Schmidt Mária

Katyn – Tömeggyilkosság, Politika, Erkölcs

Schmidt Mária köszöntője


Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Lassan hetven éve, hogy több ezer embert mészároltak le egy erdőben Katyn mellett. Szimbolikus, hogy az áldozatok, a lengyel társadalom, a tisztikar, az értelmiség krémje, a történelem véres fogaskerekei közé került. A totális diktatúra logikája szerint ugyanis nem volt rájuk szükség. Ahogy Lenin fogalmazott: „Nyíltan ki kell mondani, hogy a terror mind elvben, mind a gyakorlatban igazságos. Ami a terrort megalapozza, és törvényesíti: az a szükségszerűség.” Szükségszerű volt tehát, hogy a XX. századi önkényuralmak nem egyszerűen háttérbe szorították a nekik nem tetsző társadalmi csoportokat, emberek millióit, hanem likvidálták is őket. Mielőtt még bárki pragmatikusan, afféle kulturális paradigmaváltásként, a modernizáció érdekében hozott szükséges áldozathozatalként értelmezné mindezt, szögezzük le: ez az út kivezetett bennünket a kultúrából.

Azért kell évről évre rituális konoksággal megemlékeznünk Katynról, Auschwitzről és a diktatúrák többi rémtettéről, áldozatáról, hogy visszakapaszkodhassunk a barbárságból a kultúrába.


„Kat” lengyelül hóhért jelent, Katyn tehát igencsak baljóslatú helységnév volt, ami mára mitikus erejű ikonná vált.
Katyn megtörtént és elhazudták. Felhasználták és elhallgatták. Fél évszázadon keresztül mérgezték vele a lelkeket. Nem engedtek utat a gyásznak. Katyn sosem szűnt meg dolgozni a lengyel nemzet emlékeztében és sosem szűnt meg nyomasztani a világ lelkiismeretét.
Katyn ugyanolyan ikonja a totális diktatúrák iszonyatának, mint Auschwitz vagy Treblinka.

Tisztelt Barátaim

A Hitlerrel való megállapodása értelmében, 1939. szeptember 17-én, a Szovjetunió megtámadta Lengyelországot, ami akkor már elkeseredett harcban állt a náci Németországgal. 1939. szeptember 28.-án újabb szovjet-német egyezményt kötöttek, hogy összehangolják NKVD és a Gestapo közös akcióit a lengyel „nacionalisták” ellen. Ezeknek a tisztogatásoknak a koordinálására, közös irányítóközpontot rendezték be Zakopanéban. 1940 februárja és áprilisa között a szovjetek 496 ezer lengyelt deportáltak Lengyelország keleti részéből a Szovjetunióba. A deportálások 1941 júniusáig folytatódtak. Összesen 1 millió 700 ezer főt szállítottak el a szovjetek által megszállt területekről. A deportálások során több mint nyolcszázezren vesztették életüket.  
1940. februárjában, Krakkóban, az NKVD és a Gestapó magas rangú tisztjei tanácskozásukon megállapodtak abban, hogy a szovjetek legyilkolják a fennhatóságuk alá került lengyel hadifoglyokat, a nácik pedig március 31.-től az „AB akció” keretében kiirtják a lengyel elitet. Mintegy 2000 gyilkosságot végre is hajtottak.

A fentiek értelmében, 1940. március 5.-én, Lavrentyij Berija szovjet belügyi népbiztos három oldalas felterjesztést készített Sztálin számára, amelynek 3. pontja így szólt: „Tekintettel arra, hogy mindannyian a szovjet hatalom megrögzött és hajthatatlan ellenségei, az NKVD elkerülhetetlennek tartja, hogy a legsúlyosabb büntetést, az agyonlövetést szabja ki rájuk.” 
A feljegyzésben foglaltakat Sztálin megtárgyalta Molotovval, Mikojánnal, Vorosilovval, és március 25.-én jóváhagyta az abban foglaltakat. Az iratra rávezették, hogy ˝egyetért˝, és alatta sorban következtek az aláírások: Sztáliné, Vorosilové, Molotové és Mikojané. A lap szélére a jegyzőkönyvvezető rávezette: Kalinyin és Kaganovics is egyetért. A döntésről a Politikai Bizottságot is tájékoztatták. A dokumentumhoz csatolt jelentés szerint 21 857 főn hajtották végre az utasítást. Tarkón lőtték, és előre kiásott tömegsírokba dobálták őket.  Indoklásuk szerint ezek az emberek meghiúsíthatták volna Lengyelország tervezett szovjetizálását. Ez azt bizonyítja, hogy Sztálin már 1940 tavaszán elszánta magát Európa szovjetizálására.


Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves barátaim,

Hazugságok sokszor nem csak abban rejtőznek, ami elhangzik, hanem abban is, amit nem mondunk, nem mondhatunk ki. A Katyn-hazugságot is a némaság, az elhallgatás tette ólomsúlyúvá, mert olyan emlékezeti, pontosabban kegyeleti potenciált fojtott le, amely előbb robbanással, utóbb szétporladással fenyegette a lengyel és európai kultúrát. Ha kultúráról beszélünk, mindazon társadalmi értékre, civilizációs hagyományra gondolunk, amelyek értelmezhető keretbe foglalják létezésünket, így emberi gyarlóságainkat, tulajdon kegyetlenségünket is. Katyn felrúgta ezt a kulturális status quo-t, mert a tettesek egyszerűen letagadták, letagadhatták bűnüket. Mivel a tettesek éltek a történelemhamisítás, a valóság elferdítésének minden modern eszközével, először, hosszú ideig, azért kellett küzdeni, hogy nyilvánosságra kerülhessen a meztelen tény: hogy Katyn megtörtént, hogy voltak tettesek és áldozatok. Aztán újabb lépésként, be kellett azonosítani a valódi tetteseket, a felelősöket.

