A történelem visszatért,

de az is lehet, hogy soha nem is ment sehova

It’s the nation! Stupid!

Miért volt szükség 1956 novemberében a szovjetek fegyveres támadására? Mert a magyarok megpróbáltak beavatkozni a saját belügyeikbe.

Korabeli vicc

A történelem volt a legfontosabb. Vagyis a múlt birtoklása. A kommunisták ehhez foggal, körömmel ragaszkodtak. A marxista, osztályharc alapú balos történelemszemléletet mindenhol kötelezővé és egyeduralkodóvá tették. A kommunisták kisajátították a történelmet, elvették az általuk leigázott nemzetektől a jogot múltjaik értelmezésére, nemzeti szempontú értékelésére. Lecseréltették velük hőseiket, ünnepeiket, jelképeiket, el akarták feledtetni velük gyászaikat, sikereiket, büszkeségre okot adó eredményeiket. De amint az erejük kezdett megfogyatkozni, a megszállt nemzetekben mindennél erősebbé vált az igény, hogy újra a birtokukba vehessék, ami az övék.

A nyolcvanas évtizedben a rab nemzetek elkezdték kiszabadítani történelmi emlékezetüket, kikényszerítették nemzeti színeik, szimbólumaik, zászlóik újbóli használatát. Az igazság kimondása –különösen a szovjetellenes ellenállási mozgalmak és az antikommunista nemzeti szabadságlázadások történetével kapcsolatban – fel- és megszabadító hatással járt. A kicsikart engedményekkel a múlt értelmezése fölötti monopóliumuk feladására kényszerítették a kommunista diktatúrát, ami a kommunista ideológia kiüresítését és végül rendszereik legitimációjának szertefoszlását eredményezte.

Abban a pillanatban, amikor a rabbá tett nemzeteik visszaszerezték múltjaikat, a kommunistává parancsolt országok lerázták magukról az idegen megszállókat és vele az általuk rájuk kényszerített kommunista ideológiát. Amint a szovjet megszállók elvesztették a múlt értelmezése feletti egyeduralmukat, kicsúszott a kezükből az ellenőrzés a jelen felett, nem határozhattak tehát többé a jövőről sem.

Fontos, hogy megértsük, mi okozta 1989-90-ben azt a földcsuszamlásszerű változást, amit sokan a „csodák évének” neveznek. A lengyel származású Zbigniew Brzezinski, aki térségünk jó ismerője és az Amerikai Egyesült Államok politikájának egyik alakítója volt, úgy vélte, hogy 1990-ben a demokrácia és a szabad piacgazdaság győzött a diktatúra és a tervgazdálkodás kényszerzubbonya felett, vagyis, az ő értelmezésében az amerikai modell aratott diadalt a szovjet felett, hogy ezzel teljessé váljon végre Európa amerikanizálása, amit az Amerikai Egyesült Államok az első világháború vége óta tervezett.

Vajon tényleg csak ennyi történt? Vajon tényleg lecsupaszítható mindaz, ami a nyolcvanas évtized végén régiónkban, régiónkkal történt a gazdasági- és államszervezési modellek közötti összecsapásra? A nyugati fogyasztói társadalmak magasabb életszínvonala, jobb és szabadabb élete valóban jelentős vonzerőt gyakorolt a térségünkre, ahogy szociális ellátórendszerünk az övékre, de mégsem csak ez játszott szerepet. Mert az embert nemcsak anyagi viszonyai, fogyasztási szokásai határozzák meg, hanem lelke is van. Méltósága, hite, büszkesége, és még sok minden más legalább olyan fontos a számára, mint az, hogy milyen javakat birtokolhat. Ezért úgy véljük, hogy a nemzeti kérdés, a nemzeti szuverenitás visszaszerzésének akarása, ami egyet jelentett a szabadság igenlésével, sokkal jelentősebb szerepet játszott a szovjet birodalom szétporlasztásában, mint ahogy azt egyes megmondók láttatni akarják. Ennek a szuverenitási küzdelemnek elengedhetetlen része volt a saját nemzeti narratívaállítás jogának a visszaszerzése. Más szóval, a közép- és kelet-európai nemzetek emancipációs küzdelme és az antikommunizmus voltak a döntő tényezők a szovjet rendszer megdöntésében. Ami azt jelenti, hogy az egyenrangúság kikövetelése győzött az évtizedeken át tartó folyamatos megaláztatás, lekezelés és másodrendű szerepbe kényszerítéssel szemben. A nemzeti mozgalmak újbóli térnyerése ellehetetlenítette a nemzeti kérdés meghaladását hirdető kommunista internacionalizmus utópista ideológiáját. 1989-90-ben tehát a nemzet győzött az osztály felett, a nemzetállam a birodalom felett, a magántulajdon és a piacgazdaság a tervutasításos állami gazdasági modell felett, a szabadság iránti kiolthatatlan vágy a rabságba és szolgaságba kényszerítés és mindenekelőtt azok felett, akik azt hirdették, hogy képesek végképp eltörölni a múltat. Úgy is mondhatjuk, hogy a történelem visszatért, és ezzel befellegzett az ideológiáknak. Annak az utópikus, egységesítő modellnek, ami internacionalizmust, világbékét, kizsákmányolásmentes, vagyis tökéletes társadalmat ígért és teljesedésükig arra szorított minket, hogy érjük be a szocializmus hazugságra és szürkeségre kényszerítő valóságával.

