Trianon 100 év távlatából című előadás

Tisztelt Hölgyeim és uraim,

magyar vér
szerezte ezt a
dicső hazát
És magyar
vér ezer évig
oltalmazá!

Petőfi Sándor: A magyar nép

1914. június 28-án Szarajevóban Gavrilo Princip, terrorista merényletet követett el Ferenc Ferdinánd, az osztrák császári és a magyar királyi trón örököse s felesége ellen, akik a helyszínen életüket vesztették. Az Osztrák-Magyar Monarchia ultimátumot intézett Szerbiához, majd amikor Szerbia azt elutasította, hadat üzent. A Monarchia és Szerbia közötti korlátozott, helyi háború európai testvérháborúvá szélesedett, amit senki nem akart, de senki nem akadályozott meg. Sőt, mintha mindenki csak ürügyre várt volna, úgy kezdtek záporozni az európai fővárosok között a hadüzenetek. A négy éven keresztül tartó öldöklés valódi célja az volt, hogy eldőljön: ki lesz a 20. századi Európa ura.

 Amikor az európai nemzetek 1914-ben egymásnak estek, Európa hatalma csúcsán állt, a világ közepének számított. Vezető nagyhatalmai - az Osztrák-Magyar Monarchia kivételével - a világ számos területét gyarmatosították, vagy, ahogy ők hirdették: civilizálták. A gőzhajó és a vasút, valamint a távíró- és telefonhálózat, és a nagyteljesítményű hadihajók és a jobb fegyverzetű hadseregek lehetővé tették, hogy az európai hatalmak a föld minden tájára kiterjesszék a fennhatóságukat.

Európa testvérháborúja azért vált világháborúvá, mert a gyarmatbirodalmakkal rendelkező nagyhatalmak gyarmataikat is mozgósították győzelmük érdekében. Az európai testvérháború négy éve bővelkedett drámai helyzetekben, hiszen az alapvetően kiegyensúlyozott erőviszonyok patthelyzetek egész sorát eredményezték. Pont az utolsó tavaszon azonban a mérleg a központi hatalmak javára látszott elbillenni, ami egy megegyezéses, értsd: érdekbeszámításos békét is eredményezhetett volna.

„Szerencsétlenség volt, hogy az USA 1917-ben belépett a háborúba. Ha otthon maradtatok volna és a saját dolgaitokkal törődtök, 1917-ben békét kötöttünk volna a központi hatalmakkal” – kesergett a brit háborús párt egyik motorja, Winston Churchill 1936-ban.

1918 elejére a németek a keleti fronton egyértelmű győzelmet arattak, és márciusi 21-i támadásuk a nyugati fronton is, ha csak hetekre, de sikerrel kecsegtetett. Júliusban aztán a franciák visszaszerezték a kezdeményezést, és egy hónappal később, friss amerikai csapatokkal megerősítve, ellentámadásba lendültek, a németekből pedig kifogyott a szusz. Ez végleg megpecsételte a Központi Hatalmak sorsát, és győztessé tette az antantot.

Az I. világháború a 65 millió mozgósítottból közel 10 millió hősi halottat és 21 millió sebesültet követelt. Megsemmisítette Európa négy legfontosabb birodalmát, és kísérleti laboratóriummá változtatta a földrészünket. Istentelen bolsevikok kaparintották a kezükbe Oroszországot és fenyegették Közép-Európát. Polgárháború dúlta fel az orosz birodalmat, Németországot, Magyarországot, Lengyelországot, valamint Írországot és Olaszországot. Törökország és Görögország háborút vívott egymással. A Közel-Kelet lángba borult, India forrongott. A frontról hazaáramló katonák közül sokan nem találták meg az otthonaikat, nem tudtak visszailleszkedni a civil életbe, nem kaptak munkát. A gazdaság ugyanis romokban hevert.

