A huszadik század világháborúinak narratíváját a győztesek határozták meg. A mai napig általánosan elfogadott értelmezési keretnek tekintendő, hogy ők mindkét világégésben a zsarnokság megszüntetéséért, a nemzetek önrendelkezési jogainak biztosításáért, vagyis a szabadságért és a demokráciáért harcoltak. Ezen az sem változtat, hogy 1914–1918 közötti fő ellenfeleik: úgy a Német Császárság, mint az Osztrák–Magyar Monarchia parlamentáris berendezkedésű, liberális jogállamok voltak, míg orosz szövetségesük éppen csak az első lépéseket tette meg az alkotmányosság irányába, az USA és Nagy-Britannia rasszizmusa pedig közismert volt. A második világháborúban a nyugati szövetségesek úgy harcoltak a szabadságért és a demokráciáért a totális diktatúrák ellen, hogy az ugyancsak totális diktatúrát működtető Szovjetunióval szövetkeztek. Ettől kezdve, vagyis 1941 júniusától visszamenőleg is érvénytelenítették a szovjet kommunizmus emberellenes gyakorlatáról kialakított véleményüket, és Sztálint, rendszerével együtt egyenrangúnak ismerték el a fenti, nemes célokért folytatott küzdelmükben. Mindez érthetővé teszi azt az ambivalens hozzáállást, amivel az egykori szövetségesek a kommunista rendszerekhez, illetve azok bűnös gyakorlatához máig viszonyulnak.
 
Münchenben (1938. szeptember 29–30.) az általuk két évtizeddel korábban kialakított békerendszert garantálni immár képtelen, Franciaország és Nagy-Britannia lemondott Közép-Európáról. Átengedték Hitlernek, mert világossá vált, hogy nem tudnak és nem is akarnak érte harcolni. Csehszlovákiáról még maguk a győztesek döntöttek, a magyar, lengyel, román ügyek rendezését a németekre és az olaszokra hagyták.  A brit miniszterelnök, Neville Chamberlain hosszú távú békét ígért az őt ünneplőknek (Peace in our time), mert francia kollegájával Daladier-vel együtt úgy ítélték meg: Hitler „megbékítése” nem túl nagy ár azért, hogy ne a „kozákok” legyenek Európa új urai, illetve hogy megakadályozzák Németország bolsevizálódását. A brit külügyminiszter, Lord Halifax indoklása szerint: „Az egy dolog, hogy megengedjük a közép-európai német terjeszkedést – ami szerintem normális és egyben természetes –, de a nyugat-európai irányúnak már gátat kell szabnunk, különben a mi pozícióink kerülnek veszélybe.”  A brit politika tehát 1938-ban tisztán látta, hogy Közép-Európa ügyeibe érdemben nem tud beleszólni. A történetírás szerint Chamberlain szégyenteljesen behódolt Hitlernek, amikor megbékítésével kísérletezett. A megegyezés, az appeasement azóta szitokszóvá, München pedig a rossz döntések, rossz következtetések, az elvtelen, rossz kompromisszumok szinonimájává vált. Utódja, a brit kormány élén: Winston Churchill véleménye szerint elődje előtt két választás állt. „Háború vagy becstelenség. A becstelenséget választotta, és megkapta a háborút is.” - jelentette ki. Chamberlain Közép-Európa átengedésével lemondott az erőegyensúly politikájáról, és Franciaországgal együtt hozzájárult ahhoz, hogy Németország váljék Európa urává. Azt remélte, ha Hitler biztonságban érezheti magát Nyugaton, ez egyébként a locarnói politika folytatásaként is felfogható, Kelet felé fordul, és a nagy összecsapásra a két diktátor között kerül sor, ők pedig a kellő időben megsegíti majd a gyengébbet. München után a britek először Csehszlovákiának, majd többek között Lengyelországnak adtak egyoldalú garanciát. Miután nem álltak a negyven kiválóan felszerelt hadosztállyal rendelkező intakt Csehszlovákia mellé, garanciát adtak az életképtelenné tett maradéknak, ahogy Lengyelországnak is, amelyet még kevésbé tekintettek a brit érdekszféra részének, mint az egykori szintén általuk életre hívott Csehszlovákiát.  Ezek a lépések a két diktátor: Hitler és Sztálin szövetségében kirobbantott újabb világháborúhoz vezettek.

