Minden ősi mesében ott a legsötétebb pillanat, amikor a hallgatóság megretten. A „gonosz” ilyenkor kilép rejtekéből és teljes valójában mutatkozik meg, mi pedig egy végtelennek tűnő pillanatra úgy érezzük, hogy a „jó” bukása elkerülhetetlen, hogy vége lesz az egész világnak és mind megsemmisülünk.

Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

1944. április 16-a, a gettósítás kezdete a „gonosz” magyarországi diadalútjának torokszorító állomása. A tragédia története, a pusztító folyamat nem azon a vasárnapon kezdődött, de akik megélték, nem felejtik el a sokkot, amit az okozott, hogy a puszta életben maradás szempontjából sokáig biztonságosnak számító – akkor már megszállt – Magyarországon is kezdetét vette nácik által az európai zsidóság számára kitervelt, cinikusan „Endlösung”-nak, végleges megoldásnak nevezett gyilkos politika.

Barátaim!

Bárhogy igyekszünk is feltárni az okokat, bemutatni a gyilkos gyűlölet kiteljesedésének folyamatát, bármennyi energiát fordítunk arra, hogy megbélyegezzük a tetteseket, megnevezzük a felelősöket – végezetül mindig marad egy kérdés, melynek megválaszolásával saját korunkról, jelenünkről, önmagunkról állítunk ki bizonyítványt.

Amikor több mint hetven év távolából választ akarunk adni a „mindezek után hogyan tovább?” kérdésre, valójában az emberiség történetének, sőt, magának az emberi létezésnek egyetlen valódi tárgyát érintjük. Hogyan tovább? Mibe kapaszkodjunk, mikor nincs mentség arra, ami történt? Mert ami a második világháború alatt az európai zsidósággal és 1944 vészterhes hónapjaiban a magyar zsidókkal történt, arra nincs mentség, és nincs magyarázat. Itt, Budapest utcáin, vonultak át fiatalok és öregek, asszonyok és kicsiny gyermekek batyukkal a hátukon és rémülettel a szívükben.

Mindezek után hogyan tovább? Milliók szenvedése és kínhalála után hogyan folytassuk mi, akik bár nem voltunk részesei a tragédiának, de szüleinken, nagyszüleinken keresztül megörököltük az emlékeket, a félelmet és a szégyent?

Engedjék meg, hogy válaszomban két olyan gondolkodóra hivatkozzak, akik tanúként, túlélőként vállalkoztak arra, hogy megteremtsék ennek a tragédia utáni létnek, tehát a továbbélésnek az értelmi és érzelmi alapjait.

Hanna Arendt a gonoszról írt, amelynek megjelenésétől mindannyian rettegünk, de amely szerinte „soha nem radikális, legfeljebb szélsőséges.” Arendt azt mondja: a gonosznak „nincs sem mélyebb értelme, sem ördögiaspektusa. Pontosan azért boríthatja el és mérgezheti meg az egész világot, mert gomba módjára szaporodik. Elgondolhatatlan. A gondolat ugyanis megpróbál a mélybe hatolni, eljutni a gyökerekig, de amint a gonoszt veszi vizsgálódása körébe, tehetetlenné válik, mert semmit nem talál. Csak a jónak van mélyebb értelme, csak a jó lehet radikális”. (Idézet vége)

Hogy ez mit jelent? Azt, hogy a „gonosz” ugyan burjánozhat, de mivel nincs mélyebb értelme, mivel csak pusztításra képes, nem marad utána semmi, mert nem képes teremteni. Ami tehát most körülöttünk van, Önök, az éneklő gyerekek, az hogy együtt vagyunk, hogy gyászolunk és emlékezünk, az a „jó” győzelmének egyértelmű bizonyítéka. Ez a „jó” nem most született, nem is 2000-ben, amikor a Magyar Országgyűlés döntést hozott erről az emléknapról. Ez az az ősi „jó”, amelynek jeleit zsidó honfitársaink közül sokan 1944 tavaszán is megtapasztalhatták, amikor a gyilkosok mellett akadtak hősök, embermentők, akik egy még ősibb „jó” nevében cselekedtek.

Akik követik megemlékezéseinket, tudják, évről évre gyásszal a szívünkben emlékezünk az áldozatokra, és évről évre bemutatunk egy sorsot, egy példát arra, miképp működött a „jó”. Márton Áron, Mindszenty József, Salkaházi Sára, Schlachta Margit, Sztehlo Gábor, Raoul Wallenberg, Karády Katalin és Éliás József után legyen ma báró Apor Vilmos a követendő példa. Szolgáltasson ma az ő életpályája mintát a legfiatalabb nemzedékeknek.

Jöjjön most a másik hatalmas gondolkodó és művész, a mi Kertész Imrénk egy gondolata, aki arra tanít, hogy „Érték a holocaust, mert felmérhetetlen szenvedések révén felmérhetetlen tudáshoz vezetett; és ezáltal felmérhetetlen erkölcsi tartalék rejlik benne.”

Ez a gondolat válaszom másik fele a „hogyan tovább?” kérdésre. Amikor mesét hallgatunk, és a gonosz teljes valójában megmutatkozik, megrettenünk. Úgy hisszük a „jó” esélytelen, a világ pedig velünk együtt elpusztul. Pedig a mesékben élő ősi igazságok mást tanítanak. Azt tanítják, hogy az emberiség története – vagy Kertész Imre szavaival az „elbeszélés szelleme” – mindenkor és kérlelhetetlenül következetes. Mivel a „gonosz” nem képes teremteni, csak a félelem és a rettegés visszhangja marad utána. Maradandó tudás és erkölcsi tartalék kizárólag a „jó” révén jelenik meg életünkben. Ezért azt mondom, gyászoljuk meg honfitársainkat, ne felejtsük el a tettesek nevét és mutassuk meg a legfiatalabbaknak az embermentő hőseink példáját. Legyenek ők korunk példaképei. Töltsék be ők a lelkünket nyugalommal és megelégedéssel.

Köszönöm, hogy meghallgattak!