Ötvenöt évvel ezelőtt, 1956 őszén összesűrűsödött az idő. Október 23-án megteltek a terek és az utcák. A magyaroknak elegük lett az idegen megszállásból, a kommunista terrorrendszerből. Szabadságot és nemzeti függetlenséget akartak. 1956 azért volt az országnak földrengés, a szovjet birodalomnak pedig földindulás, mert a hatalom gyakorlói még Sztálin halála után sem tudtak önmérsékletet tanúsítani. De estére Sztálin szobra a mélybe zuhant, csak a csizmája maradt. A bálványból torzó lett, hogy emlékeztessen, és hirdesse a magyarok erejét Keletnek és Nyugatnak. A sorstársaknak Keleten, és az aggódóknak Nyugaton. Ezekben az október végi napokban a magyarság a legjobb arcát mutatta a világnak. A magyar szó a bátorság, a szabadságszeretet, a nemzeti összefogás, a hősiesség szinonimája lett.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
Az október 23-án délután még habozó, bizonytalankodó kommunista hatalom estére már lövetett. A Magyar Rádiónál ávós sortűz dördült, ami eldöntötte, hogy szabadságért harcolóknak fegyveres küzdelemre kell elszánniuk magukat. Elszánták. Ezekben az órákban született meg ’56 legszebb szimbóluma, a lyukas zászló, hogy felmutassa azt a sebet, amit az idegen megszállás és a kommunista diktatúra ejtett a nemzet szívén.

Október 25.-én a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről ávós fegyveresek több mint kétszáz békés tüntetőt gyilkoltak le lesből a Parlament épülete előtt. Másnap, október 26.-án, Mosonmagyaróváron is sortüzet nyitottak a laktanya elé vonuló békés felvonulókra. Több mint százan vesztették életüket. Számosan megsebesültek, sokan életűk végéig maradandó károsodást szenvedtek.

Engedjék meg, hogy dr. Thiesz József beszámolójából idézzek:
Luttenberger László lakatostanulóként került 1956 szeptemberében a Mosonmagyaróvári Timföldgyárba. Sportos, okos, igyekvő fiú volt. Iskolatársaival, köztük bátyjával, október 26-án ő is az ávós laktanya elé vonult. A békés tömegre lövető Dudás István sortüze, és a feléjük hajított gránitok egyike eltalálta a fiú lábát. Sérülései olyan súlyosak voltak, hogy jobb lábát combközéptől amputálni kellett, Combcsonkja olyan rövid lett, hogy művégtagját a derekára kellett rögzítenie. Az elszenvedett trauma, a súlyos sérülés elvette az akkor tizenöt éves fiú önbizalmát. Nem tudott párkapcsolatot létesíteni, Egész életét beárnyékolta az október 26.-i tragédia. Ahogy az egész városét is.

Tisztelt emlékezők!
Mosonmagyaróvár soha nem felejtheti el, mi is történt azon a végzetes napon, amikor a felvonuló diákok a Nepomuki szobornál gyülekezve meghallgatták Steinhart Lászlót, aki elszavalta a Nemzeti dalt, aztán Musits Lászlót, aki felolvasta a követeléseiket tartalmazó 16 pontot. Ezt követően a tüntetők eltávolították  a pártházról és a tanácsházáról a vörös csillagot  és  a Fő utcán keresztül  a Járásbíróság (ma Városi Bíróság) épülete felé vonultak, ahol  kiszabadították az ott őrzött  rabokat.

A felvonulókhoz egyre többen csatlakoztak, a hangulat egyre feszültebbé vált. A tüntetők egy része továbbvonult a laktanya felé.  Közeledtükre a laktanya parancsnoka érintkezésbe lépett Győrrel, a határőrség megyei parancsnokságával. A rangidős tiszt, Fekszi alezredes, parancsba adta: minden körülmények között akadályozzák meg a laktanya elfoglalását, nehogy az ott lévő operatív anyag illetéktelen kézbe kerüljön.  A parancsnak megfelelően a laktanya tisztjei megpróbálták visszavonulásra bírni a közeledő tömeget, amikor azonban a tüntetők mintegy 15 méterre megközelítették a laktanyát, sortüzet vezényeltek.  A védtelen és fegyvertelen embereket legyilkolók azt hitték, hogy ha van felső parancs a lövetésre, akkor semmibevehetik a „ne ölj” erkölcsi parancsát.

A sortűz leírhatatlan hatást váltott ki. Közel 100 halott és még több sebesült maradt a helyszínen. A sebesülteket és a halottakat a mosonmagyaróvári kórházba szállították.  A hozzátartozóknak nem engedték a gyászt, nem engedték eltemetni a legyilkoltakat, és súlyos fenyegetéssel kényszerítettek hallgatásra minden jelenlévőt. A laktanya parancsnoka, a gyáva Dudás István Csehszlovákiába menekült.