A háború alatt Hitler többször is békeajánlatot tett Nagy-Britanniának.  De vele Churchill nem állt szóba. A két diktátor közül Sztálint választotta. 1941. június 22-én, amint a Szovjetunió elleni náci támadásról értesült, rádióbeszédet mondott, amiben kérés nélkül teljes támogatásáról biztosította a Szovjetuniót. Ajánlatára Sztálin csak két héttel később reagált.

Közép-Európa sorsáról az első érdemi egyeztetést a két angolszász szövetséges, Eden, brit külügyminiszter és Roosevelt elnök 1943. március 15-én, tartotta Washingtonban. A teheráni csúcstalálkozót előkészítő kötetlen megbeszéléseken Harry Hopkins, az elnök bizalmasa is részt vett. Eden itt figyelmeztette az elnököt, hogy Sztálin magának követeli a balti államokat. Roosevelt azt mondta: „ezt el kell fogadniuk, de tiltakozniuk kell, hogy máshol engedményekre kényszeríthessék az oroszokat.”   Besszarábia orosz kézre jutását mindketten jogos követelésnek tartották. Szerbiából az elnök szerint önálló államot kell csinálni, Horvátországot azonban gyámság alá kell helyezni. (Roosevelt) elnök azt is kijelentette, „hogy végtére is a nagyhatalmak fogják eldönteni, mit kap Lengyelország, és mit nem, és hogy neki nem áll szándékában a békekonferencián alkudozni Lengyelországgal vagy bármelyik más kis állammal.”

Eden felhívta az elnök figyelmét arra: „lehet, hogy Sztálin meglehetősen önkényesen akar majd eljárni Magyarországgal kapcsolatban, mert az oroszok nem szeretik a magyarokat, és Sztálin aligha lesz hajlandó bármiben is kedvezni nekik a békekonferencián.”  

Teheránban szó volt tehát Kelet-Európáról. A szovjetek a térséggel kapcsolatos kérdéseket, így a legégetőbbet, a lengyel kérdést is az USA-val vitatták meg. Roosevelt nyilvánvalóvá tette, hogy sem Lengyelországot, sem Kelet-Európát nem tekinti amerikai érdekszférának, és hogy számára ezek a kérdések csak a közvéleményre gyakorolt hatásuk szempontjából érdekesek.  Utalt arra, hogy nem mondhat le a több mint hatmillió lengyel származású amerikai polgár szavazatáról. Rugalmasságáért cserébe Sztálin beleegyezett az Egyesült Nemzetek Szövetségének a létrehozásába, amit Roosevelt a háború utáni rendezés döntő kérdésének tekintett. Azon is elviccelődtek, hogy ötvenezer németet kell-e a harcok lezárulta után minden további nélkül agyonlőni, ahogy azt Sztálin javasolta, vagy elég lenne negyvenkilencezer is, ahogy Roosevelt válaszolta. (A katyńi tömegmészárlások ismeretében azért ez nem volt igazán mulatságos.)

„Itt Teheránban éreztem meg először, milyen kis ország vagyunk. Az egyik oldalamon ott ült a nagy orosz medve, kinyújtott karmokkal, a másikon a nagy amerikai bölény, és köztük ültem én: a szegény angol szamár” – döbbent rá Churchill a brit világbirodalom valódi helyzetére. 

