Október 6.
1890. október 6-án a pesti közönség a Vigadó első emeleti termében felállított Edison-féle fonográf hengerről hallgatta Kossuth megemlékező szavait az aradi hősökről. Ebből idézek: A Haza felé nyújtva agg karjaimat a hála hő érzelmével áldom a vértanúk szent emlékét hűségükért a haza iránt, s a magasztos példáért, melyet az utódoknak adtak; Eddig az idézet.
Megrázó lehetett a nyílt beszéd, a hangos emlékezés, mert az azt megelőző hosszú évek alatt csak titokban gyászolhatta a magyarság vértanúit. Kossuth fenti szavaival egyidőben 1890. október 6-án, Aradon, a 13 aradi vértanú nyugvóhelyét jelölő 13 ágú kiszáradt eperfa helyén felavatták végre a hősök véráldozatát szimbolizáló allegorikus szoborcsoport. Az új technika által hazavarázsolt kossuthi szavak, és az impozáns aradi emlékmű egyaránt egy új, szebb jövő ígéretét csillantották fel. Senki sem sejthette, hogy az évtizedes hallgatást, elhallgattatást újabbak követik majd az új, a XX. században. Az aradi szobor hányattatott sorsát ismerjük. Ledöntése, elrejtése és évtizedes zár alatt tartása azt a célt kellett volna, hogy szolgálja, hogy elfelejtsük hőseinket, akiknek oly sokkal tartozunk. Azokat a bátor férfiakat, akik harcoltak és meghaltak a magyar szabadságért, hazánkért, nemzetünk függetlenségéért. Akiktől megtanultuk, hogy büszkék legyünk és hajthatatlanok, ha nemes csatában legyőznek bennünket, de amikor győzünk, akkor szerények és nagylelkűek legyünk. Azt is megtanították nekünk, hogy ne a könnyebbik utat keressük, hanem azt, ami a nemzet javát szolgálja, még akkor is, ha az mérhetetlenül több erőfeszítést követel tőlünk. Akiktől megtanultuk, hogyan nézzünk szembe az erőfeszítésekkel, hogy tanuljunk meg egyenesen állni, amikor az igaz ügyért kell helytállni. Akik arra is megtanítottak minket, hogy érezzünk együtt az elbukottakkal, és a legfontosabbra: hogy előbb önmagunk urai legyünk, mielőtt másokéi lennénk, hogy szívünk tiszta legyen, céljaink nemesek, hogy soha ne feledjük, hogyan kell sírni, ha muszáj. És arra ishogy komolyak legyünk, de ne vegyük magunkat túl komolyan, hogy szerények legyünk, mert csak így lehet szem előtt tartani az igazi nagyságot, hogy nyitott elmével fogadjuk az igazi bölcsességet és az igazi erő szelídségét. Mert ezek adják meg az akarat erejét, a képzelet minőségét, a bátorság heves uralmát a gyávaság felett, a kaland iránti éhséget a kényelem szeretete felett.
Ahogy 1848 tavaszán világossá vált, hogy a reformellenzék vezetői érzik a pillanatot és teszik a dolgukat, úgy a nyár vége, az ősz azt is egyértelművé tette, hogy készek vállalni cselekedeteik, célkitűzéseik, az elért vívmányok fegyveres védelmét. Minden nehézség ellenére szinte a semmiből teremtettek olyan, egyre ütőképesebbé váló honvédsereget, amely meghátrálásra kényszerítette annak a birodalomnak a hadseregét, amely politikai céljai között szerepeltette Magyarország területi felosztását, tartományi betagolását. A magyarság önvédelme annyira sikeres, lett hogy egy nagyhatalom hadserege kevés volt a leveréséhez. Kellett hozzá a másik, a cári Oroszország kétszázezer fegyverese is, akiknek segítségével aztán le lehetett törni az ellenállást. Kossuth lemondott minden tisztségéről, és Görgeyt ruházta fel teljhatalommal, aki tábornokaival egyetértésben augusztus 13-án, Világosnál letette a fegyvert.