A világháborút világbékével zárta le a Párizs környéki békemű, amely a nemzeti önrendelkezés elvére hivatkozva rajzolta újra Európa és a világ térképét. Igazi célja azonban arra irányult, hogy meggyengítse és egyben meg is alázza a legyőzötteket, akiket háborús bűnösöknek bélyegzett, hogy ennek megfelelően bánhasson el velük. A nemzeti elvet abszolutizáló rendezés a vesztesek nemzeti megmaradását ásta alá, nemzeti büszkeségük ellehetetlenítését, társadalmaik bomlasztását és atomizálását célozta meg, miközben a győztesekre nem vonatkozott.

Tisztelt hölgyeim és uraim

A magát erkölcsileg felsőbbrendűnek tartó USA küldetésének érezte, hogy a világot a saját képére formálja át, egy szóval: amerikanizálja. Ahogy Wilson elnök mondta: „A világot biztonságossá kell tenni a demokrácia számára”. Ezért a vesztesek, és a Közép-Kelet-Európában újonnan létrejövő nemzetállamok számára kötelezővé tette a rendszerváltást. A világ vezetőjének szerepétől megrészegült Wilson azt is leszögezte, hogy „az USA hivatása az, hogy szabadságot, igazságot és emberiességet hozzon a világ kevésbé civilizált népei számára, akiknek át kell venniük az amerikai elveket.” Az amerikai politika többi meghatározó szereplője azonban nem volt elégedett a Wilson által tető alá hozott békeművel, amely alattvalók tízmillióival növelte meg a brit, a francia, az olasz és a japán birodalmakat. Azt is tisztán látták, hogy az igazságtalanságoktól terhes békék, a régi és az új gyarmati területekkel együtt, már rövidtávon újabb háborúk kockázatát jelentik, és ezért azok ratifikálást megtagadták és az USA-t az elnökük kezdeményezésére létrejött Népszövetség munkájától is távol tartották.

Az amerikanizálást hirdető USA 1917-ben a bolsevikok képviselte új világ ígéretével találta magát szemben.  A kommunista jövőképet Lenin és Trockij képviselték. Világforradalmat, vagyis osztályharcot, tehát polgárháborút hirdettek. A két, egymással ellentétes jövőkép versengése tehát itt kezdődött, az I. világháború végén, és az egész 20. századon végighúzódott. Utolsó szakaszát, a II. világháború végétől a 20. század végéig, hidegháborúnak hívjuk. Ezt a száz évig tartó ideológiai háborút az USA 1990-ben győzelemmel zárta. Európa teljes amerikanizálódására csak ezt követően zárult le.

Európa feldarabolt birodalmaiban a háború után a régi rend összeomlott. A normalitás és a rend biztosítására képtelené vált elitek alkalmatlanságát csak még jobban felnagyította a tény, hogy a moszkvai példa sokakra inspirálóan hatott.  Ezért majdnem mindenhol úgy vetődött fel a kérdés : Wilsont kövessük, vagy Lenint?

Európában az 1918 és 1923 közötti időszakban alig akadt olyan kormány, amelyik egy évnél tovább húzta volna. Nehezítette a helyzetet, hogy a rendszerváltásra kényszerített legyőzöttek attól a legitimációs válságtól is szenvedtek, amit az államformaváltás rájuk kényszerítése okozott. A gazdasági válság, az infláció, a szociális ellehetetlenüléstől való általános félelem, az egyenlőségre hergelt népakarat kezelhetetlensége, a Párizs környéki békediktátumok igazságtalanságaival együtt kikezdte a parlamentarizmus alkalmasságát, megkérdőjelezte a törvények és a jog uralmának hatékonyságát. Az emberek rendet, biztonságot és cselekvőképes kormányt akartak. Erős, döntésképes vezetőre vágytak, olyanra, aki az ő érdekükben cselekszik és nincs lekötelezve egyik gazdasági erőcsoportnak sem. Egyre inkább úgy tűnt, hogy a berendezkedő új demokráciák a világot a diktatúrák számára tették biztonságossá.