1944. október 9-én késő este a Kreml egyik termében Winston Churchill és Joszif Visszarionovics Sztálin befolyási övezetekre osztották Dél- és Kelet-Európát. A moszkvai konferencia október 9-től 17-ig tartott, sokszor az éjszakába nyúlóan. A legfontosabb kérdés Lengyelország jövője volt, mégis a hírhedtté vált „százalékos megegyezésről” lett közismert. „Pillanatnyi szünet következett. Sztálin akkor fogta a kék ceruzáját, vastagon kipipálta a feljegyzést, majd visszacsúsztatta felénk. Az egész nem tartott tovább, mint amennyi idő alatt most leírtam. (...) Végül így szóltam:» Nem gondolja, hogy meglehetősen cinikus dolog volna azt a benyomást kelteni, hogy csak úgy félvállról vesszük ezeket a több millió ember sorsát eldöntő dolgokat? Égessük el azt a papírt!« - mondtam» Ne, tartsa csak meg« – mondta Sztálin.” Megtartották. Churchill és Sztálin ezzel az osztozkodással kölcsönösen elismerték egymás elsőségét a Földközi-, illetve a Fekete-tengeren.  Mialatt Churchill és Sztálin hazánkról egyezkedtek, magyar fegyverszüneti delegáció tárgyalt Moszkvában.  Magyarország és Bulgária sorsáról komolyabb huzakodás zajlott Molotov és Eden között, amelynek eredményeként a hazánkra vonatkozó részt 75:25 %-ra módosították a szovjetek javára.

Churchill azért ment Sztálinhoz Moszkvába, hogy a számára fontos Görögország esetében megkapja az engedélyt a brit uralom fenntartásához.  Ami Lengyelországot illeti, Churchill tudta, hogy az amerikaiak nem fognak háborúzni érte az oroszokkal. Soha nem is ígérték. De az angolok állítólag Lengyelország függetlensége miatt üzentek hadat a Harmadik Birodalomnak.

Az 1938-as müncheni egyezménnyel szemben Churchillnek az volt a fő érve, hogy Hitlerben és rendszerében nem lehet megbízni, mert „egy olyan rendszer, amelyik tárgyalás nélkül börtönzi be és gyilkolja le ellenfeleit, és amelyik olyan könnyen szegi meg adott szavát, amilyen könnyen adja, azzal nem szabad nemzetközi egyezményeket kötni. Németország veszélyezteti a hatalmi egyensúlyt, és nyilvánvaló, hogy nagyobbak az ambíciói, mint amit bevall” – érvelt akkor. Sztálin vajon különb bánásmódban részesítette ellenfeleit Hitlernél? Hihette vajon Churchill 1944 őszén, hogy a szovjeteknek nincsenek nagyobb ambíciói, mint amiről beszélnek? Sztálinnal „különlegesen jó szándékú atmoszférában” osztozkodtak, jelentette Rooseveltnek.

Chamberlain Münchenben egy, a nyilvánosság előtt zajló, a nagyhatalmak között folytatott konferencián mondott le Közép- és Kelet-Európáról, és adott szabad kezet Hitlernek és Mussolininak a térség felett. Nyilvánvalóvá tette, hogy nem képes beleszólni a jövőjükbe. Hat évvel később Churchill cinikusan, suttyomban adta el a térség országait a másik diktátornak, Sztálinnak. 1938-ban Mussolini tekintélyes államférfiúnak tűnt, Hitler sem követette el akkor még azokat a megbocsáthatatlan bűnöket, amik miatt ma méltán elítéljük. Sztálin 1944-re már ártatlan áldozatok millióit mészároltatta le. Churchill pedig évtizedek óta tisztában volt a bolsevizmus valódi természetével. Pontos információi voltak Katyńról, a nagy terrorról, egész népek deportálásáról. 1942-ben azt mondta Edennek: „Határtalan szerencsétlenség lesz, ha az orosz barbárság leigázza Európa ősi államainak kultúráját és függetlenségét.” 

