Tisztelt Hölgyeim és uraim, kedves vendégeink

A totális diktatúrákat tanulmányozva Hannah Arendt már 1945-ben arra a következtetésre jutott, hogy:„A háború utáni európai szellemi élet alapvető kérdése a gonosz problémája lesz.” Nem lett igaza. Az európai értelmiség túlnyomó része hosszú ideig vonakodott attól, hogy nyíltan szembenézzen a gonosz kérdésével. Arendt magára vállalta ezt a feladatot, szem- és fültanúja volt Jeruzsálemben az Eichmann pernek, majd könyvet írt róla, máig megkerülhetetlen fogalmakat emelve be a holokausztról szóló diskurzusba.

„Úgy gondolom, hogy a gonosz soha nem radikális, legfeljebb szélsőséges; nincs sem mélyebb értelme, sem ördögi aspektusa. Pontosan azért boríthatja el és mérgezheti meg az egész világot, mert gomba módjára szaporodik.

Elgondolhatatlan.
A gondolat ugyanis megpróbál a mélybe hatolni, eljutni a gyökerekig, de amint a gonoszt veszi vizsgálódása körébe, tehetetlenné válik, mert semmit nem talál.

Csak a jónak van mélyebb értelme, csak a jó lehet radikális”.
Arendt  a legveszélyesebb csapdákat rejtő kérdéseket tette fel, amelyekkel szembe kell néznie annak, aki meg akar birkózni a gonosz problémájával egy olyan században, melyet a következő nemzedékek joggal neveznek „a népirtások korának”.

Nem csak azért hivatkozom Arendt-ra, mert egész életében a totális diktatúrák, és a holokauszt értelmezhetőségével birkózott, hanem mert  eközben egyre világosabbá vált számára, hogy a totális rendszerek arra tettek kísérletet, hogy az emberi lényeket sajátosságukban, egyediségükben szüntessék, semmisítsék meg. Azokat az alapértékeket, - mint a szabadság, a sokszínűség és a magánélethez való jog, amelyek nélkül nem lehet, nem érdemes élni. A 21. században ezzel a tapasztalattal kell együtt élnünk, tudnunk kell, hogy nincs garancia arra, hogy az emberhez méltó élet feltételei mindig biztosítva lesznek. A gonosz létezik, valós veszélyként leselkedik ránk. Ha a körülmények úgy hozzák, szembe kell néznünk vele, és le kell győznünk.

Kedves barátaim
Mindig voltak, akik szembeszálltak a gonosszal, nekik köszönhető, hogy előbb-utóbb  győzedelmeskedni tudtunk felette. Néhány kivételes ember a legnehezebb időkben is bátor tudott maradni, az üldözöttek, a megalázottak mellé állt. Olyanok, akiket valamilyen rejtélyes belső erő hajtott erre. Azok a Slachta Margitok és Sztehlo Gáborok, akik életük kockáztatásával embereket mentettek, azok a hőseink, akik mertek engedelmeskedni lelkiismeretük parancsának. Karády Katalin egy volt közülük.

Karády Katalin Budapesten született 1912-ben. Az 1930-40 es években ő volt a magyar filmek „végzet asszonya”, akiért milliók rajongtak. A náci megszállás után szálkává vált a szélsőjobboldaliak szemében, náci fiatalok tüntetést szerveztek ellene. Nem sokkal később a Gestapo letartóztatta és hónapokon keresztül fogva tartotta, súlyosan bántalmazta, Karády nemcsak kedvelt dalszövegíróját, G. Dénes Györgyöt, Zsütit, mentette ki ukrajnai munkaszolgálatából, nemcsak barátnőjét, Földi Mihálynét bújtatta, amíg tudta, hanem a nyilas idők alatt több gyermek életét is megmentette. A nyilas őröket ékszerrel és arannyal vesztegette meg, a megmenekült gyermekeket városmajori villája pincéjében rejtegette, gondozta. Gömöri János, így emlékezett: „Nagyon jó életünk volt Karády Katalinnál. Gyakran ült a zongorához és énekelt nekünk.” A háború után Karády kegyvesztetté vált, az új rendszer nem bocsájtotta meg neki, hogy az Államvédelmi Központ egykori vezetője, Újszászi István tábornok volt a jegyese, mint ahogy azt sem, hogy a Magyar Királyi Honvédség megrendelésére készített rövidfilmekben is szerepet vállalt. 1951-ben emigrációba kényszerült. Tizenhét éven keresztül San Paoloban élt, végül a Kennedy fivérek közbenjárásának köszönhetően átköltözhetett New Yorkba. Ott hunyt el 1990 februárjában. 2004 ben a jeruzsálemi Yad Vashem az igazaknak járó elismerésben részesítette. A nácik kommunistának, a kommunisták nácinak tartották. Tévedtek. Karády egyszerűen csak ember volt.

Az embertelenségben nem rejtőzik semmilyen talány, nincs mit megmagyarázni rajta. Aki viszont egy másik embert megment, hőssé válik. A sors titka, hogy ki lesz a megpróbáltatás órájában hős. Az elhatározás nem elég, erőt és alkalmat adó kegyelem is kell hozzá. És bátorság. Nem hiszem, hogy Karády értelmezte volna azt az utat, amelyet az üldöztetés idején a zsidó nép bejárni kényszerült. De képes volt meghallani a felebaráti szeretet hangját, amely arra ösztönözte, hogy segítsen. Ne kisegítsen, hanem megsegítsen. Hogy fölismerje a másik baját, s legyen ereje ahhoz, hogy a bajbajutott mellé álljon.

A totalitárius rendszerek mérhetetlen szenvedéseket okoztak a XX. század emberének, de céljukat, hogy  arctalan és lélektelen tömeget hozzanak létre, hogy az emberből kiöljék az emberséget, nem érhették el, mert voltak, akik szembeszegültek a gonosszal, emberek tudtak maradni az embertelenségben. Soha ne felejtsük el, hogy Karády Katalinnak és a hozzá hasonló hősöknek, akik a legsötétebb órákban kockáztattak életüket az üldözöttekért, köszönhetjük, hogy nem hagyott el bennünket a remény.