Görgey Artúr beszédes módon nem Haynaunak, hanem Paszkievics orosz hercegnek adta meg magát, ez pedig meghatározta sorsát: „életre ítélték”. Miklós cár mindent elkövetett azért, hogy a tábornok ne jusson a hóhérok kezére. Ennek eredményeként Görgey az aradi tizenhármakkal és számos nála alacsonyabb rangú tiszttel ellentétben a bitófa helyett klagenfurti őrizetbe került. A többi tábornokhoz képest enyhe büntetést kapott.
A világosi fegyverletételt megelőzően a Habsburg katonai közigazgatás megtorló akciói már július elején megkezdődtek. A „bresciai hiéna” néven emlegetett Haynau táborszernagy Ferenc József utasítása nyomán a már megszállt területeken ádáz hajtóvadászatba kezdett. Megkezdődtek a tárgyalások I. Miklóssal az orosz fogságba esett tisztek átadásáról. Bár a cár könyörületességre intette a fiatal Ferenc Józsefet, a császár mindenképpen példát akart statuálni a szabadságharc kézre kerített vezetőivel.
Számos városban, Kecskeméten, Aradon, Nagyváradon különleges katonai törvényszékek alakultak, melyek közül a később kivégzett 13 honvédtiszt elleni eljárást Aradon, Karl Ernst bíró vezetésével folytatták le. A bíróság az aradi tizenhármakat két szempont alapján választotta ki: egyfelől mindegyikük a császári hadsereg tisztjeként kezdte meg katonai pályafutását, másfelől pedig valamennyien önálló seregtesteket vezettek. A haditörvényszék elé állított tisztek elleni vád a felségárulásnak minősített fegyveres lázadás volt.
Az eljárás egyértelműen koncepciós jellegű volt, hiszen Haynau körében már a tárgyalások előtt döntöttek a halálos ítéletről, a vádak pedig jogi szempontból is aggályosak voltak: a felségárulás azért volt vitatható, mert Ferenc József a törvények értelmében nem volt legitim király, a fegyveres lázadás vádjának pedig többek között az mondott ellen, hogy Ferdinánd 1848 októberében törvénytelenül oszlatta fel a magyar országgyűlést. Ez a tény a 14 tagú törvényszéket nem akadályozta meg abban, hogy augusztus 25-én Kiss Ernő kihallgatásával megkezdje a honvédtisztek elleni eljárást. Nem meglepő módon, a vád képviselte a „védelmet” is, az ítéletet pedig két nappal a kivégzés előtt tudatták velük.
Gróf Batthyány Lajos, az első felelős kormány miniszterelnöke ellen is eljárás indult. A szeptemberben Pestre szállított miniszterelnök sorsa is megpecsételődött. A miniszterelnök és a tizenhárom, Aradon fogva tartott tiszt kivégzését Haynau szándékosan október 6-ára, a bécsi forradalom és Latour hadügyminiszter meggyilkolásának évfordulójára időzítette, amivel egyértelművé tette, hogy az eljárások célja nem más, csakis a bosszú.
Ezen a szomorú napon, Aradon hulltak le először a Ferenc József által követelt fejek. A tisztesség megköveteli, hogy minden évben legalább egy napon sorban hangozzanak a nevek.
Knézic Károly tábornok: horvát katona családban született, 41 éves volt, katolikus vallású, nős, két gyermek apja. Ítélet: kötél általi halál.
Nagysándor József tábornok: magyar nemesi családban született, 45 éves volt, katolikus vallású, nőtlen. Ítélet: kötél általi halál.
Damjanich János tábornok: szerb katonacsaládban született, görögkeleti vallású, nős. Ítélet: kötél általi halál.
Aulich Lajos tábornok, hadügyminiszter: német polgári családban született, 57 éves volt, katolikus vallású, nőtlen. Ítélet: kötél általi halál.
