Tisztelt Vendégeink!

1989 karácsonyára a Tőkés László által Temesvárott lángra lobbantott szikra átterjedt Bukarestre is, ott is fellázadt a nép. Román és magyar együtt döntötte meg Ceaucescu diktatúráját, magyar és román együtt vívta ki a szabadságot.

De alig telt el néhány hét, és a magyarra támadt a román. Az évtizedeken keresztül szított magyarellenes uszítás azonnal erőszakba torkollt, amint a magyar kisebbség síkra szállt demokratikus jogaiért. Anyanyelvi oktatást, magyar tannyelvű egyetemet, anyanyelv-használati jogot követelt. A demokratikus jogállamokban mindez megilleti a nemzeti kisebbségeket, a diktatúra feladat nélkül maradt szekus ügynökei és elbizonytalanodott politikai hívei számára azonban kapóra jött, hogy a magyar kisebbséget régi-új ellenségként mutathassák fel. A hatalma átmentésén munkálkodó pártállami elit nem tudta hogyan számoljon el a diktatúra alatt elkövetett gonosztettekkel, árulásokkal, a temesvári majd félezer halottal, a bukaresti tömegmészárlásokkal, a hat marosvásárhelyi áldozattal. A harminchárom éves Bodoni Sándorral, a huszonöt éves Hegyi Lajossal, a huszonegy éves Adrian Hidossal, a harminc éves Ilian Munteannal, a harminchárom éves Pajka Károllyal, a harmincnyolc éves Tamás Ernővel. Azért szervezetek magyarellenes pogromot Marosvásárhelyen és környékén, hogy lehetetlenné tegyék a román és magyar polgárok közös fellépését a bukott eszme győztes katonáival szemben.  Hogy elhitessék honfitársaikkal, nem szabad az országot a katasztrófába vivő éppen csak megbuktatott rendszer felelőseinek megnevezésével, politikai túlélésük megakadályozásával foglalkozniuk, mert a magyar szeparatizmus, nacionalizmus olyan fenyegető erő, melynek legyűrésével csak a tapasztalt szekusok, és a sokat próbált pártapparatcsikok képesek megbirkózni. A marosvásárhelyi magyarellenes atrocitások valódi célja tehát a dezinformáció, a figyelemelterelés volt. Polgárháborús veszélyre hivatkoztak, és arra, hogy Románia szétesése fenyeget, ha a tapasztalt Securitate nem lép időben közbe. Ezért is hozták létre Ian Iliescu jóváhagyásával a forradalom utáni első hetekben a Vatra Romaneasca-t, azt a román tűzhelyet, amelyet az etnikai gyűlölködés lángjával táplálták.

A Vatra és a Securitate együtt gondoskodott arról, hogy a románok és magyarok decemberi közös szabadságharca március idusára a hatalom által szervezett, támogatott és irányított magyarverésekbe, magyarellenes kampányokba torkoljon.  Vidékről toborzott, kellően feltüzelt és megfizetett verőlegényeket szállítottak Marosvásárhelyre. (Nem sokkal később, 1990 júniusában, Bukarest népe is ugyanennek a Cristescu román belügyi ezredesnek a vezetése alatt álló, 02105. –ös számú különleges alakulatnak a pusztítását tapasztalta meg, amikor bányászokat vezényeltek a fővárosba. ¹ ) A felheccelt és lefizetett román parasztoknak azt a feladatot adták, hogy félemlítsék meg a magyar lakosságot, az erdélyi magyarság vezetőit pedig fizikai bántalmazással, akár lincseléssel, akadályozzák meg abban, hogy közösségük érdekeit képviselhessék.

A marosvásárhelyi események, amelyek az erdélyi magyarság legtekintélyesebb vezetői, Király Károly és Kincses Előd, illetve Jakabffy Attila és Tőkés András lemondatásának követelésével kezdődtek, majd a magyar nyelvű utcatáblák és felíratok megrongálásával folytatódtak, végül az RMDSZ székház ostromává fajultak. A székházban 79 magyar tartózkodott, az őket ostromlók több mint másfélezren voltak. A székház kapuját beszakították, a bennrekedt, életveszélyben lévő magyarok a padlásra menekültek.

Egyikük, Czellecz Jenő, így emlékezett.