De többé már nem értük be vele.

Győzött a nemzet

A nemzeti mozgalmak, a nemzetállami célkitűzések újbóli megerősödése, majd győzelme, merőben váratlanul érte a marxizmussal fertőzött, és a szovjet propagandának bedőlő szakértőket, azt  az értelmiséget, akiket a kommunizmus összeomlása már így is épp eléggé összezavart. Máig sem tudták feldolgozni, hogy a nemzeti eszme szakította alkotóelemeire és vetette a szemétdombra a szovjet birodalmat. Helyette Németország egyik legjobban sztárolt balos filozófusának, Jürgen Habermasnak a véleményét osztják, miszerint 1989-ben az akkori közép- és kelet-európai forradalmak célja a helyreállítás, vagyis a Nyugat utolérése volt. Mert a kelet- és közép-európai társadalmak is hozzá akartak jutni mindahhoz az anyagi jóléthez és szabadsághoz, amivel a nyugat-európaiak rendelkeztek. Hármas mottó: a szabadság, a testvériség és a normalitás voltak.

Ami a helyreállítást és az utolérést, illetve a normalitáshoz való visszatérést illeti, nincs közöttünk vita. Abban azonban van, hogy szerintem a helyreállítás első sorban nemzetállamaink szuverenitásának visszaszerzésére vonatkozott, nemzeti függetlenségünket akartuk visszaszerezni és ezáltal a szabadságunkat, és az ezt biztosító demokratikus jogainkat. A normalitás a számunkra azt jelentette, hogy egyenrangú félként tagolódhatunk vissza Európába, ahonnan kiebrudaltak bennünket. Persze, az anyagi javak megszerzése is ösztönözött bennünket. Mi is részesülni akartunk a fogyasztói társadalom megannyi előnyéből, amitől megfosztott bennünket az a szocialista kísérlet, amiben kénytelenek voltunk részt venni.

