Ami a második világháború alatt az európai zsidósággal és 1944 vészterhes hónapjaiban a magyar zsidókkal történt, arra nincs mentség, nincs magyarázat. Hiszen fiatalok, és öregek, asszonyok és kicsiny gyermekek vonultak a sorban, batyukkal a hátukon és rémülettel a szívükben. Jegyezzük meg, ez nem csak a zsidóság tragédiája. Ez Európa tragédiája. És Magyarországé is.

Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

1944 fekete tavaszán magyarok és zsidók közé ékelődött a szégyen. A kitaszítottak szégyene a megalázottság szégyene volt. A kitaszítók arcára a bűntudat égetett szégyenfoltot. A többség tehetetlenségéért szégyellte magát. Ez a szégyen, ezek a szégyen-változatok még mindig ott vannak közöttünk. Meggyőződésem, hogy nem csak a gyászt, hanem ezeket a szégyeneket is föl kellene végre dolgozni. Sok türelemmel, tapintattal és a másik szenvedése iránti megértéssel. Egész Európa küszködik ezzel a feladattal évtizedek óta. Mert a szégyen és a gyász még nem múlt el nyomtalanul. De ha elég bölcsek vagyunk és vannak belső tartalékaink, amelyek révén át tudjuk élni egymás fájdalmait, veszteségeit akkor már tettünk azért valamit, hogy ne legyen mélyebb a seb és földolgozhatatlan a szégyen. És ha kellő tapintattal közelítünk egymáshoz, és úgy teszünk eleget az emlékezés erkölcsi kötelességének, van esélyünk az összebékülésre, van esélyünk arra, hogy a nehezen kimondott szó eljusson lélektől lélekig. És akkor békévé oldódik majd végre az emlékezés.

Amikor emlékezünk, áldozatokra és tettesekre egyaránt emlékeznünk kell. De nem csak őket kell bevonnunk az emlékezet borostyánpáncéljával! Azokat sem feledhetjük el, aki emberek maradtak az embertelenségben. Kevesen voltak, túl kevesen! De ha elfelejtjük a Schlachta Margitokat, a Székely Máriákat, a Páter Szabó Szádokokat, az Éliás Józsefeket, a Sztéhló Gáborokat, a Karády Katalinokat, akkor a reménytől is megfosztjuk magunkat. Mert bár szívünkben őrizzük a csodálatra méltó Raoul Wallenberg, Carl Lutz, Giorgio Perlasca vagy Angelo Rotta embermentő tevékenységének emlékét, mégis jó tudni, hogy voltak még szép számmal olyan magyar honfitársaink, akiknek a nevét nem őrizte meg a hálátlan utókor, pedig ők akkor fordultak szeretettel, támogatással és segítő kézzel az üldözöttek felé, amikor arra a legnagyobb volt a szükség. És ha a nevüket nem is ismerjük, mégis ők azok, akik esélyt adtak nekünk saját szégyenünk feloldására. Ha mi magyarok valamibe megkapaszkodhatunk, úgy az az ő példájuk. Ha ők nincsenek, végképp eltörik a közösségünket megtartó és éltető együvé tartozás vasabroncsa.

Kedves Barátaim!

Ma id. Antall József, oly hosszú idő után első demokratikusan választott miniszterelnökünk édesapjának embermentő példáját szeretnénk felmutatni. A néhai kormánymegbízott, belügyminisztériumi hivatalnok, újjáépítési miniszter még 1939 szeptemberében irányította a hazánkba menekülő lengyelek tízezreinek ellátását, jogvédelmét. A menekültek között több ezer lengyel zsidó is Magyarországon keresett menedéket, Antall pedig megkülönböztetés nélkül, vagy még pontosabban, különös érzékenységgel gondoskodott elhelyezésükről, segélyezésükről. Tevékenységével hamar felkeltette a nácik bizalmatlanságát, így nem csodálkozhatunk azon, hogy miközben 1944. március 19-e után a megszálló német hatóságok felszámolták a magyarországi hivatalos menekültügy minden formáját, Antallt azonnal letartóztatták.

Id. Antall Józsefet a mentésre emberi tisztessége, keresztény erkölcse mellett a lengyel-magyar szolidaritás évszázados hagyományai késztették, az az egyszerű tudás és tapasztalat, hogy a két nép sorsa közös.

Barátaim!

Az emlékezés védekezés. Azzal, hogy emlékezünk, valójában a semmitől, a megsemmisüléstől védjük magunkat. Nem felejthetjük el a rettenetet, a botrányt, a bűnösök nevét, ahogy azok emlékét is meg kell őriznünk szívünkben, akiket példaképül állíthatunk az utánunk érkezők elé. Nagy felelősség ez, mert ha nem emeljük magasba közösségünk hőseit és legnemesebb pillanatait, saját jövőnket tesszük sivárrá és lakhatatlanná.

Id. Antall József példája hálára kötelez mindannyiunkat. Másokkal együtt ő is átmentette lelkiismeretünket az új évszázadba. Áldja meg érte az Isten!

Köszönöm, hogy megtiszteltek figyelmükkel!