Négy hónappal a moszkvai százalékos megegyezés után, 1945. február 4. és 12. között, került sor Jaltában a nagyok újabb találkozójára, ahol megegyezés született a Németország legyőzése és a nácik által megszállt országok felszabadítása után követendő közös politikáról. Jalta mára egyet jelent azzal, hogy a Nyugat elárulta Kelet-Európát.  Pedig a térség és benne hazánk sorsa, mint láttuk, már korábban eldőlt. Jalta csak betetőzte azt a folyamatot, ami Münchenben elkezdődött, Teheránban folytatódott, és Moszkvában rögzítésre került.

Sztálin sokáig tartotta magát a moszkvai százalékokhoz. Igaz, hogy Lengyelországban nem tartottak szabad választásokat, és bekebelezte Bulgáriát és Romániát is, de Görögországban sem voltak választások, és az angolok azt tehettek a görögökkel, amit akartak.  „Megfizettük az árát Oroszországnak, hogy szabad kezet kapjunk Görögországban, ezért habozás nélkül fel kell használnunk a brit csapatokat.” - jelentette ki Churchill, amikor 30 ezer katonájával visszaverte a görög kommunista ellenállók hatalomátvételi kísérletét. A Vörös Hadsereg hagyta, hogy a nácik leverjék a varsói felkelést, és bár tehették volna, nem siettek a lengyel szabadságharcosok megsegítésére, ahogy a Szövetségesek is magukra hagyták a nácik ellen harcoló zömében kommunista olasz partizánokat.
 
Churchill és Roosevelt is elfogadta Sztálint tárgyalópartnerének, megalkudtak vele, amikor úgy érezték, előnyük származik belőle.  Mégis, az európai háború befejezése utáni napon, 1945. május. 10.-én, Churchill kijelentette „Számomra a szovjet fenyegetés máris átvette a náci ellenség helyét.”  Hirtelen újra tisztán látta a szovjet kommunizmus igazi arcát. Napra pontosan egy évvel Jalta után, 1946. február 6-án, a Missouri állami Fultonban bejelentette: „A baltikumi Stettintől az Adriánál Triesztig vasfüggöny ereszkedett le, a kontinens teljes szélességében.” Nehéz elhinni, hogy az után a moszkvai éjszaka után a fentiek meglepetésként érhették.

Új korszak kezdődött a második világháború végén? Vagy csak újra elnapolták a győztesek az első világháborúhoz vezető konfliktusok megoldását? Míg a 19 században az egyetlen globális nagyhatalom a brit világbirodalom volt, utódjára a hidegháború végéig, a bipoláris világ összeomlásáig várni kellett. Az első világháborúban a Német Császárság nem tudta kiszorítani Európából a briteket, de erejüket megtörte, befolyásukból már csak a látszat ideig-óráig, pontosan 1938 őszéig tartó fenntartására tellett. Egy évvel később a németek, ezúttal a Harmadik Birodalmuk, újra megkísérelte az Európa feletti uralom megszerzését. Az újabb világháborúvá terebélyesedett konfliktus patthelyzetet eredményezett, ezúttal a két rivalizáló győztes szuperhatalom: az USA és a Szovjetunió között. Az egymással szembenálló, de esetenként együtt is működő szuperhatalmak közötti erőpróba közel fél évszázadig tartott és az egész világra kiterjedt, jelezve, hogy a globális vezető szerep megszerzése immár nem kizárólag az Európa feletti uralom megszerzésétől függ. A Németország feletti győzelem kivívása után azonnal elkezdődött, illetve folytatódott a két globális küldetésű világhatalom rivalizálása. Ezt jelezte, jobban mondva nyomatékosította az USA azzal, hogy 1945. augusztus 6.-án és 9.-én atomtámadást intézett két japán város: Hirosima és Nagaszaki ellen. A Szovjetunió ekkor még nem rendelkezett atomfegyverrel, ezért ennek bevetése, Japán gyors térdre kényszerítése mellett, az amerikai stratégiai erőfölény demonstrálását is szolgálta.  A világ és ezen belül Németország és Európa kettéosztása, ahogy Vietnámé, Koreáé is, egyértelművé tette, hogy több területen, több kérdésben is patthelyzet alakult ki, amelyek fel vagy megoldása előbb-utóbb napirendre kerül majd.