„Az osztrák-magyar monarchia tűzrendészeti felszerelése mentett meg bennünket. A gerendákon, a bejárati ajtó felett állt egy hatalmas tűzoltó vastartály, amit odatoltunk a lépcsőhöz, lezárva a feljáratot. A kád mellett csak annyi hely maradt, hogy egy ember ép hogy át tudta magát préselni, ezt az egyet pedig könnyű volt visszaverni. A dühöngő tömeg teljesen szétzúzta az RMDSZ irodák berendezését, bútorzatát, az írógépeket, fénymásolókat, iratokat. Látván, hogy nem tudnak feljutni a padlásra, megpróbálták felgyújtani a padlásra vezető falépcsőt. A kezdődő tüzet két alkalommal felülről öntött homokkal sikerült kioltani.(...) Érezvén a súlyos életveszélyt, egy listát készítettek a padláson tartózkodókról, azért hogy lehessen tudni, kik pusztulnak oda.” ²

Az ostrom négy órakor kezdődött a katonaság csak nyolc óra körül érkezett, de abban sem volt sok köszönet. A magas rangú román katonák: Scrieciu tábornok és Judea ezredes tárgyalásba kezdtek a padlásra menekült magyarokkal, köztük Sütő András íróval, szabad elvonulásukat szavatolva. Elsőként Sütő András lépett ki a kapun. A felheccelt tömeget Vasile Tira őrnagy vezényelte a támadásra. „Vegyétek őket kezelésbe!” kiáltotta. Sütőt ekkor érte az első ütés. A járdára esett, ahol tovább verték, rugdosták. Két társával együtt feltették az elszállításukra érkezett teherautóra, amire azonban a verőlegények is felkapaszkodtak és vadul Sütőékre vetették magukat.  Végül a katonák közbelépésére a teherautó elindult és a félholtra vert magyarokat a kórházba szállította. Sütőt innen hajnalban repülőgéppel tovább vitték Bukarestbe. Fél szeme odalett. Ezen a napon több mint százötven magyar szenvedett súlyos sérüléseket.

Másnap délben a város magyar polgárai a főtéren gyülekeztek. A környező román falvakból beszállított felfegyverzett parasztok újra támadásba lendültek, ami először meghátrálásra kényszerítette a meghökkent magyarokat. A főtér padjainak deszkáival és minden önvédelemre alkalmas eszközzel felfegyverkezve, a helyi cigányokkal együtt végül is megfutamították támadóikat, kikergették őket a városból. A romák fehér ingben, szervezetten jöttek a magyarok segítségére, és azt kiabálták: „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok.”

A Marosvásárhelyi pogromért több mint húsz magyart és cigányt ítéltek el. Szabadi Ferenc öt év börtönbüntetést kapott, Cseresznyés Pált és Barabás Ernőt tíz évre ítélték. A legtöbbjüket fél éves szabadságvesztéssel sújtották. Három halottja is van az akkori véres eseményeknek. Csipor Antalt Nagyernyében, Gémes Istvánt Sáromberkén, Kiss Zoltánt pedig Marosvásárhelyen gázolták szándékosan halálra.  Gyilkosaik neve jól ismert, mint ahogy azoknak a neve is köztudott, akik a magyarellenes pogrom szervezésért felelősek. A mai napig azonban egyikük ellen sem indult eljárás. Vatrást, románt eddig egyet sem vontak felelősségre.  

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim,

Engedjék meg, hogy az egyik Marosszentgyörgyi cigány, a már elhalálozott, Puczi Béla szavait kölcsönvéve idézzem fel, mi is történt akkor, húsz évvel ezelőtt Marosvásárhelyen. Puczi Béla Sáromberkén született 1948-ban. Magyar iskolába járt, szakmunkásképzőt végzett. Traktorosként, illetve gépkocsi vezetőként dolgozott, többek között Líbiában is. Négy gyermeket nevelt.

„19-én estefelé jöttek többen a hírrel, hogy az RMDSZ székháznál megy a csata… Akkor éjjel már senki sem aludt. Őrségben volt mindenki: cigány és magyar… Másnap reggel bementünk Vásárhelyre megnézni, mi a helyzet. Beálltunk a tömegbe, hallgattuk a beszédeket. Köztünk és a románok között egy vékony kordon volt rendőrökből meg sorkatonákból. 6-7 óra körül érkeztek meg a marosvásárhelyi cigányok Gondos Károly és Boldizsár Máté vezetésével…Nem tudták először ki a román, ki a magyar, odakiáltottak hát románul:hol vagytok testvérek? A románok visszakiáltottak: itt vagyunk. Na, jó, ha ott vagytok, akkor megyünk mi nektek. A cigányok megindultak a románok felé. Az egyik elkiáltotta magát:” Ne féljetek magyarok, mert itt vannak a cigányok! Így kezdődött a románok kiverése a városból.