Harminc év telt el, de az akkori sokkos állapot, ami elhomályosította a balosok látását, még mindig tart. Ezért nem ünnepelték meg a hidegháborúban aratott győzelmüket. Ezért próbálják a harminc évvel ezelőtt történteket úgy beállítani, mintha az akkor kivívott szabadságot és függetlenséget ajándékba kaptuk volna a Nyugattól, pedig igazából ki sem érdemeltük. Ezért aztán nem is tudunk élni vele. Mások szerint, a szovjet modell kipukkanását egyfajta történelmi/üzemi baleset volt és láttatják, ami azonban épp ezért, mit sem változtat a szocializmusnak, mint ideológiának és elérendő célnak az érvényességén. Ezért tehát folyamatosan azon mesterkednek, hogy a győztes antikommunista, nemzeti felszabaditó forradalmak korszakos jelentőségét és cezúrateremtő következményét elbagatellizálják. Ezért beszélnek a „csodák évéről”, arról hogy a Berlini Fal, illetve a Szovjetunió összedőltek, ahelyett hogy azt mondanák, hogy ledöntöttük, szétvertük, összetörtük a Berlini Falat, amint az a fotókon, filmeken is jól látszik, vagy, hogy megdöntöttük a szovjetek uralmát, legyőztük és szétporlasztottuk a Szovjetuniót. Ezért nem tulajdonítanak jelentőséget a nyolcvanas évek végétől végigsöprő öntudatosodó és emancipálódó tömegek mozgalmainak. Az antikommunista és nemzeti felszabadító forradalmi hullámot, ami elsöpörte az internacionalista kommunista szovjet birodalmat, azért próbálják véletlen balesetté lefokozni, hogy ne kelljen Marx, Engels, Lenin tanításait és az általuk kitűzött végcél: a szocializmus érvényességét megkérdőjelezniük. Ez fejeződik ki azoknak a fedőszavaknak a használatában, amivel azt próbálják elleplezni, hogy a szovjet gyarmattartók rabságban élő népei világtörténelmi jelentőségű győzelmet arattak a „gonosz birodalma” felett. Helyette fordulatról (wende), illetve rendszerváltásról, vagy rendszerváltozásról, átalakulásról (transition) hadoválnak. Pedig mi nem a rendszert fordítottuk ki, vagy meg, illetve alakítottuk, vagy változtattuk át, hanem legyőztük a kommunizmust és kiszabadítottuk magunkat a szovjet gyarmattartók fojtogató öleléséből. Függetlenek lettünk és szabadok és újra a saját kezünkbe vettük sorsunk alakítását. Ez tehát nem fordulat, illetve rendszerváltozás, váltás volt, még csak nem is isteni csoda történt, hanem milliók egy irányba mutató akarata és eltökéltsége arra, hogy megdöntsék a kommunisták uralmát és kiharcolják nemzeteik szabadságát. Ezek voltak azok a tíz és tízmilliók, akik nem könyvekből, még csak nem is a romantikus és bizsergetően izgalmas nyugati mozgalmi életből ismerték a szocializmust, hanem benne kényszerültek élni. Akik megtapasztalták brutalitását, fuldokoltak a hazugságaitól, akiket megbénított a szabadságuk megvonása. Akik megélték a szocializmust, azok tudják és értik, hogy 1989-1990-ben egy hatalmas antikommunista forradalmi hullám és nemzeti felszabadító mozgalom söpört végig a szovjetek által megszállt régióban. Büszkék vagyunk rá, hogy ilyen hatalmas győzelmet arattunk a világ egyik leghatalmasabb birodalma felett. Nem csoda, nem ajándék, sokkal inkább Európa sikeres antikommunista forradalma volt ez, amit egyben az emberi méltóságáért és a szabadságáért vívtunk.

Újra itt van

A nyugat-európaiak a kommunizmus felett aratott győzelmüket, ami egy száz éves ideológiai konfrontációnak is véget vetett, és ezzel a huszadik század százéves háborúját is lezárta, azért nem ünnepelik, mert időközben magukévá tették a kommunista ideológia megannyi hittételét, átvették módszereit. Ez a magyarázata annak, hogy a legyőzött kommunizmust bukása után nem hiteltelenítették, nem járatták le, a kommunistákat nem tekintik szalonképtelennek. Mintha az 1945-1990 közötti események valahol a látómezőjükön kívül, napi rutinjukat alig befolyásolva történtek volna, továbbra is partnereiknek tekintik azokat, akik a szocializmusokat működtették, vezették, akármennyi vér tapadjon is a kezükhöz.

Térségünkben a kommunizmus bukása után a nyugati nyomásnak is köszönhetően a magát mindenhol átmentő posztkommunista elit azonnal összebútorozott a nyugati minták átvételét a legmarkánsabban képviselő liberálisokkal, akik vezetésével megkezdődött a nyugati elvárásoknak, javaslatoknak, követeléseknek való megfelelés szorgalmazása. Miután a nyugati minta követése megfelelt a társadalom elvárásainak is, és nem voltak ezzel ellentétes ajánlatok, a balliberális elit két évtizeden keresztül megőrizte gazdasági, kulturális és hatalmi dominanciáját. A 2008-as pénzügyi, devizahitelezési és gazdasági válság azonban egyszer és mindenkorra lehetetlenné tette a mintakövetés politikájának folytatását. A balliberális elit azonban nem tudott váltani. Ez okozta politikai bukásukat, tekintélyük elvesztését, hatalmi pozíciójuk megrendülését, kulturális dominanciájuk lassú erodálódását. Kiszorulásuk a politikai életből Keleten hamarabb indult be, mint Nyugaton. A rendkívül sikeres nyugat-európai centrumpártok kiüresedése és szavazóik elpártolása ott is innovációs képességük hiányára, vagyis az új feltételekhez való igazodásra való képtelenségükre vezethető vissza. Ez az elit kétségbeesetten kapaszkodik a státusz quóba, ez köti le az összes energiáját, közben egyre bizonytalanabbá és türelmetlenebbé válik, arrogáns és egyre kevesebb nem sok  megújulási képességet mutat fel.

