Kik érted haltak

Ötvenöt évvel ezelőtt, 1956 őszén összesűrűsödött az idő. Október 23-án megteltek a terek és az utcák. A magyaroknak elegük lett az idegen megszállásból, a kommunista terrorrendszerből. Szabadságot és nemzeti függetlenséget akartak. Estére Sztálin szobra a mélybe zuhant, csak a csizmája maradt. A bálványból torzó lett, hogy emlékeztessen, és hirdesse a magyarok erejét Keletnek és Nyugatnak. A sorstársaknak Keleten, és az aggódóknak Nyugaton.  Ezekben az október végi napokban a magyarság a legjobb arcát mutatta a világnak. A magyar szó a bátorság, a szabadságszeretet, a nemzeti összefogás, a hősiesség szinonimája lett.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Vendégeink!

A megsebzett diktatúra súlyos árat fizettetett velünk. Legjobbjaink kerültek a bitóra, a börtönökbe. Százezrek váltak bujdosókká, kényszerültek emigrációba. Évtizedekig másodosztályú állampolgárokként, megtűrt személyekként kezelték 1956 életben maradt hőseit.  Közülük már csak kevesen vannak velünk.

A történelem megtanított minket arra, hogyan kell leveretéseinkből is erőt meríteni. Minket a vereségeink tanítottak meg arra, hogyan kell félretenni azt, ami elválaszt, és megtalálni azt, ami összeköt. Mi mindenkor többet tanultunk a kudarcainkból, mint a győzelmeinkből. A győzelem nem jár tanulsággal, a vereség azonban újrakezdésre, korrekcióra sarkall.

1956 azért volt az országnak földrengés, a szovjet birodalomnak pedig földindulás, mert a hatalom urai még Sztálin halála után sem tudtak önmérsékletet tanúsítani. 56 –ban nem kaptunk fegyveres segítséget, bár sokak reménykedtek benne. De ügyünk mellett milliók álltak ki, szóval, tettel, könnyekkel, a szolidaritás megszámlálhatatlan gesztusával Magunkra hagyottságunk nagyon mély nyomot hagyott mindannyiunkban. De az a fölismerés, hogy csak magunkban bízhatunk, csak magunkra számíthatunk, meg is erősített minket.

Tisztelt hölgyeim és uraim!
1956 hősei a mi szabadságunkért áldozták fel életüket, azért hogy mi, itt és ma egy szabad és független Magyarország polgárai lehessünk. Tudnunk kell, hogy amikor szembeszálltak a hatalmas túlerővel, pontosan tudták, kockára teszik az életüket. Mekkora erő dobogtathatja meg a szívet, mikor megszületik benne az elhatározás, hogy akár a halál kockázatát is vállalva, de kiáll hazájáért, nemzetéért, a függetlenségért, a szabadságért? Erről a szívverésről senki sem készíthet hangfelvételt, ezt nem lehet rögzíteni. A szív és az ész, az óvatos mérlegelés és a bátor elszánás közötti döntés pillanatát egyetlen dagerrotípia, fénykép vagy filmkocka sem képes megmutatni. Nem tudjuk elképzelni, mi játszódott le hőseinkben akkor, amikor a bíró kimondta azt a szót: halál. Olyan fiatalok voltak még. Olyan szépek. És életüket adták a szabadságért. A mi szabadságunkért. Magyarország szabadságáért. Az a sok fiatal, akit meghurcoltak, bebörtönöztek, menekülésre kényszerítettek, valójában helyettünk halt meg, helyettünk került börtönbe, helyettünk kényszerült emigrációba. Helyettünk, akik gyávábbak, megalkuvóbbak voltunk náluk, vagy csak szerencsésebbek, mert később születtünk. Az egyetlen, valódi áldozatot hozták: lemondtak a világról a világért, lemondtak az emberekről az emberekért. Ők a mi igazi hőseink!

Az a közel három és félezer forradalmár, aki a harcok során esett el, az a húszezer honfitársunk, aki megsebesült. És mindazok, akik a forradalom és a szabadságharc leverését követő véres megtorlások áldozatává váltak. Húszezernél is többen, akiket bebörtönöztek, a tizenháromezernyi internált, és az a mintegy 200 ezer ember, aki elhagyta az országot.

A 228 kivégzett hős, aki értünk halt meg.

Akinek nem vették el az életét, akiket nem csuktak be, azokat is elítélték.
Hallgatásra ítélték őket. De sem azok, akiket hallgatásra ítéltek, sem, akiket börtönre, sem, akiket belső emigrációra, sem, akiket hazájuk elhagyására, nem felejtettek. 1956 emlékei, élményei mindig velük voltak. És erőt adtak nekik, és nekünk is ahhoz, hogy higgyük: eljön az idő, amikor valamelyik nemzedék felemelheti majd a fejét, ünneplőbe öltözteti majd lelkét, felölti majd ünneplő ruháját, eltemeti a temetetleneket, fejet hajt az áldozatok előtt, köszönetet mond a hősöknek.

A világot megdöbbentette a forradalom szovjet eltiprása és a kegyetlen bosszúállás. Alberto Moravia olasz író azt javasolta, hogy a világ minden fővárosában azt az utcát, ahol a szovjet követség található, nevezzék el „A legyilkolt magyarok utcájának”.

Szép gesztus lett volna.

Kedves Barátaim!

Kossuth Lajos szavai az 1848-49-es függetlenségi és szabadságharcról a száz évvel későbbi küzdelmekre is illenek.
„Nem győztünk, de harcoltunk.
Nem törtük meg az elnyomást, de akadályoztuk.
Nem mentettük meg a hazát, de védtük.
És ha egyszer a történelmünket megírják, annyit elmondhatnak rólunk, hogy ellenálltunk.”

Az 56-osok ennél sokkal többet tettek. Hősöknek, példaképeknek kijáró tisztelettel, és hálás köszönettel tartozunk nekik.
Mert beváltották Petőfi ígéretét „A magyar név megint szép lesz. Méltó régi nagy híréhez.”

Köszönjük.