíthatunk magunk és utódaink elé. Azért van szükségünk rájuk, mert a hősök tisztelete önmagunk tiszteletére tanít bennünket. Mert legjobb arcunkra ismerhetünk bennük. És mert példaképek nélkül nincs jövőnk. Mindenki tudja, hogy a történetírás politikai csatatér, ahol az emberek szívéért és eszéért folyik a küzdelem. A tét az, hogy sikerül e a birodalomhívő, nemzetállam-elleneseknek, akik nacionalizmussá akarják degradálni a hazaszeretetet, továbbra is megakadályozni bennünket abban, hogy nemzetünk erkölcsi tőkéjére támaszkodva írjuk végre újra az elmúlt évszázad történelmét. Hogy ne hagyjuk veszendőbe menni legjobbjaink, legbátrabbjaink példáját.  Áldozatát.  Hogy megértethessük minden polgártársunkkal, hogy a nemzettudat és a hazaszeretet győzte le az osztálytudatot, döntötte meg a kommunizmust és szerezte vissza negyedszázaddal ezelőtt nemzeti függetlenségünket. Ne féljünk kimondani, hogy a „haza minden előtt”, hogy a szülőföld érdeke mindennél fontosabb.  Hiszen, ahogy azt de Gaulle mondta: Aki nem szereti jobban a saját anyját az összes többi anyánál, a saját hazáját az összes többi hazánál, az nem szereti sem az anyját, sem a hazáját.

Hazánk nemcsak a közös terület, ahol élünk, amelyet határral kerítettünk körbe, nemcsak a szülőföld, hanem a közös történelem, a közös múlt is, amit átéltünk. Azok a közös tapasztalatok, amiket megszereztünk. Az az elbeszélés, ahogy ezeket a tapasztalatokat átörökítjük az utódainknak.  Azok a mítoszok, amikből történelmünk összeáll. Ne hagyjuk ki belőlük továbbra is azokat, akiktől oly sokáig megtagadtuk az emlékezést, az elismerést, Sokkal tartozunk nekik. Értünk is h3elyettünk is harcoltak az idegen megszállók ellen Hazaszeretetre taníthatnak bennünket, vagyis saját magunk megbecsülésére és szeretetére. Annyi elhallgatás, eltagadás és fanyalgás után elérkezett végre a tiszteletadás ideje.

Újra a nagy francia hazafira, De Gaulle-ra hivatkozom, aki azt kérdezte egyszer: Annál a patriotizmusnál, amelyet addig méricskélnek, vitatnak, fontolgatnak, hogy végül már nem is az ami, jobban kedvelem a sovinizmust. Amikor Jeanne d’ Arc rárontott az angolokra, talán soviniszta volt? Csak a szívére hallgatott.

Hallgassunk mi is rá.