Jól példázza ezt a 2015-ös migrációs válság, aminek előidézésében a nyugat-európai politika elit tevőlegesen részt vett, amikor destabilizálta a Közel-Keletet, és kiszolgálta, sőt egyes esetekben rá is licitált az Amerikai Egyesült Államok demokráciaexportot hirdető politikájára. A Nyugat mértékadó, különösen tekintélyes és haladó megmondóemberei nem győztek lelkesedni az általuk arab tavasznak elkeresztelt, és nagyrészt általuk ösztönzött, sőt szervezett, rendszerellenes mozgalmakért, miközben ideológiai elfogultságukban nem vettek tudomást arról, hogy a nyugatbarát politikusok, például Mubarak, egyiptomi elnök eltávolítása után, vagy a radikális iszlám kerül helyzetbe a térségben, vagy a radikális iszlám. Más lehetőség nincs. A nyugati lelkesek által demokratikusnak tételezett erők ugyanis, ahogy Líbiában, úgy máshol sem léteztek, legfeljebb az a pár tucat, akik a nyugati haladók zsoldjában álltak, az összes többi csak vágyálmaikban és a vágóképeken tűnt fel.

A 2015-ös migrációs válság előidézésében tehát masszívan benne voltak a közel-keleti térség feletti gyámkodásukhoz még mindig ragaszkodó egykori gyarmattartók, akik a beözönlők láttán akcióik kellemetlen következményeinek egy részét azonnal át akarták hárítani azokra a kelet-európai országokra, akik azok előidézésében semmilyen szerepet nem játszottak. A nyugatiak a szolidaritásra hivatkoztak, de az addig általuk rutinszerűen figyelmen kívül hagyott kelet-európaiak ezúttal egységbe tömörültek és érvényre juttatták a saját érdekeiket. Ez nem várt fejlemény volt és felettébb kellemetlenül érintette a fejlett Nyugatot. Ha megértették volna 1989-1990 valós üzenetét, azt, hogy a közép-kelet-európai régió nem tűrte tovább, hogy érdekeit a Szovjetunió érdekeinek rendeljék alá, számításba vette volna, hogy térségünk előbb-utóbb a Nyugattal szemben is egyenrangúsodni akar.

2015-ben Európa keleti és nyugati törésvonala is megjelent az északi-déli mellett, ami már a 2008-as válság óta megosztotta a kontinenst. Európa keleti fele invázióként azonosította be a migránsok területfoglalási szándékát és megvédte a határait velük szemben. A nyugatiak a lehetőséget látták meg a beözönlő migránsokban. Arra számítva, hogy a beáramlók hasznosítása az ő szándékaiknak megfelelően alakul majd. Nem vették tudomásul, hogy a honfoglalók önérdekűek, akik alapvetően megváltoztatják, sőt, már meg is változtatták a befogadó országokat. A marxistává vált nyugati elit öngyűlölete nélkül ennek a változásnak az igenlése, sőt akarása nem vált volna hivatalos politikai programmá. A nyugati társadalmak alsó rétegei számára azonban a migráció egyre inkább a globalizáció káros következményeként jelenik meg. Úgy érzik: vezetőik elárulták, cserbenhagyták, leírták őket. A folyamatos migrációnak kitett társadalmak azt tapasztalják, hogy ők a kárvallottjai annak az emberi jogokra hivatkozó utópikus társadalomátalakítási kísérletnek, amit az elit rájuk kényszerít. A migrációs nyomás és a vele kéz a kézben járó globalizációs nyomás tehát megosztja Európát. 2015 ezért egy újabb korszakhatárnak tűnik.