Tisztelt Hölgyeim, és uraim!

A halottak több mint a fele tanuló és kisdiák volt.

Engedjék meg, hogy néhányuk nevét megidézzem:
Bárdics Tihamér vasesztergályos. Fejlövést kapott. Élt 17 évet.
Fábián József kubikus. Hasát és lábát érte találat. Élt 19 évet.
Horváth Gyula főiskolai hallgató. Haslövésvégzett vele. Élt 21 évet.
Kardos Miklós géplakatos ipari tanuló. Tüdejét érte a találat. Élt 16 évet.
Koloszár Zoltán ipari tanuló. Élt 16 évet.
Meszlényi István műszerész ipari tanuló. Fejlövést kapott. Élt 15 évet
Miks József gyári munkás. Vele is fejlövés végzett. Élt 15 évet.
Nagy Árpád főiskolai hallgatónak a gyomrát érte a golyó. Élt 20 évet.
Őri László műszerész ipari tanuló. Koponyaalapi törést szenvedett. Élt 15 évet.
Paár Jenő villanyszerelő ipari tanuló. Haslövés. Élt 16 éve
Pápai Ferenc segédmunkás.  A bal láb roncsolt sérülése és törése miatt a győri kórházban halt meg. Élt 19 évet.
Pintér Gizella főiskolai hallgató. Haslövést kapott. Élt 19 évet.
Takács Miklós Ferenc autószerelő. Ágyéklövést szenvedett. Élt 17 évet.
Tolnay László géplakatos ipari tanuló. Hasát és combját érte golyó. Élt 17 évet.
Varga Erzsébet főiskolai hallgató. A nyak és a jobb comb sérülése következtében hunyt el. Élt 19 évet.
Virág Vendelné Farkas Margit gyári munkás.   Haslövés érte. Élt 20 évet.
Wachek Lőrinc géplakatos. Has és farlövést szenvedett. Élt 19 évet.
Wesztergom Imre főiskolai hallgató. Nincs róla több adat.
Wilhelm Mihály villanyszerelő ipari tanuló. Élt 18 évet.

Aki nem emlékezik az nincs. Az emlékektől lesz az ember valóságos, tőlük lesz a múltnak teste. Ez a tragédia mély csöndet borított a városra. Évtizedeken keresztül családon belül sem merték áttörni a hallgatás falát. A veszteség semmihez nem fogható súlya, és a kegyetlen megtorlás évei konok hallgatásra ítélték az egész várost. Az egész nemzetet. De sem azok, akiket hallgatásra ítéltek, sem, akiket börtönre, sem, akiket belső emigrációra, sem, akiket hazájuk elhagyására, nem felejtettek. Nem felejtették el azt a napot, nem felejtették el az áldozatok arcait, nem felejtették el a tettesek neveit. Nem felejtettek és nem bocsájtottak meg. Nem beszélhettek róla, nem beszélhették ki, hát hallgattak róla. De a hallgatás nem enyhíti a veszteséget, nem oldja a fájdalmat, nem tompítja a dühöt. A csend mélyén elfojtott indulat, a düh tehetetlensége honolt. Mosonmagyaróvár lakói tudták: nem felejthetnek, mert azzal elárulnák a legyilkoltakat. Gyerekeiket, férjeiket, szerelmeiket, fivéreiket, nővéreiket. Szomszédjaikat, barátaikat. Honfitársaikat. Az 1956. október 26.-i mosonmagyaróvári tragédia összetaposta az óváriak lelkét. Csak mostanában kezdtünk hozzá a repedések kisimításához.

A város, a nemzet sokkal tartozik a laktanya előtti téren brutálisan legyilkoltaknak. Ők mutattak nekünk példát bátorságból, hazaszeretetből, a szabadság iránti elkötelezettségből.

Ők adtak nekünk erőt ahhoz, hogy higgyük: eljön az idő, amikor valamelyik nemzedék felemelheti majd a fejét, ünneplőbe öltözteti majd a lelkét, felölti majd ünneplő ruháját, eltemeti a temetetleneket, fejet hajt az áldozatok előtt, köszönetet mond a hősöknek.

Barátaim
A történelem megtanított bennünket arra, hogyan kell veszteségeinkből, tragédiáinkból, leveretéseinkből erőt meríteni. Minket a vereségeink tanítottak meg arra, hogyan kell félretenni azt, ami elválaszt, és megtalálni azt, ami összeköt. Mi mindenkor többet tanultunk a kudarcainkból, mint a győzelmeinkből. A győzelem nem jár tanulsággal, a vereség azonban újrakezdésre, korrekcióra sarkall. Csak a bátrak képesek az újrakezdésre.