Elsőnek Oroszország cserélte le a demokráciát diktatúrára. Az 1918 januárjára összehívott nemzetgyűlést Lenin elkergette és átvette a hatalmat. Ő lett tehát a két világháború közötti időszak első erős embere, aki sikeres puccsal megszerezte a hatalmat, túllépett a „burzsoá” demokrácián, elhozta a békét, földet osztott, és megszűntnek nyilvánította a kizsákmányolást. Egy korszerűnek és haladónak mondott társadalmat hozott létre: a terrorra alapozott totális diktatúrát.

Az I. világháború mindent megváltoztatott Európában: a határokat, a politikai rendszereket, a lelkiséget és az erkölcsöket is. Felszámolta a régi rendet, tömegpolitikára cserélte le az arisztokrácia uralmát. A régi tekintélyeket elavultnak, a régi értékeket érvénytelennek nyilvánította. De sem új tekintélypontokat, sem új, tartósnak bizonyuló értékrendet nem tudott a helyükbe állítani. Mindent megkérdőjelezett, de nem oldott meg semmit. Az I. világháború a régi világot drámai erővel lökte át az újba. Egy olyan újba, amely a Nyugat önbizalomvesztésének századává vált.

Tisztelt Hölgyeim és uraim

A magyarok a kiegyezéstől az I. világháborúig terjedő időszakban éltek azokkal a lehetőségekkel, amiket a Duna menti Monarchia számukra biztosított. Mindez teljesen lekötötte az energiájukat, azt hitték, a politika annyi, ami a parlamentben, a pártokban és a klubokban folyik, és nem törődtek azzal, hogy lát-e minket egyáltalán a külvilág. Fent vagyunk-e a térképükön? És ha lát, mit gondol rólunk? Milyennek kéne mutatnunk magunkat ahhoz, hogy kedvező képet alakítsanak ki rólunk? Nem értettük meg, hogy szövetségesekre van szükségünk, akik vagy önérdekből, vagy pénzért, az országhatárokon kívül a mi ügyeinket képviselik. Persze, hogy nem készültünk a vereségre, mert a háborúra sem készültünk! Nem akartunk terjeszkedni, ezért háborúzni is vonakodtunk.Ez a háború nem a mi háborunk volt. Már az is elég nagy baj volt, hogy nem tudtunk belőle kimaradni, de igazi nagy tragédiává amiatt vált, hogy nem készültünk fel a vereségre.

A Habsburg Birodalom felbomlásával elveszítettünk azt a világot, amelyben otthonosak voltunk. Önálló intézményeink hiánya pedig végzetesnek bizonyult. Nem volt önálló külpolitikánk, önálló hadseregünk, nem voltak külképviseleteink akkor, amikor mindennél nagyobb szükségünk lett volna rájuk. 1541 óta vágytunk a független állami létre, és amikor önálló, önérdekű cselekvéssel meg kellett volna szerveznünk magunkat, nem akadt senki, aki erre a feladatra vállalkozott volna, vagyis megcselekedte volna, amit megkövetelt a haza. „Mint oldott kéve” estünk szét, nem alakítóivá, hanem alanyaivá váltunk az eseményeknek. Bénultan, és magatehetetlenül sodródtunk, hagytuk, hogy megtörténjenek velünk a dolgok. Nem találtuk azt a megfelelő embert, aki a megfelelő időben, a megfelelő helyre állva, magára vállalta volna, hogy az élre áll, hogy vezetésével megvédhessük azt, ami a miénk. Miután nem álltunk ki magunkért, minden oldalról ránk törtek azok, akik kihasználták bénultságunkat és elragadtak tőlünk mindent, amit csak tudtak: északról a csehek, délről a szerbek, keletről a románok. Nem harcoltunk magunkért, hogy is várhattuk volna másoktól, hogy megtegyék értünk azt, amit mi nem tettünk meg magunkért? Ezért aztán találóan állapítja meg Herczeg Ferenc a következőket: „A győztes hatalmak velünk, magyarokkal egészen mellékesen végeztek; mint az utasember a villásreggelivel, amikor csak öt percig áll a vonat.” Mégis, mi másra számíthattunk?