Német egység? Európai egység?

A közép-kelet-európai nemzetállamok tehát visszajöttek, köztük a legnagyobb és a legfontosabb: Németország is. Az egység melletti döntésükkel a régió többi országához hasonlóan a németek is a nemzeti összetartozásuk és a közös jövőjük mellett tettek hitet. Ez az ország volt az egyetlen a társégben, ahol a történelmi kérdések nem jutottak el a felszínig. Az újraegyesülés a szuverénné vált német nép döntése volt, amit a nyugatnémet balliberális elit egy jelentős része ellenzett. Ennek fő oka, hogy a harminc évvel ezelőtt történtek szembementek, sőt egyenesen megcáfolták az addigra a ’68-asok közül kikerülő „wessi” élcsapatnak azt a hittételét, ami szerint a nacionalizmus a bűnös múlthoz tartozik, és különben sem juthat az általuk berendezett szép új világban szerephez. A valóság azonban alaposan rájuk cáfolt. Hiába volt az ő világmagyarázatukkal tele az összes újság, hiába visszhangozta az ő mondanivalójukat a tv és a rádió, tanították az egyetemeken, a már rég meghaladottnak hazudott nacionalizmus újra megváltoztatta a világot. Megszüntette a bipoláris tagolódást, és romba döntötte a haladók reményeit oly sokáig tápláló szuperhatalmat, a Szovjetuniót. Nem csoda, ha a ballib megmondók úgy érezték, kifosztották őket.

1989. november 9-én Európa száz éves háborúja egyszer csak véget ért. Az a háború, ami a német egységről, az egyesült Németország európai szerepéről és hivatásáról szólt. Ez alatt a száz év alatt Németország majdnem végig legyőzött és megszállt ország volt, négy évtizeden keresztül megosztott is, aminek a fal lerombolása oly drámai gesztussal hirtelen véget vetett.

A keletnémetek kiengedése, a Fal ledöntése, Németország és egyben Európa újraegyesülése, térségünk számára a szabadság diadalát és egy új kezdetet jelentett.

A nyugat-európai haladóknak azonban súlyos orientációs válságot okozott. Ők végül is nagyonis jól jártak azzal, ahogy a kettéosztott Németország leképezte a megosztott Európa sorsát. Azzal, hogy őket a Nyugathoz rendelték, a Német Demokratikus Köztársaságot pedig a szovjet táborba tagolták be, a nyugatiak kifejezetten jól jártak. Elfogadták és nem is kifogásolták, hogy a győztesek mindkét országot a maguk képére igyekeztek formálni. Az amerikaiak a németeket egyre intenzívebbé váló állandó és folyamatos bűnbocsánatra és pacifizmusra kényszerítették, és ma már a harmadik, immár teljesen bűntelen generációjuk is kénytelen magát kollektív bűnösnek tekinteni. Napi szinten járatnak velük Kanosszát a holokausztért, és mindkét világháborúért. Az endékások szerencsésebbek voltak. Anyagilag ugyan sokkal rosszabbul jártak, mint nyugatra sorolt testvéreik, befalazták és szabadságjogaiktól is szinte teljesen megfosztották őket. De vigasztalásul azt mondták nekik, hogy ők a jó németek, a rosszak: a nácik és a háborús uszítók a fal túloldalán élnek. Ezért aztán nekik nem kellett állandóan mea culpázniuk, egymást követő nemzedékeiknek nem szabták feladatul a német múlt bűneiért való szűnni nem akaró vezeklést, sőt még azt is megengedték nekik, hogy a szovjet táboron belül harcba szállhassanak a leghithűbb kommunisták címéért. Nem mintha ezért az elismerésért olyan nagy lett volna a táboron belül a versenyfutás, de nekik mégiscsak adott egyfajta elégtételt. Az újraegyesült Németország tehát leképezte azt a megosztottságot, ami az egymástól légmentesen elzárt Keletet és Nyugatot mintegy félszáz évre meghatározta. És aminek máig tartó következményei első sorban nem a gazdasági teljesítőképesség, az életszínvonal és a fogyasztás közötti különbségekből erednek, mert ezeket sokkal könnyebb átstrukturálni, felpörgetni, magasabb szintre hozni. De a közösen átélt tapasztalatok értékrendformáló hatását, és az ezeken alapuló kulturális különbségeket csak sokkal hosszabb távon, – ha egyáltalán – lehet kitörölni a közösségi tudatból, és csakis akkor, ha újabb tapasztalati tények nem hívják elő őket újra és újra.

