Hölgyeim, Uraim, kedves barátaim!

1944 őszét írtuk.
Hitler elrendelte Varsó bombázását és majdnem a földdel tette egyenlővé.
A japán katonai vezetés először alkalmazott kamikazékat.
Josip Broz Tito aláírta azt a rendeletet, amellyel katonai közigazgatást vezetetett be a Vajdaság területén.

Abda község határában 21 társával együtt lelőtték Radnóti Miklós költőt. Zubbonya zsebében ott volt a „Bori notesz”, benne utolsó verseivel.
A Délvidéken elszabadult a pokol és kezdetét vette a fél évig tartó vérengzés. Tito parancsára több mint 15 ezer ártatlan embert fosztottak meg életétől, pusztán azért, mert magyarok voltak. Más nyelvet beszéltek. Más a volt a kultúrájuk.

Hatvanhat éve történt. A jelenlévők többsége akkor még nem élt. Különös ritkaságértéke van a még élő tanúknak, mert azt, ami történt, csak ők idézhetik fel a számunkra. Az irgalmatlanságra idomítottaknak nem szívügyük a pontos emlékezés. Nekünk, akik itt állunk, és akik nem voltunk részesei az akkor történteknek, az a dolgunk, hogy emlékezzünk. Emlékezzünk azokra, akiket meggyötörtek, megtapostak, megaláztak, megözvegyítettek, árvává tettek, megkínoztak, megöltek. Azokra, akikkel nem kellett elszámolni, akiket veszni rendeltek.

Ahhoz, hogy emlékezzünk, bele kell helyeznünk magunkat az áldozatok és a tettesek helyzetébe, és a korba, amelyben mindez megtörtént, megtörténhetett. És ehhez nem kis bátorságra van szükségünk. Az igazság keresése ugyanis bátorság nélkül nem megy.
Nemcsak ahhoz van szükségünk bátorságra, hogy kimondjuk, 1944-ben bűntelen magyarok ezreit végezték ki, hanem ahhoz is, hogy ki merjük mondani, nem volt előzmény nélküli a bosszú. Még ha méreténél fogva jelentősen túl is mutatott azon. Mindezt újra és újra el kell ismételni, miközben nem mondhatunk le arról, hogy megnevezzük a partizánhóhérokat és besúgóikat.

Meg vagyok győződve arról, hogy elég bátrak vagyunk ahhoz is, hogy nevükön nevezzük a dolgokat. Elég bátrak vagyunk ahhoz is, hogy önállóan, indulatmentesen alkossunk ítéletet. Az elhamarkodott általánosítás csak újabb igazságtalanságokhoz vezetne.

Barátaim!

Kell, hogy a nemzeti emlékezet megőrizze a tragédiákat. Mi azonban nem egy szörnyű tragédiát akarunk csupán felidézni, hanem a szembenézés fontosságára szeretnénk felhívni a figyelmet. Nekünk is van mivel szembenéznünk. Vétkeink, amikre nem vagyunk büszkék. Vannak hallgatásaink és vannak mulasztásaink is. Amíg ezeket nem beszéljük ki és nem dolgozzuk fel, nem léphetünk emelt fővel tovább.
A tudás védőoltás. A gyűlölet és a közöny betegség. Az együttérzés pedig olyan lelki képesség, amely gyakorlása nélkül nincsen nemzeti közösség.
Mindannyian választunk. 

A Terror Háza Múzeum küldetése és szándéka felidézni a Vajdaság, Bácska, Bánát és Baranya 1944 kíntól áztatta földjét, a kegyetlenül elpusztítottak emlékét. Legyen ez a kiállítás a mi nemzedékünk főhajtása az áldozatok előtt.

Köszönöm figyelmüket.