Válságos történelmi helyzetekben erős, határozott vezetőkre van szükség. Az uralkodó, Boldog IV. Károly szociálisan érzékeny, kedves ember volt, azonban tapasztalatlan, határozatlan és döntésképtelen. Politikai öngyilkosságot követett el és a Habsburg Monarchia szétesését idézte elő azzal az előkészítetlen és elhamarkodott 1918. október 16-i kiáltványával, amivel utat engedett a birodalom nemzetiségeinek az önállósodásra. Nem értette meg, hogy a politikában érdekképviselet van, de csak ott és addig, amíg erő van mögötte. A császár döntése a Monarchia teljes szétesését és hatalmi vákuumot eredményezett, ami Magyarországon kormányválságot okozott.

A meglévő hatalmi szerkezet semmivé válása erőszakos cselekményekhez, elbizonytalanodáshoz, a félelem eluralkodásához vezetett. A hatalmi vákuumot nálunk is a háborútól megkínzott tömegek, illetve az őket képviselő katona- és munkástanácsok, valamint a Nemzeti Tanács töltötték be, akik jobb híján a hatalomra régóta ácsingózó Károlyi Mihály grófot állították a kormány élére. Miután Tiszát - aki a háború indítását, a korlátlan tengeralattjáróháború meghirdetését és az annexiós békét is ellenezte - háborús bűnbakként, „civilizációja vértanújaként” meggyilkolták, a közvélemény Károlyitól várta, hogy szót ért a győztesekkel. Mert Károlyi elhitette magáról, hogy titkos, de szoros kapcsolatot ápol az antant vezetőivel és ezt a kedvező békefeltételek kialkudása érdekében tudja majd kamatoztatni. Károlyi vállalt feladatára teljesen alkalmatlannak bizonyult. Politikai pályafutását az ország egyik leggazdagabb mágnásaként 1910-ben, még „reakciósként” kezdte, majd Tisza István személyes ellenfeleként függetlenségivé vált, innen a baloldalra, a szocialistákhoz, végül a kommunistákhoz igazolt. Sigmund Freud szerint Tisza István volt a legokosabb magyar politikus, Károlyi Mihály pedig a legbutább.

Képességeiből nem telt annak belátására sem, hogy a győzteseket nemzeti érdekeik érvényesítésén kívül csak a bolsevikoktól és a német revánstól való félelem motiválja. Képtelen volt felfogni, hogy egyedül a katonai-védelmi képesség felmutatásával kerülhetett volna tárgyalási helyzetbe. Már csak ezért is haladéktalanul hadseregszervezésbe kellett volna fognia, és a haza védelmére kellett volna mozgósítania a nemzetet. Honvédő háborút kellett volna tehát hirdetnie. De őt más lelkesítette. „Külpolitikánkat a wilsoni elvekre alapítom. Nekünk egy elvünk van: Wilson, Wilson és harmadszor is Wilson” - nyilatkozta 1918 legvégén.

A kommunisták azért tudtak 1919. március 21.-én Magyarországon hatalomra kerülni, mert a maroknyi elszánt bolsevik szövetséget kötött a tényleges erőt képviselő „magyarországi” (nem magyar!)  szociáldemokratákkal. Ahol, és amikor a kommunisták egyedül próbálkoztak, például Németországban, Ausztriában vagy Olaszországban, mindenhol kudarcot vallottak. Nálunk azonban a két párt egyesítése révén a szociáldemokraták hátán a maroknyi kommunista bemászhatott a hatalomba. A szociáldemokrácia csak nálunk hódolt be a kommunistáknak, mindenhol máshol szembeszállt velük.

A régi elit Tisza vezetésével elvesztette a háborút, az új, amit Károlyi vezetett, elveszítette a békét. A katonai és állami összeomlás után két év alatt, 1918 és 1920 között Magyarország megtapasztalta az állami rend fölbomlását, az ebből származó vezetési válság minden káros következményével. Megfelelő első kormányos híján gyáva és fantaszta akarnokok követték egymást az ország élén, kipróbálva a kor összes divatosnak számító irányzatát, beleértve a parlamentáris demokráciát is.

