Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Vendégeink!

1789. 1871. 1989. Három évszám, három mérföldkő. Az elsőtől, a francia forradalom és az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának megszületésétől számítjuk a modern kort. Korszakos jelentőségét a brit világbirodalom egykori kormányfője, Disraeli szerint ugyanakkor elhomályosította az 1871-ben megszülető Német Császárság, melyet január 18.-án Versailles-ban, a napkirály, XIV. Lajos pompás palotájának tükörtermében, a francia nagyhatalmiság szimbolikus helyszínén kiáltottak ki. 

Kétszáz évvel a francia forradalom után, 1989-ben, újra világtörténelmi jelentőségű események történtek. Véget ért az 1914-ben kirobbant újabb százéves háború, megszűnt a bipoláris világ, összeomlott a szovjet birodalom, lebontottuk a vasfüggönyt és a berlini falat. Mindezek eredményeként újraegyesült Németország és Európa is.  Régiónkban antikommunista forradalom és nemzeti újjászületés zajlott. Azokban a negyedszázaddal ezelőtti napokban tehát egyszerre köszöntött be egy új kor, és foglalta el a helyét Európa közepén az újraegyesülő Németország.

Azok a generációk, amelyek huszonöt évvel ezelőtt mindezt átélték, tudatában voltak annak, hogy történelemformáló eseményekben vesznek részt, ahogy az akkori történések mozgatói és vezetői is tudták, tetteikkel történelmet írnak. Felejthetetlen közös élményünkké vált a fiatal Orbán Viktor beszéde Nagy Imre és mártírtársaik újratemetésén a Hősök terén, Bush elnök összetépett beszéde a tomboló viharban a Kossuth téren, a keletnémet menekültek boldog könnyei, amikor osztrák földre lépve beleszippantottak a szabadságba, a Berlini Falra felmászó fiatalok győzelemittas tekintete. Az ő szabadságélményük és győzelmük mindannyiunk győzelmévé, közös sikerré, a térség szabadságvágyó nemzeteinek közös sikerévé vált.

Az események akkori alakítói közös hőseinkké váltak. Közülük nemcsak termete miatt magasodik ki az idén 85 éves Helmut Kohl, a német egység atyja.

Mai konferenciánkkal, mi, magyarok, az előtt a Helmut Kohl előtt tisztelgünk, akinek régiónk az Európai Unióhoz való csatlakozását köszöni. Számunkra Kohl elsősorban Európa újraegyesítőjeként fontos. Európa kancellárjaként, vagyis bizonyos fokig a sajátunkként tekintettük rá mindig.  Ezt a hivatalt szeretetből és elismerésből ruháztuk rá, mert mindig a barátunk és ügyeink támogatója volt. És mi sem adtunk neki okot a csalódásra.

Sokat gondolkoztam azon, mi az oka annak, hogy Kohl történelmi szerepét nem méltatták és méltatják illő módon hazájában, Európában, vagyis a nyugati világban. Ahogy az általa „Európa szerencséjének” nevezett Bush elnök sem kapja meg a teljesítményét megillető elismerést. Persze nem az emberek részéről, mert ők szeretik és tisztelik őket, itthon és külföldön egyaránt. Engem az a kitüntető szerencse ért, hogy mindkettőjükkel: Kohl kancellárral és George Bush elnökkel is több napot tölthettem el kísérőjükként, amikor az ezredfordulón Budapestre látogattak. Megtapsolták őket az emberek, amerre jártak: az utcákon, az éttermekben, a repülőtéren. A magyarok nem szeretnek az út szélén állva várakozni, amíg konvoj halad el előttük, de az ő esetükben, amint megtudták, kik ülnek az autókban, tapsolni kezdtek. Az elismerést és a méltatást tehát az a politikai és médiaelit tagadja meg tőlük, amely meghatározó módon uralja a nyugati közbeszédet. Ez az elit pedig döntő részben balos, nem elhanyagolható közöttük a 68-as kötődésűek aránya. S közöttük az egykori maoista, trockista, kommunista. Ezek az emberek pedig máig nem heverték ki azt a csapást, amit negyedszázaddal ezelőtt szenvedtek el. Hiába sztárolták ugyanis Kohl és Bush helyett Gorbacsovot, abban bízva, hogy reformjaival megvalósítja végre azt az emberarcú szocializmust, amiben a 19 század közepe óta reménykedtek, és ami annyira cool lett volna. Gorbacsov nem csak hogy a szocializmusnak nem tudott emberi arcot adni, de peresztrojkájára és gláznosztjára ráment az egész szovjet modell, és Istennek legyen hála, összeomlott a szovjet birodalom. Helyette az általuk milliószor eltemetett nemzeti függetlenség, a lesajnált piacgazdaság és a demokrácia győzött. A történelem ugyanis szemmel láthatóan mit sem törődve a haladással a keresztény, konzervatív politikai erők oldalára állt, a kommunizmust pedig a történelem szemétdombjára száműzte. Kohl és Bush győzelme elvette a nyugati baloldaltól a progresszív jövő ígéretét, megfosztotta őket illúzióiktól. Ez az, amit nem tudnak megbocsájtani nekik még ma, 25 évvel múltán sem. Ők azok, akiket a francia Michel Houellenbecq találóan a „haladáspártiság döglődő múmiáinak” nevez, miközben megállapítja, hogy „szociológiai értelemben ugyan már régen kivéreztek, de miután behúzódtak a média fellegváraiba,” befolyásuk egy részét még őrzik. 

Barátaim!

Negyedszázaddal ezelőtt hazánk és térségünk visszanyerte szabadságát és nemzeti függetlenségét. Legyőztük a kommunizmust, visszavonulásra bírtuk az idegen megszállókat, hogy szabad és demokratikus országokként léphessünk át a 21. századba. Mert olyan vezetőink voltak, mint Helmut Kohl, aki egyesítette Németországot és ezzel Európát is.

Jacob Burckhardt a nagy svájci történész szerint a történelemformáló pillanatokat az jellemzi, hogy „amikor üt az óra, akkor az üzenet az elektromos áram sebességével átlépi a kilométereket és eljut a különböző népekhez, akárhol is legyenek. Összeköt olyanokat, akik nem is ismerik egymást. Az üzenet a levegővel terjed, és ahova elér, mindenki azonnal megérti: Mostantól másképp kell lennie!”

Helmut Kohlhoz is eljutott az üzenet. És ő is azonnal megértette. Őt idézem:

„Különleges korban élünk. Az előttünk álló évek mély nyomot fognak hagyni a történelemben… Ritka az ilyen kor. Megbocsájthatatlan lenne, ha határozatlanul vagy erőtlenül cselekednénk.” 

Helmut Kohl előtt tisztelgünk, aki, amikor lehetett, sőt kellett, türelmes eltökéltséggel, határozottan és okosan cselekedett. Ha nem így tett volna, nem írt volna történelmet.