Németország két felének újraegyesítése azért is sikerült olyan féloldalasra, mert a Nyugat a Kelet gondolkozásbeli eltéréséről nem vett tudomást. A múlttagadó és identitásvesztett nyugatnémet elit azzal áltatta és áltatja magát, hogy ő mára európaivá változott, és észre sem veszi, hogy pont olyan amerikanizálttá lett, amilyenné megszállói megálmodták. Új világképével pedig szokása szerint annyira azonosult, hogy azt az új világ beköszönte ellenére is, gondolkodás és megfontolás nélküli magabiztossággal próbálja meg rákényszeríteni az NDK-s indoktrinációban edződött keletnémetekre, és persze régiónkra is. Azokra, akik a szovjet diktatúra egyneműsítő gyakorlatával szemben erős immunrendszert alakítottak ki, amit ők nemlétezőnek tekintenek.

Harminc év telt el. Németország két része között a különbség egyre jobban kirajzolódik, a közöttük levő távolság szemmel láthatóvá vált. Kudarcba fulladni látszik a „wessi” élcsapatnak az a kísérlete is, amivel eltagadta, hogy az újraegyesüléssel Németország újra közép-európaivá vált. Az ebből származó szerepmódosulás tudomásulvétele lenne az előfeltétele annak, hogy úrrá lehessenek országuk két részre hasadásán.

Németország és Európa nyugati részének ballib megmondói azért is tagadják el a nemzeti kérdés meghatározó szerepét a térség szabadságának visszanyerésében és az újraegyesülésben, mert az egész marxistává vált világképüket romba döntené. De hiába dugják homokba a fejüket, a nemzeti kérdés 30 évvel ezelőtti diadala és az azóta is tartó közép-kelet-európai reneszánsza mára átgyűrűzött a Nyugatra is. Ennek egyik előidézője az elitnek az az ormótlanul tapintatlan törekvése, ahogy az Európai Uniót minél hamarabb birodalommá változtassa.

Az uniós elit birodalomépítő lépései ellenállásra késztették a csak nemrég újra szabaddá váló egykori rab nemzeteket. Alig három évtizede, hogy kiszabadítottuk magunkat a szovjet birodalom fojtogató szorításából, és most újra veszélyben érezzük a szuverenitását.

Ahogy arra már utaltunk, 1989/90 azt is megmutatta, hogy a nagy utópikus célokból kiábrándult kelet-európai tömegek vissza akarnak térni a normalitáshoz. Más szóval: az emberszabásúhoz a nagyszabású helyett. A kézzel foghatóhoz a délibábok helyett.

A nyugat élcsapat ezzel szemben a huszadik század nagy utópikus ideológiáinak kiüresedése és nyilvánvaló kudarca ellenére késlekedés nélkül új utópikus projekt után nézett, amit a nyitott társadalomban meg is talált. Ez a globalizmus gazdasági céljait kritikátlanul kiszolgáló elmélet a nemzetállamok lebontását hirdeti, mert azok akadályokat gördítenek a javak, az „emberanyag” és a kereskedelem mozgásának útjába. Ők egy határok és akadályok nélküli világban érdekeltek, ahol kedvük szerint ide-oda utazhatnak, őrült pénzeket kereshetnek, és senkire és semmire nem kell tekintettel lenniük. A nemzetállamok kiiktatása azért is elengedhetetlenül fontos a számukra, mert az az utolsó olyan akadály, ami a nemzeti szolidaritás elvén keresztül kötelezettségeket és korlátokat szab a számukra.

Európa keleti fele évtizedeket töltött egy utópiát kergető birodalomba tagolva. Harminc éve kiszabadította magát onnan. Most pedig azt látja, hogy a legutóbbi időkig reálpolitikát folytató Nyugat egy utópikus birodalom felé halad, utópikus projekteket kerget és a mi térségünket is arrafelé akarja terelni.

Ebből nem kérünk!