1956-ban nem kaptunk fegyveres segítséget, bár sokak, első sorban azok, akik egy halom utcakő mögött elbarikádozva vártak és és a lehengerlő túlerő ellenére kitartottak nagyon is reménykedtek benne. De ügyünk mellett milliók álltak ki, szóval, tettel, könnyekkel, a szolidaritás megszámlálhatatlan gesztusával. Magunkra hagyottságunk nagyon mély nyomot hagyott bennünk. De az a fölismerés, hogy csak magunkban bízhatunk, csak magunkra számíthatunk, meg is erősített minket. Erőt ad nekünk a tudat, hogy 1956 hősei a mi szabadságunkért áldozták fel életüket, azért hogy mi, itt és ma, egy szabad és független Magyarország polgárai lehessünk. Tudnunk kell, hogy amikor azon a több mint fél évszázaddal ezelőtti őszön a szabadságért harcolók szembeszálltak a hatalmas túlerővel, pontosan tudták, kockára teszik az életüket. Sokak álmodozóknak tartják a szabadságharcosokat. Pedig pont ők azok, akik képesek felébredni abból a rémálomba fordult zsibbadtságból, ami fogva tartja a terrorizált nemzeteket.  Ők azok, akik felemelik a szavukat, hogy kimondják:  nemzeti függetlenség és  szabadság nélkül nem lehet élni, és ők parancsolnak utcakővekkel és Molotov-koktélokkal a kezükben megálljt a terrornak. Ők azok, akik nem félnek akarni azt, amire vágynak. Mekkora erő dobogtathatja meg a szívet, mikor megszületik benne az elhatározás, hogy akár a halál kockázatát is vállalva, de káll hazájáért, nemzetéért, a függetlenségért, a szabadságért? Erről a szívverésről senki sem készíthet hangfelvételt, ezt nem lehet rögzíteni. A szív és az ész, az óvatos mérlegelés és a bátor elszánás közötti döntés pillanatát egyetlen dagerrotípia, fénykép vagy filmkocka sem képes megmutatni. Nem tudjuk elképzelni, mi játszódott le hőseinkben akkor, amikor a gyilkos golyó eldördült, vagy amikor a bíró kimondta azt a szót: halál. Olyan fiatalok voltak még. Olyan szépek. És életüket adták a szabadságért. A mi szabadságunkért. Magyarország szabadságáért. Az a sok fiatal, akit meggyilkoltak, meghurcoltak, bebörtönöztek, menekülésre kényszerítettek, valójában helyettünk halt meg, helyettünk került börtönbe, helyettünk kényszerült emigrációba. Helyettünk, akik gyávábbak, megalkuvóbbak voltunk náluk, vagy csak szerencsésebbek, vagy csak később születtünk. Az egyetlen, valódi áldozatot hozták: lemondtak a világról a világért, lemondtak az emberekről az emberekért. Ők a mi igazi hőseink!
 
Az a közel három és félezer forradalmár, aki a harcok során esett el, az a húszezer honfitársunk, aki megsebesült. És mindazok, akik a forradalom és a szabadságharc leverését követő véres megtorlások áldozatává váltak. Húszezernél is többen, akiket bebörtönöztek,  tizenháromezernél is többen, akiket internáltak, és az a mintegy 200 ezer ember, aki elhagyta az országot.

A 228 kivégzett hős, aki értünk halt meg. Mosonmagyaróvár mintegy száz mártírja. Akinek nem vették el az életét, akiket nem csuktak be, azokat is elítélték. A megsebzett diktatúra velük is súlyos árat fizettetett. Évtizedekig másodosztályú állampolgárokként, megtűrt személyekként kezelték 1956 életben maradt hőseit.  Közülük már csak kevesen vannak velünk.
A világot megdöbbentette a szabadságharc szovjet eltiprása és a kegyetlen bosszúállás. Alberto Moravia olasz író azt javasolta, hogy a világ minden fővárosában azt az utcát, ahol a szovjet követség található, nevezzék el „A legyilkolt magyarok utcájának”.

Szép gesztus lett volna.

Kedves Barátaim!
Kossuth Lajos szavai az 1848-49-es függetlenségi és szabadságharcról a száz évvel későbbi küzdelmekre is illenek.
„Nem győztünk, de harcoltunk.
Nem törtük meg az elnyomást, de akadályoztuk.
Nem mentettük meg a hazát, de védtük.
És ha egyszer a történelmünket megírják, annyit elmondhatnak rólunk, hogy ellenálltunk.”
Az 56-osok ennél sokkal többet tettek. Hősöknek, példaképeknek kijáró tisztelettel, és hálás köszönettel tartozunk nekik.
Mert beváltották Petőfi ígéretét „A magyar név megint szép lesz. Méltó régi nagy híréhez.” 

Köszönjük.