Nálam 28-án hajnalban csengettek a rendőrök.  Hét napig nem volt más, csak verés, meg vallatás. 8 hónapot voltunk a vásárhelyi börtönben. Tóth Árpádot, az egyik társunkat minden nap annyit verték, hogy a kiszabadulásunk után egy hónappal belehalt… Egy hónapi szigorított cellában voltunk, az udvarra sem engedtek ki. Egyik nap vonatra raktak. Három éjjel, három nap utaztunk. Azt sem tudtuk, hol vagyunk.

És akkor történt meg, hogy megijedtünk az élettől, meg a haláltól. 

Nagybányára érkeztünk.. Az egész börtön fenn volt. Valakik kiabáltak: Éljenek a marosvásárhelyi magyarok!
December vége felé kopaszra nyírtak minket. A törvényszékre egy egész katonaság kísért. Az épületet körbevette a város magyarsága, meg a marosvásárhelyiek, akik hat busszal érkeztek a tárgyalásra. Éljeneztek minket, éljenek a vásárhelyi magyarok, szabadságot a magyaroknak… Nagyon féltünk. Megkezdődött a tárgyalás. A nevünkön szólítottak? Puczi Béla, Szilveszter Kis Péter, Lőrinczi József, Szilágyi József, Sütő József, Tóth Árpád.  Emberölési kísérlettel és a román állam vagyonának megrongálásával vádoltak minket.   Az ügyvéd, aki minket képviselt, a bíróság szemére vetette, hogyan nézne ki, ha Európa megtudná, hogy a román embert kiengedték a börtönből, a magyarokat meg nem… Másnap délben 12-kor megnyílt előttünk a börtönkapu.  Az összes magyar ház ablakába rádiók voltak kitéve, és szólt a déli hírek, hogy megmenekültek a marosvásárhelyi magyarok, a román állam és a román törvények jóvoltából.

Hajnalban érkeztünk Marosvásárhelyre. Senki nem várt. Megszólítottunk egy taxit, szerencsénkre magyar volt. Felismert. Fél áron vitt minket haza….

Délután jött az esperes, hogy menjünk a templomba. Előre ültettek és imát mondtak értünk, és mindenki kapott egy borítékot, ami szégyent semmi sem tudja lemosni rólunk. 500 lej volt a borítékban…

Le voltunk szegényedve: míg a börtönben voltam, a feleségem eladott tévét, magnót, mindent, hogy ki tudja fizetni az ügyvédet, meg a szombati csomagokat. Az RMDSZ-ben kaptunk fejenként 3000 lejt, de munkát nem találtunk.

Május 28.-án dőlt el az ügyünk: egy év és hat hónap letöltendő börtönbüntetést és fejenként 600.000 lej bírságot kaptunk. Az egész falu sem tudta volna kifizetni. A lakásom a harmadát érte.
˝Nem tudtam eltartani a családomat, utolsó embernek éreztem magam a földön.” ³

Barátaim!

Azért gyűltünk itt, ma össze, hogy Petőfi Emléklapot adjunk át azoknak a magyar cigány testvéreinknek a helytállásáért, akik 1990 márciusában együtt küzdöttek magyar testvéreikkel az etnikai gyűlölet által elvakított, felheccelt román támadók ellen. Az emléklapra Petőfi 1948-ban keletkezett, a Márciusi ifjak című versének sorait írtuk fel: „Ha újra tenni kell majd, Akkor újra ott leszünk.”

Köszönettel és tisztelettel fordulunk vendégeinkhez. Adósok maradtunk a köszönettel, az elismeréssel és nem viszonoztuk azt a szolidaritást, amit ők mutattak irányunkba. Szégyenkezve olvastam Puczi Béla megrázó vallomását arról, milyen nagy árat fizetett ő és fizettek sorstársai, családjaik azért, mert megtették, amit úgy érezték meg kellett tenniük. Puczi Béla a börtön elől Magyarországra menekült. Tíz évet várt, hogy politikai menedékjogot kaphasson. Nem kapott munkát, nem lelt otthonra. Könyvének azt a címet adta: „Három napig magyar”.

Van miért pironkodnunk.

1. Kincses Előd: Marosvásárhely Fekete Márciusa, Juventus kiadó, 2000. 140.o. Chistopher Keeling az 1992-es angol kiadás előszavában
2. Kincses Előd: Marosvásárhely Fekete Márciusa, Juventus kiadó, 2000. 79.o.
3. Puczi Béla: Marosvásárhely, 1990: Három napig magyar. Egy roma a barikád magyar oldaláról. Roma Sajtóközpont Könyvek, Budapest, 2000.