Láhner György tábornok: német polgári családban született, 53 éves volt, katolikus vallású, nős, egy gyermek apja. Ítélet: kötél általi halál.
Poelt von Poeltenberg Ernő: osztrák nagybirtokosi családban született, 35 éves volt, katolikus vallású, nős, három gyermek apja. Ítélet: kötél általi halál.
Gróf Leiningen- Westerburg Károly tábornok: elszegényedett főnemesi családba született, 30 éves volt, luteránus vallású, nős. Ítélet: kötél általi halál.
Török Ignác: Magyarországon született, 54 éves volt, katolikus vallású, nőtlen. Ítélet: kötél általi halál.
Gróf Vécsey Károly tábornok: magyar főnemesi családban született, nős, gyermektelen. Ítélet: kötél általi halál.
Kiss Ernő tábornok: nagybirtokos magyar-örmény családban született, özvegy, gyermekei nem voltak. Ítélet: golyó általi halál.
Schweidel József tábornok: német polgári családban született, 53 éves volt, katolikus vallású, öt gyermek apja. Ítélet: golyó általi halál.
Dessewffy Arisztid tábornok: magyar nemesi családban született, 47 éves volt, evangélikus vallású, nős. Ítélet: golyó általi halál.
Lázár Vilmos honvéd ezredes: magyar-örmény családban született, 34 éves volt, katolikus vallású, három gyermek apja. Ítélet: golyó általi halál.
A 13 mártír honvédtiszt a szemtanúk szerint bátran állt kivégzői elé, akik elrettentésül estig kinn hagyták a holttesteket. Számításaik nem váltak be, csak azt érték el, hogy több ezren zarándokoltak el a vesztőhelyre. Batthyány Lajost ugyanezen a napon, Pesten állították kivégzőosztag elé. Valamennyien tisztek voltak és úriemberek. Nem véletlenül lettek nemzeti ügyünk mártírjai.
Egy évszázaddal később, 1956.október 23.-án a márciusi ifjak, és a szabadságharc vértanúinak leckéjén felnövő pesti srácok újra fegyvert ragadtak a nemzet függetlenségéért, a szabadságért. A mérhetetlen túlerővel dacolva áldozták fel életüket és szabadságukért, mert a megértették: a nemzet puszta megmaradása lett a tét. A kivégzések és a megtorlás mértéke a többszöröse lett a Haynau nevéhez fűződő vérengzésnek. 226 szabadságharcost végeztek ki bírói ítélettel, 2500nál többen estek a harcok áldozatául, majdnem ezer embert hurcoltak el a Szovjetunióba, harmincezernél is többet ítéltek börtönbüntetésre. Kétszázezer honfitársunk kényszerült új hazát keresni.
Szabadságharcaink – 1848-49 csakúgy, mint 1956 – a magyar nemzettudat kiiktathatatlan részeivé váltak. Bennük legszebb értékeink és eszméink: a függetlenség, a nemzeti érzés, az alkotmányosság és a jogkiterjesztés iránti vágy egyszerre testesül meg. És mert egyik sem létezhet a másik nélkül, óvva intem magunkat attól, hogy valaha is kijátsszuk őket egymás ellen! Megengedhetetlen és életveszélyes lenne. Tudjuk ezt jól, hiszen sok variációban megtörtént ez már XX. századi történelmünk során. Ha ezt tennénk, a magyarság formailag ugyan megünnepelhetné 1848-49-et, látványosan meggyászolhatná a hősöket, mártírokat, de pontosan azt a cselekvőképes alternatívát illetve az arra való készséget veszítené el, amit annak idején 1848-49 jelentett. Ha megengedjük az értékvesztést, vagy az értékek szembeállítását, bizonyosan elmulasztjuk mai s jövőbeni negyvennyolcainkat. Nagy lehetőségeinket.
Mert függetlenség és nemzeti érzés csak az alkotmányosság és a jogkiterjesztés talaján működhet. Ilyen egyszerű a dolog.