Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A XX. század története az első világháborúval indul, de a háborút magát még a XIX. század emberei vívták meg. A szereplők elsöprő többsége ezért volt képtelen arra, hogy megfogalmazza, ami megtörtént. A kor emberének fogalomkészlete ugyanis „múlt századi” volt, benne a becsület, a rend, az elhivatottság, a kötelesség, a fegyelem, a rang, a dicsőség, a méltányosság és a szánalom foglalták el a legfontosabb helyeket.

Nem véletlen az sem, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia legkedveltebb és egyben legsikeresebb színpadi műfaja az operett volt, amelynek csillogó, könnyed és dallamos világa, színpadias vizualitása annak idején átitatta Bécs és Budapest mindennapját. A műfaj királynője, a sanzonett, az éneklő szépasszony nem az „elidegenedésről”, hanem a kor legfontosabb magánemberi ügyeiről, azaz szerelemről, csókról és csalódásról énekelt.

Furcsa kettőséget tapasztalunk, amikor a XX. század második évtizedének lenyomatait vesszük szemügyre. A száz évvel ezelőtti hétköznapok ugyanis sokkal jobban hasonlítanak jelenünkre, mintsem gondolnánk. Az utcákon már megjelentek az autók, járt villamos, földalatti. A városokat már villanylámpák borították fénybe. A boltokban kapható volt hűtőszekrény, telefon, lemezjátszó, vagy éppenséggel fényképezőgép. Budapesten közel háromszáz mozi működött.

És mégis! Ha végiglapozzuk déd- és ükapáink fényképalbumait, azt kell látnunk: őseink világából, életéből hiányzik még valami, ami számunkra, XXI. századi utódok számára már örökérvényű tapasztalat. Egy érzésről beszélek, a tömegben való megsemmisülés és a kiszolgáltatottság nyomasztó érzéséről, amely ekkor még ismeretlen volt.

És tényleg, legyünk őszinték, 1910-ben, de akár 1914 nyarán ki gondolta volna, hogy egy helyi konfliktus világméretű összecsapássá dagad? Ki gondolta volna, hogy 1918-ig közel 10 millió katona hal meg, hogy 20 millióan esnek áldozatul a spanyolnáthának, hogy öreg kontinensünk lakóinak a középkor nagy éhínségeit és járványait megidéző szenvedést kell megélniük?

Pedig milyen szépen indult a „boldog békeidők” nemzedékeinek pályája!

Kedves Barátaim!

Amikor 1861 áprilisában Pesten megszületett a nagy tekintélyű Tisza-család István nevű első fiúgyermeke, már létrejött az egységes olasz állam, alig tíz év múlva pedig, 1871-ben a Német-Római Császárság romjain új és egységes Német Birodalom létesült. Tisza tehetséges joghallgatóként már az erős és gyarapodó Német Császárság egyetemeit látogatta, huszonöt évesen már képviselő lett, egy olyan korszak kezdetén, amikor Európa minden ellentmondásával együtt csodás virágzásnak indult, amikor Bécs és Budapest elképesztő fellendülés nyomán vált olyanná, ahogy ma ismerjük őket.

Tisza István, akárcsak kortársai életét a XIX. század utolsó harmada határozta meg, amikor Európa átalakulása gyorsulni kezdett. A Német Császárság néhány évtized alatt Európa legerősebb országa lett, miközben a népesedés, az ipar fejlődése, a vas- és acéltermelés vagy a vasúti hálózat mérete tekintetében is megelőzött mindenkit. Otto von Bismarck kancellár – ma így mondanánk – jóléti államot épített, Európa többi országát messze megelőzve nyugdíj- és betegbiztosítást hozott létre. De hasonlóan sikeres utat járt be a mi Monarchiánk, amelynek gyarapodása ekkor már gyorsabb volt, mint Franciaországé, Angliáé vagy Oroszországé.

Amikor 1913 nyarán Ferenc József osztrák császár és magyar király másodszor is miniszterelnökké nevezte ki Tisza Istvánt, a modern magyar történelem egyik meghatározó államférfija már ötvenkét éves volt. A kor értékrendjét mégis jól tükrözi az a párbaj, melyet Tisza újbóli kinevezése előtt alig egy fél évvel vívott politikai ellenfelével, Károlyi Mihály gróffal. Az ádáz kardcsörte oka csupán annyi volt, hogy Károlyi nem viszonozta politikustársa köszönését megsértve ezzel a becsületét. 1913-ben egy puszta „nem köszönésért” párbaj járt. 2015-ben sokszor észre sem vesszük, ha átnéznek rajtunk.

Kedves Hölgyeim és Uraim!

Nem csupán azért hozakodom elő Tisza István pályával, mert korának egyik legkiemelkedőbb, legjobb képességű államférfija volt, hanem mert sorsa maga is szimbólum. Ő ellenezte legtovább a háborút, mégis háborús miniszterelnökként égették bele emlékezetünkbe. Hajthatatlan, kíméletlen szikár akarnokként, érzelmileg szegény félnótásként festették meg személyiségét, miközben beszédei tanúsága szerint az igényes érvelés bajnoka, feleségéhez fűződő szerelme, barátai iránti lojalitása tekintetében pedig az érzékenység, az érzelmi gazdagság eleven példája volt.

Barátaim!

1914-ben új világ született. Annyira új és a kor embere számára annyira idegen világ, hogy száz év óta nem is igen találunk rá szavakat. Amikor pedig az ember valami ismeretlennel találja szembe magát, akár a próféták, ellentétpárokban fogalmaz. Fény és sötétség, magas és mély, erős és gyenge, jó és rossz, győztes és vesztes, agresszor és áldozat. Itt az idő, hogy megtaláljuk az árnyalatokat. Kiállításunk éppen ezért kísérlet egy új és árnyalt értelmezésre. Leginkább őseinket szerettük volna bemutatni, azokat az embereket, akik képesek voltak arra, hogy hazájukért, közösségükért meghozzák a legnagyobb áldozatot. Ez a kiállítás az ő szenvedésükről, az ő helytállásukról igyekszik képet adni.

Remélem, sikerült.

Köszönöm a figyelmüket!