„ A közös jó a szabadság” Petőfi Sándor

Anne Applebaum a kevesek közé tartozik. Azon kevesek közé, akik átlátnak mindenfajta intellektuális szélhámosságon, akik felháborodnak a méltánytalanságokon, és együtt éreznek azokkal, akiknek az életet kerékbe törték a diktatúrák, és akiknek évtizedeken keresztül az elhallgatás jutott osztályrészül.

„Az embereknek még ma is nehéz elfogadniuk a tényt, hogy egy népirtó rendszer fölött egy másik népirtó rendszer segítségével győzedelmeskedtünk. Sokszor elfelejtjük azt is, hogy ez a probléma milyen mélyen gyökerezik, hiszen a nyugati világ önmeghatározásának részévé, egyfajta hősi eposszá vált az, hogy miképpen nyertük meg a második világháborút” – fogalmaz Applebaum. Felhívása egyértelmű, nagyon sok mindent újra kell gondolnunk a XX. század történelméből, és annak is eljött végre az ideje, hogy felszámoljuk a máig tartó „érzelmi farkasvakságot”.

Lényegében erre az érzékeny és pontosan fogalmazó hangra figyeltem fel a 90-es évek közepén. Ki is ez a történész, ez az éles eszű gondolkodó, ez a kiváló publicista, aki a tengerentúlról figyel Közép-Európára, akinek a megszólalásaiban magunkra ismerhetünk, aki szembesíti a nyugati értelmiséget árulásaival, vagy ha finomabban akarok fogalmazni téves illúzióival? Tudatosan követtem publikációit és fordításokon keresztül igyekeztem gondolatait a magyar közvéleménnyel is megismertetni. Az első adandó alkalommal meg is hívtam Budapestre, hogy a magyar közönség is megismerhesse, közvetlen közelből is megtapasztalhassa, Nyugatról sem csak az unalomig ismert dallamra érdemes odafigyelni. De Anne gyermekei picik voltak, akkor nem tudott jönni. Kapcsolatban maradtunk, végül barátok lettünk. Méltányoltam és figyelemfelkeltőnek tartottam, ahogyan szigorú összefüggésrendszerben rámutatott a Kelet- Közép-európai nemzetek érzékeny pontjaira, erkölcsi és politikai öncsalásaira. Aztán eljött a Terror Háza Múzeum megnyitójára. Akkoriban dolgozott a Gulag-ról szóló átfogó munkáján, amely méltán hozta meg számára a nemzetközi elismerést és a régió háláját. Nem volt könnyű dolga. Hiszen a kommunista rendszer évtizedekig gondosan elzárt minden dokumentumot, miközben az immár megnyílt archívumokat sem árt fenntartásokkal kezelni. A tanúk, a túlélők nem beszélhettek, nem készült fotó, film, egyáltalán nem maradt értékelhető vizuális hagyatéka a Gulágon történteknek. A Gulág máig nem él a Nyugat történelmi emlékezetében. Nagyon kevés figyelem övezi az emlékiratokat, s ugyancsak kevés fizikai emlék maradt fönn. Szibériában jóformán semmi sincs. Vorkutában, ahol százezrek haltak meg a bányákban, a barakkokat ma is lakják: amikor a tábort bezárták, sem az egykori foglyoknak, sem az egykori őröknek nem volt hova menniük. Szibéria más részein a táborépületeket egyszerűen elnyelte az erdő, jelzés és emlékezés nélkül.

Anne Applebaum mély és szomorú emlékek nyomába ered, személyes sorsokat mutat fel, nem is a jóvátehetőség reményében - mert azt pontosan érzékelteti, hogy a szenvedőkkel, a megholtakkal alkut kötni nem lehet – sokkal inkább a tisztánlátás végett. Hogy áttörjön végre az ingerküszöb, és ne csak az évtizedekig megszabottra lehessen emlékezni.

Azokban az országokban, amelyeket a Szovjetunió elfoglalt a „győztesek igazsága” érvényesült, és a hallgatás. Mert amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Az itt élő emberek hallgattak, hogy ne kelljen hazudniuk.
A világnak ezen a részén az emberek sokszor még ma sem merik elmondani, mi történt velük valójában. Mert az egész régióban hosszú évtizedeken keresztül megszabták, miről és hogy kell beszélni, mire tanácsos emlékezni, és mire nem.

És a vasfüggöny lebomlása után csak nagyon kevés olyan tudós volt, mint te, Anne, aki nem volt hajlandó a fél évszázados sablonokat ismételgetve, kizárólag a győztes koalíció szempontjaira figyelni. Egyetértek veled Anne Applebaum: újra kellene gondolni a II. világháború történetét, a háború előtti és utáni Kelet- Közép-európai nemzetek történeteit, mert e nemzetek sorsa, átélt tapasztalataik közös tanulságokat rejtenek. Sokkal jobban kellene a fejekben tudatosulnia a ténynek, hogy testvérek vagyunk, több köt össze minket, mint amennyi elválaszt. Jó lenne a huszadik század közös tapasztalatait a 21. században közös érdekérvényesítésre használni.

Anne Applebaum XXI. századi történész, de reneszánsz ember. Érzékeny és művelt, ország- és földrész határok nem igen izgatják, összefüggésekben gondolkodik, de gondolatainak középpontjában mindig az ember van. Hálás vagyok sorsomnak, hogy barátja, kollégája lehetek.

Kedves Anne, itt és most hálánkat és tiszteletünket fejezzük ki, hogy bár nem vagy Közép-Európa szülöttje, de nagyon is pontosan érted e földet, az itt élőket és beszélsz, teszel érdekünkben.  Megtiszteltetés a számunkra, hogy  a MOL-lal együtt közalapítványunk átadhatja neked a Petőfi-díjat amit azok kapnak akiknek fontos a közép- Európai népek szabadsága.