A világ és ezen belül Európa tehát a második világháború végétől egészen az USA hidegháborús győzelméig: 1989-91-ig kétosztatú maradt. Az USA vezette, az egyéni szabadságot tiszteletben tartó világ és a kollektív elveket és az osztályharcot hirdető Szovjetunió közötti versengés időszakát hideg háborús korszaknak nevezzük. Az elnevezés pontosan kifejezi, hogy a háború tovább folytatódott ugyan, de újabb, általános fegyveres összecsapásra nem került sor, bár forró háborúk többször, több helyszínen is kitörtek.  A patthelyzet fenntartása és ezzel összefüggésben a status quo megőrzése sokáig mindkét fél közös érdeke volt. Ugyanakkor mindketten abban voltak érdekeltek, hogy ellenfelük agresszív szándékát eltúlozzák, és ezzel indokolják folyamatos fegyverkezésüket. Az évek során a két szuperhatalom annyi nukleáris fegyvert halmozott fel, aminek a bevetése egymás és az egész civilizáció megsemmisítésével fenyegetett és így végső soron a béke megőrzésének egyik fontos biztosítékává vált.

A hidegháborús időszak alatt egyik szuperhatalom sem törekedett arra, hogy legyőzze, illetve megdöntse a másik fél társadalmi rendszerét. A hatvanas évtizedig mindkettő saját hatalmas, frissen szerzett befolyási övezetének megszervezésével, és a rendszerébe való beillesztésével volt elfoglalva. Ennek megfelelően a másik fél visszaszorítására, vagy, ahogy az USA nemzetstratégiai célját megfogalmazó George Kennan 1946-ban elnevezte: a további terjeszkedés feltartóztatására koncentráltak. Az ezt követő konszolidációs időszakhoz választott újabb stratégia az enyhülés, vagyis a békés egymás mellett élés lett. A nyolcvanas évtizedben az USA, Kínával szövetkezve, napirendre vette a Szovjetunió legyőzését, vagyis a feltartóztatás helyett a felszámolás mellett döntött, amit az évtized végére sikerrel meg is valósított.

A különböző szakaszok azonban nem jelentették azt, hogy az az ideológiai szembenállás, ami 1917-es bolsevik puccsal vette kezdetét és az 1941-45 közötti éveket leszámítva a kommunista kísérlet összeomlásáig, 1990-ig tartott, szünetelt volna. Ez azt jelentette, hogy az ellenfél társadalmi berendezkedésének aláásása, destabilizálása, belső struktúráinak megváltoztatása, a terrorizmus, a szubverzió eszközeinek alkalmazása, valamint az ezeket alátámasztó ideológiai és kommunikációs háború, ha változó intenzitással is, de folyamatos volt. Mindkét fél magának akarta megszerezni az erkölcsi fölényt. A hidegháború első felében a szovjetek álltak jobban, a gyarmati és nemzeti felszabadító háborúkat, az antiimperialista és Amerika ellenes erőket, a fajüldözés ellen harcolókat támogatva, a békeharc élére állva. Ennek az ideológiai offenzívának a leglátványosabb sikereit a vietnámi háborúval kapcsolatos tematizálással érték el. Ezt követően vette át a kezdeményezést az USA. Az emberi jogok középpontba állítása, a demokratikus modell, a szabad választások melletti kiállás végül is delegitimálta a kommunista diktatúrákat, amelyek a nyolcvanas évek végére összeomlottak.