Horthy Miklós, Magyarország modernkori történelmének egyik legválságosabb időszakában, 1919. november 16-án vette át az ország vezetését. Anarchia, idegen megszállók, minden oldalról ránk törő ellenséges szomszédok, belső széthúzás, kormányzati anarchia, az őszirózsás forrongás teremtette népköztársaság, majd a munkásosztály nevében berendezkedő proletárdiktatúra állami létünk megszűntével fenyegetett. Horthy tekintélyét a mögötte álló Nemzeti Hadsereg, altengernagyi rendfokozata, harctéri tapasztalata, háborús helytállása, és az ezekből is fakadó magabiztos fellépése, döntésképessége biztosították. Kilenc hónapnyi szétesés után a szétszaggatott és kifosztott ország rendre és állandóságra vágyott s Horthy pont ezzel az ígérettel és az antant támogatásával, érkezett. Ideje volt annak is, hogy megfékezze a bosszúra éhes különítményesek kilengéseit és szavatolja a köz- és jogbiztonságot, melyet a vörös és a rá válaszoló fehérterror ugyancsak megtépázott. Horthy Miklós vezetésével megkezdődhetett tehát a talpra állás. „Horthyék a szuronyaik élén visszahozták a nemzet önbecsülését” - állapította meg Herczeg Ferenc. Magyarország visszatért keresztény gyökereihez. Először is visszaállította a királyságot, amit pár száz ember előbb köztársaságra, ahogy ők mondták: nép- köztársaságra, majd proletárdiktatúrára akart lecserélni és helyreállította a magyar hagyományoknak megfelelő parlamentarizmust is.

A Nemzetgyűlés 1920 januárjában ült össze 141 képviselővel, akik a már korábban elfogadott általános és titkos választójog alapján megrendezett szabad választásokon nyerték el megbízatásukat. A Nemzetgyűlés az 1920. 1. törvénycikk alapján megállapította, hogy a királyi hatalom gyakorlása szünetel és ezért az államfői teendők ellátására 131 szavazattal Horthy Miklóst választotta meg kormányzónak. A nevéhez fűződő rendszer a keresztény-konzervatív értékek megőrzésén, a hagyományok tiszteletén alapult és a nemzet megmaradását szolgálta.

Magyarország újjászervezésében három gróf teljesítményének jutott kitüntetett szerep. Gróf Teleki Pál és gróf Bethlen István miniszterelnököknek és gróf Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszternek. Céljuk közös volt: a nemzetet megtartani, vagyis megmaradni. Önbizalmat és új hivatást találni a megcsonkított magyarságnak, vagyis újrakezdeni. Helyreállítani a társadalmi békét, beindítani és felvirágoztatni a kulturális és gazdasági életet. Mindezeknek az előfeltételeként rendet, kiszámíthatóságot és nyugalmat kellett teremteniük.

Tegyük Magyarországot újra naggyá! Ez volt az a cél, ami köré az új, megalázott, meglopott, de feladni nem hajlandó régi/új Magyarország szerveződött. Új intézményeket hozott létre, önálló külpolitikát és pénzpolitikát alakított ki s megkezdte az újjáépítést. Megmaradni, talpra állni! Kihúzni magunkat és bebizonyítani, hogy csak azért is túlélünk mindenkit. A mi számunkra erről szólt a két háború közötti nem is olyan hosszú fegyverszünet. Nem szólhatott másról. Új országot építettünk, de a régiről álmodoztunk. A jövőtől még sokáig a múlt visszaállítását reméltük. A múlt vágyakozásaink közepette megszépült, ugyanakkor egyre távolibbnak tűnt. Időbe került elfogadnunk, hogy a múltat nem nyerhetjük meg, csak a jövőt, ha arra összpontosítunk, ha azért dolgozunk.

