Tisztelt Vendégeink, Hölgyeim és Uraim!

A legősibb beszédhelyzet az, amikor gyermek és felnőtt találkozik, amikor az, aki tudás és tapasztalat birtokában van, beavatja az érkezőt. „Elmondom, hogy tudd! Hogy felkészülhess! De leginkább azért teszem, hogy szeress!” A kérdező szégyen nélkül kérdez, ahogy a tapasztalatait elbeszélő felnőtt is szégyen nélkül sorolja fel mindazt, ami megtörtént vele.

Az „Emlékpontok” projekt előkészületei során többen úgy gondolták, nehéz lesz áttörni a hallgatás falát, mert a megkérdezettek úgy érezhetik, a nehéz évek megvallása kirekeszt, hiszen olyan kultúrában élünk, ahol hajlamosak vagyunk sikeresekre és vesztesekre osztani honfitársainkat. Miközben egy leélt élet mindkettőben: sikerekben és kudarcokban, eredményekben és mulasztásokban egyaránt bővelkedik. Tartottunk attól is, hogy az interjúalanyok egy része nem meri majd bevallani, mennyi kompromisszumot kötött, vagy milyen erősen hitt valamely mára szertefoszlott eszmében, nehogy elveszítse a kérdező szimpátiáját. Az elkészült interjúk alapján mindezek az előfeltételezések tévedésnek bizonyultak. „Ne sírjál, édes, mert akkor én is sírok.” – mondja Klára néni, a Rajk-per sokadrendű vádlottja a kamera előtt, amikor észreveszi, hogy az előtte ülő diáklány sír. A ma egy apró francia faluban élő nyolcvanhat esztendős asszony kegyetlen évekről mesél, néha levegő után kapkod, mert a középiskolai tanuló nem tudja, kik azok a nyilasok, mit jelentett „krumplit pucolni” az oroszoknál, mi az ÁVH, vagy milyen volt egy kihallgatás a katonai ügyészségen 1951-ben. De Klára néni vesz egy nagy levegőt, és elmondja. És így tesznek mindannyian. A diákok szégyen nélkül kérdeznek vissza, nem rejtik el tudatlanságukat, az idős interjúalanyok pedig mintha életük legfontosabb feladatát teljesítenék, beszélnek és magyaráznak.

Éppen ezért már elöljáróban rögzítsük a legfontosabbat: a kárpát-medencei magyarság olyan történelmi tapasztalatok, és általuk olyan mérhetetlen tudás birtokában van, amely minden elképzelhető élethelyzetre kínál pozitív mintát. Megnyugtató, hogy ez a tapasztalati kincs nem írható felül semmilyen felületes elvárással, ez a tudás megalapozza közösségi létünk elkövetkező évszázadait. A mögöttünk hagyott munka során mindannyian megtapasztaltuk, hogy nemzeti közösségünk tapasztalati kincse olyan energiákat szabadít fel bennünk, melyek minden válság és átalakulási folyamat ellenére képessé tesznek bennünket a túlélésre. Nagyszülők és unokák, e két egymástól távolinak tűnő nemzedék között olyan erős a vonzódás, hogy amennyiben elősegítjük találkozásukat, azonnal és szeretetben összekapcsolódnak. Jól van ez így. Aki közénk születik, nem maradhat tudás nélkül, aki pedig búcsúzik, nem szabad, hogy magával vigye személyes sorsa minden gazdagságát.

Kedves barátaim!

Az „Emlékpontok” projektet közel három éven át terveztük. Mintegy tízezer embert – történészeket, kutatókat, szakértőket, tanárokat, diákokat és idős emlékezőket – megmozgattunk meg. Az első munkaanyagot 2007 februárjában készítettük, a projektindítást lehetővé tevő támogatási szerződést pedig 2009 októberében írtuk alá az Oktatási és Kulturális Minisztérium Támogatáskezelő Igazgatóságának akkori vezetőjével, Keszthelyi Károlynéval. Mindezzel jelezni szeretném: a projektet éveken át készítettük elő, miközben folyamatosan modelleztük a végrehajtás módozatait és megbecsültük a létrejövő „produktum” minőségét, várható hatásait.

Kezdettől fogva tudtuk, hogy a nagy számban keletkező „történeti interjúk” nem a szigorúan vett „oral history” módszertanát követik majd, hiszen középiskolai diákok és nem professzionális történészek lesznek a kérdezők. Tudtuk, hogy a résztvevő pedagógusok aprólékos felkészítése, az iskolai tevékenység folyamatos támogatása nélkül darabokra hullik a program, mivel a tanárok és diákok felkészítése, a videón rögzített beszélgetések felvétele, vágása, a rögzített beszélgetések adatbázisba illesztése csak első és igen felületes ránézésre „pofon egyszerű”, valójában a lehető legbonyolultabb folyamatról kell beszélnünk.

A projektben kétszázhetven tanár vett részt, akik hatvankilenc intézményt képviseltek. Az első interjúk 2010 novemberében érkeztek, de amint várható volt, a legtöbb intézmény 2011-ben, projekt zárása előtt közvetlenül jutatta el archívumunkba a hatalmas adatmennyiséget.
A program lendülete akkora lett, hogy még a bosszantó és körülményes uniós adminisztráció sem tudta kedvét szegni a résztvevőknek, pedig közösen egy kisebb erdőnyi papírhalmot pusztítottunk el a szükséges beszámolókhoz!

A mintegy 3200 történeti interjút tartalmazó adatbázis évtizedekre munkát ad a magyar társadalomtudósok új nemzedékeinek, miközben a hazai történelemtanítás egy új és izgalmas XXI. századi módszerrel gazdagodott.

Tisztelt kollegák!

Történeti tény, hogy Bajnai Gordon miniszteri majd miniszterelnöki közbenjárása nélkül ez a projekt hamar elakadt volna a hivatali és adminisztratív útvesztőkben, ahogy az is tény, hogy a 2010 áprilisában, Orbán Viktor vezetésével felálló új kormány is megadott minden lehetséges támogatást a sikeres lebonyolítás érdekében.

Meggyőződésem, hogy programunk – bár elsősorban közoktatási projektnek indult –, végül inspirálni fogja az egész magyar közéletet. Arra tanít majd bennünket, hogy csínján kell bánni az előítéletekkel, hogy az igazság sok részigazságból tevődik össze, hogy mélyek és tartósak a gyökereink, amelyek arcot adnak nekünk. Kossuth Lajos mondta : „A múlt a jövendőnk tükre”. Elkészült több mint 3200 tükör. Nézzünk bele.