A második világháború végén Magyarország szovjet megszállás alá került. Ez volt a legrosszabb forgatókönyv, amitől a magyar elit a háború kitörése pillanatától rettegett. A 133 napos tanácsköztársaság ugyanis a magyarok minden illúzióját kioltotta a szovjet rendszerrel szemben. Bár az 1945-ös szabad választásokon helyzetbe került politikusok közül többen egy ideig még reménykedtek a Nyugatban, abban, hogy csak a békekötésig kell kihúzniuk, és utána majd rendeződnek a dolgok, mindez nem volt több önáltatásnál. Nem akarták tudomásul venni, hogy mindaz, ami Európa keleti felében történik, mindkét szuperhatalom szándékainak megfelel. „Azt jelenti –e külügyminiszter úr az Ön javaslata, hogy a saját zónájában minden hatalom szabad kezet kap és a többitől teljesen függetlenül járhat el?-kérdezte Molotov. Igen.” – felelte Byrnes, az USA külügyminisztere az osztozkodásnál.  Kelet-Európa sorsa nem érdekelte az amerikaiakat. Amikor Potsdamba indulásakor a varsói amerikai nagykövet szót emelt a térségért Byrnesnél, azt az ingerült választ kapta: „Nem akarom, hogy ezekkel a dolgokkal zavarjanak, ezek a dolgok egyszerűen nem érdekelnek.”
 
A kettéosztott Európa, közepén a kettéosztott Németországgal a hidegháború legfontosabb színterévé vált. A nemzetek önrendelkezési joga, akarata ezúttal is érdektelen volt. Most azonban nem a határokat, hanem a lakosságot mozgatták a győztesek. Újkori népvándorlást indítottak el. 12 millió németet telepítettek át keletről nyugatra. Nyolcszáz év után, az 1940 – es évtized végére, alig maradt német Németországtól keletre. Hazánkból is kiűzettettek a „svábok”, mintegy kétszázezren, és a szlovák-magyar lakosságcsere keretében a magyarországi szlovákok egy jelentős hányada. Azokon a helyeken, ahol volt esély a kommunisták győzelmére, mint Görögországban, Olaszországban, vagy Franciaországban, a nyugati szövetségesek megakadályozták a kommunista hatalomátvételt. Közép és Kelet-Európa országait azonban a választópolgárok kifejezett akarata ellenére a nagyhatalmi osztozkodásnak megfelelően betagolták a szovjet érdekszférába. Ugyanis minél közelebb volt egy ország a Szovjetunióhoz, annál kevésbe akarták az ott élők a kommunizmust, kivéve a cseheket, akik szabad választásokon szavaztak nekik bizalmat.

A jóvátétel- fizetés és a háborús újjáépítés most is a szembenálló nagyhatalmak érdekeinek rendelődött alá. Míg a gazdasági válságot a világháborúval maga mögött hagyó USA a világ legerősebb gazdaságát működtető nemzetként került ki a második világháborúból, addig Európa legyengülve, elpusztított infrastruktúrával, helyenként éhínséggel, rommá bombázott iparával és lakóházaival kezdett neki a békének.  A két szuperhatalom versengett abban is, hogy Európa melyik fele épül gyorsabban és sikeresebben újra, melyik gazdasági társadalmi rendszer lesz a sikeresebb, melyik biztosít jobb és kiszámíthatóbb életet polgárai számára. Az 1947-ben folyósítani kezdett Marshall külügyminiszter nevéhez fűződő gazdasági támogatási program keretében az Amerikai Egyesült Államok 17 milliárd dollár támogatást juttatott az érdekszférájába tartozó országoknak, gazdaságaik felvirágoztatására.  A Szovjetunió ezzel szemben 13 milliárd dollárt szivattyúzott ki az általa megszállt Kelet-Európából, és millió számra hurcolta el rabszolgamunkára polgárait, - csak tőlünk 700 ezer főt - saját újjáépítéséhez. Mindez jóvátehetetlenül tönkre zúzta térségünk hozzájuk fűződő viszonyát. Régiónk nem csak, hogy nem kapott újjáépítéséhez és gazdasága beindításához forrásokat, és amije a háborús pusztítások után megmaradt attól a szovjetek fosztották meg, de az USA szisztematikus embargó politikáját is meg kellett szenvednie, hiszen évtizedeken keresztül nem juthatott hozzá a nyugati technológiai fejlesztések eredményeihez. A Marshall segély tehát az amerikai befolyási övezet stabilizálása mellett a keleti térfél destabilizálását is megcélozta. A Szovjetunió is mindent eszközt bevetett az ellenséges oldal megroppantására. Miután a háború alatt a gazdasági élet szoros állami irányítás alatt állt, az európai polgárok hozzászoktak az állami beavatkozásokhoz és ezért nem maradtak közömbösök a szovjet tábor szociális ellátórendszerének vonzereje iránt. Immunissá tételük érdekében az USA a nyugat európai jóléti államok gazdasági eredményeivel és a jóléti piacgazdaságok sűrűre szőtt szociális hálójával válaszolt. Ennek eredményeként a nyugat-európai jóléti államok életszínvonala soha sehol nem tapasztalt szintre emelkedett.