Magyarország a trianoni békediktátum értelmében 191 735 km2 területet veszített el s maradt 91 114 km2. Elcsatoltak tőle 10 781 773 lakost, maradt 7 481 954. Idegen uralom alá került 3 727 205 magyar. A magyarországi gyárak és vasútvonalak kevesebb, mint a fele maradt meg. Elvesztettük 92 városunkat. Út- és csatornahálózatunk 80 százalékét. Minden só-, ezüst- és aranybányánk odalett. Réz-, mangán- és higanykészlet nélkül maradtunk. Olajkutjaink többsége is másé lett. Fenyőerdőink 97 százaléka, lombhullató erdeink 85 százaléka, tölgyeseink 68 százaléka is idegen kézbe került. Mindent egybevetve, Magyarország 1914 előtti nemzeti vagyona 38 százalékára zsugorodott. Megtiltották számunkra az általános hadkötelezettséget, a hadsereg létszámát 35 ezer főben maximálták, míg a Magyarország ellen összefogó kisantant országok 530 ezer katonát tarthattak fegyverben. Csak a Romániának átadott terület nagyobb volt, mint a megmaradt csonka Magyarország!

Ezzel a diktátummal a sorsunkról döntő nagyhatalmak: a franciák, a britek, az amerikaiak és az olaszok meg akartak minket semmisíteni.

Az I. világháború utáni elhibázott békemű felosztásra és megszűnésre ítélt birodalmakat, amelyek évszázadok próbáit állták ki. De az újonnan létrejöttekhez: Olaszországhoz, vagy Németországhoz nem nyúltak. Diadalútjára indították a köztársasági államformát és a demokráciát. Rendezéseinek egyes részei a Szovjetunió bukását is túlélték. Ahogy a wilsonizmus is időtállónak bizonyult, - egészen 2016-ig az USA külpolitikájának alapelve maradt.

Kedves Barátaim

A magyarság Ausztria-Magyarországon és a belőle megmaradt trianoni Magyarországon belül is teljesítette történelmi hivatását. Megmaradt. Hatalmas birodalmak tűntek el mellőlünk, melyek az egész világot uralták, mint például a Brit Birodalom, a Szovjetunió, illetve az egy pillanatig Európa urának tűnő nácik Harmadik Birodalma. Megszűnt a hatalmas Habsburg és a rettegett Oszmán Birodalom is. Mindegyiküket túléltük. Ehhez szükség volt arra, hogy a magyar politikai elit a két háború közötti időszakban is jól teljesítsen. A minket megalázó és megtörni akaró külső nyomás ellenére megmaradtunk, működő és élhető országot hoztunk létre. Alkotóművészeink kulturális teljesítménye a mai napig jogos büszkeségünk tárgya. Miután minden családot érintett az ország brutális megcsonkítása, magyarok millióinak kisebbségi létbe taszítása, vagyis Trianon mérhetetlen igazságtalansága, természetesen mindenki a visszavágóra, a békediktátum revíziójára, a revánsra készült. Ha a két világháború közti időszakban lett volna olyan politikus, aki ennek az akaratnak ellenszegült volna, azonnal elsöpörte volna a népharag.

A trianoni diktátum következtében a győztesek kettős gyűrűbe zártak minket. A nagyantanton kívül a szomszédjainkból szervezett kisantant is ellenségesen, gyűlölettel tekintett ránk. Ők is tudták, hogy a nemzeti önrendelkezés elvére hivatkozva nekik ítélt területek egy részére semmilyen józan indok alapján nem formálhatnának jogot. Ez a kettős gyűrű és a velünk szemben folytatott sértő és megalázó politika sorsunkat azokhoz kötötte, akik hozzánk hasonlóan a Párizs környéki békék felülvizsgálatát, illetve hatályon kívül helyezését szorgalmazták. így aztán az újabb háború is a vesztes oldalon ért bennünket. Akárcsak a legújabb: a hidegháborúnak nevezett harmadik szakasz. Száz év alatt három világháborúban végeztünk a vesztes oldalon! De túléltük, megmaradtunk és végül győztesként léphettünk át a 21. századba.

Győztesként, hiszen szabadok és függetlenek vagyunk. Újra.