Az egyik főbűnöst, az akkor már agg Molotovot, röviddel a Szovjetunió összeomlása előtt, Katynról faggatta az újságíró, Felix Csujev: „A lengyelek tudni akarják, mi történt azokkal a lengyel tisztekkel, akik szovjet fogságba estek. Fájdalmas ügy. Az mondják, hogy mi agyonlőttük őket...”- kérdezte.
Jellemző, a soha el nem számoltatott, cinikus tömeggyilkos válasza: „Had mondják. A szovjet kormány egy külön jelentést készített az ügyről. Én az abban foglaltakhoz tartom magam… a lengyelek sose higgadnak le, soha sem békélnek meg. Mind irracionálisak. Mindig a nyakadra másznak. Nyilvánvalóan súlyos nehézségeket okoznak majd még”

Jó tudnunk azt is, hogy a mészárlást jóváhagyók közül Lazar Mojszejevics Kaganovits 98 éves korában, 1991 júliusában, ágyban, párnák között, háborítatlanul hunyt el, akárcsak fent idézett bűntársa, Molotov.

Mindez azért volt lehetséges, mert a II. világháború után kialakított közmegegyezés értelmében elegendő volt a náci bűnök kérlelhetetlen elítélése ahhoz, hogy a politikai korrektség álságos elvárásainak megfeleljünk. Aki tehát határozott antifasiszta álláspontot képviselt, illetve képvisel, az biztos lehetett, és lehet abban, hogy bérelt helye van a „jó” oldalon. A nyugati világban, Európában, vagy az Egyesült Államokban, kényelmesen hátradőlhet az, aki hitet tesz az antifasizmus mellett, lerántja a leplet a burzsoázia, a nácik, a fasiszták, a rasszisták gaztetteiről, miközben mentséget keres a kommunista bűnök számára. A kommunisták által elkövetett rémtettek kimondása még ma, húsz évvel a Szovjetunió összeomlása után is kényelmetlen a legtöbb nyugati fülnek. Mindjárt feszengeni kezdenek, és igyekeznek másra terelni a szót, ha a kommunisták által elkövetett tömeggyilkosságokról, emberiségellenes bűncselekményekről teszünk említést. Ezek az igazságok ugyanis gyakran kényelmetlenek azok számára, akik a cinkos hallgatás, sok esetben a társutasságig menő együttlihegés bűnében is elmarasztalhatóak.

Ezért olyan nagy a csend Katynról. Mert kellemesebb hallgatni róla. Kényelmesebb elhallgatni, hogy ami Katynban történt, azt az antifasiszta országok nemcsak megbocsáthatónak tartották, de aktívan együtt is működtek a szovjetekkel abban, hogy elkendőzhessék, titokban tarthassák, mi is történt valójában. Hogy hazudhassanak róla.

A Katyn-hazugság jócskán túlélte a XX. század másik hazugságtechnikai csúcsteljesítményét, a Hitler-Sztálin paktum titkos záradékának lelepleződését. Sok munka volt abban, hogy ez a hazugság olyan szívósnak bizonyulhatott. A brit kormány például még 1976-ban is „tisztázatlannak” nevezte, hogy tömegmészárlás történt –e a Katyni erdőkben, és ha igen, hogyan,  kik által, mindenekelőtt azért, hogy ne terhelje diplomáciai kapcsolatait a Szovjetunióval. A hidegháború idején sokan kerültek veszélybe Katyn miatt. A szovjet titkosszolgálat, a KGB, nem riadt vissza semmitől, így máig sem tudható, hány áldozatot követelt az, hogy életben tarthassák ezt a hazugságot.

Mihail Gorbacsov, a felbomló szovjet világbirodalom utolsó főtitkára, a párt, a hadsereg és a KGB tiltakozása ellenére, 1990. április 13-án elismerte a Szovjetunió felelősségét a Katyni erdőben történtekért, és kifejezésre juttatta mélységes sajnálatát. Borisz Jelcin elnök pedig átadta a tömeggyilkosságokat bizonyító dokumentumokat Lech Walesának.

Barátaim,
Amikor születünk, szüleink megajándékoznak bennünket egy vagy több keresztnévvel és családunk nevével. Amikor meghalunk, sírunk fölött kimondják teljes nevünket, majd ráírják fejfánkra is. Katyn 22 ezer mártírjának nevét évtizedeken keresztül nem lehetett kiejteni, síremléküket nem lehetett felállítani, nevüket nem volt hova felvésni, így aztán tovább éltek, ott kísértettek XX. századi rémálmainkban.

Emlékeznünk kell rájuk, és a kommunista diktatúra minden ártatlan áldozatára, hogy tragédiájuk ne legyen hiábavaló, hogy hűek maradhassunk az eszményeinkhez, hogy megőrizhessük emberi tartásunkat, hogy ne veszítsük el a becsületünket.

A mai konferencia ritka értékes horizontot nyit meg a számunkra. Lengyelországból érkező előadóink nyilván az értelmezés lengyel szempontjait érvényesítik. Anne Applebaum a nemzetközi kontextust, orosz előadónk az orosz történettudomány erőfeszítéseit villantja meg előttünk. Mi magyarok két kutatóval is jelen vagyunk ebben a diskurzusban. Majd hetven év után ma sincs más feladatunk, mint feltárni, bemutatni, nyilvánvalóvá tenni azt, amit megtörtént.

Köszönöm, hogy elfogadták meghívásunkat.