Az USA vezető szerepét Roosevelt és Truman a wilsoni hagyományoknak megfelelően nemzetközi szervezeteken keresztül, a nemzetközi jogra támaszkodó, permanens beavatkozást lehetővé tevő rendszerrel biztosította. Az általa létrehozott szervezetekben az egyetemesség (univerzalizmus) és a kivételezettség (exepcionalizmus) elveit egyeztetve olyan szabályokat léptett életbe, amelyek a legtöbb esetben nem, vagy nem úgy vonatkoztak rájuk, mint másokra. De miután a világ az újabb háború borzalmas megpróbáltatásai után rendre és vezetésre vágyott, és mindkettőt az USA-tól várta, tudomásul vette a kettős mérce alkalmazását. 

A kettéosztott Európa mindkét oldalán csapatokat állomásoztattak az egykori szövetségesek. 1949-ben az USA életre hívta a kommunistaellenes blokkot tömörítő Észak Atlanti Szerződést (NATO), mely egyértelmű szakítást jelentett az amerikai diplomáciai hagyományokkal, amikor békeidőben katonai szövetséget kötött európai hatalmakkal. A megosztott Európában majdnem fél évszázadig a szembenállás, a gyanakvás, a szuperhatalmakhoz történő igazodás határozta meg az európai nemzetek egymáshoz való viszonyát is.

Magyarország 1956 őszén a szovjet táborból való kiválásra, a szovjet megszállás befejezésére és semleges státusz kivívására tett kísérletet, és ennek érdekében fegyveres szabadságharcra vállalkozott a hatalmas túlerejű Szovjetunióval szemben. A magyarok erre az elkeseredett lépésre azt követően szánták el magukat, hogy 1955-ben a nagyhatalmi megegyezések eredményeként Ausztria visszanyerte függetlenségét, semleges státuszt kapott és területét elhagyták a megszállók: köztük a Vörös Hadsereg. A magyar szabadságharcosok nem felejtették Truman elnök 1947. március 12.-i szavait, miszerint „Az USA-nak olyan politikát kell folytatnia, mely támogatást nyújt azoknak a szabad népeknek, amelyek ellenállást fejtenek ki fegyveres kisebbségek vagy külső nyomás útján megkísérelt leigázásuk ellen.”  Az a tény azonban, hogy a nyugati világ magára hagyta a magyar szabadságharcosokat azt bizonyította, hogy a nagyhatalmak továbbra is fenntartják maguknak a jogot, hogy a kis nemzetek sorsáról döntsenek. Nem voltak hajlandóak precedenst teremteni azzal, hogy eltűrik, hogy egy nemzet sorsáról a saját polgárai, az ő előzetes jóváhagyásuk nélkül döntsenek. Amikor a szovjet hadsereg 1956, november 4.-én újra háboríthatatlanul leigázhatta hazánkat, az oroszok végre elhitték, hogy az amerikaiak tényleg nem akarják Európa keleti felét. Csak a nyolcvanas években, döntött úgy Ronald Reagan, hogy támogatja az itt élő népek szabadságküzdelmeit. Így aztán 1989-ben lerázhattuk magunkról végre a szovjet megszállást és a kommunista diktatúrát.