Most múlik pontosan

„Lehet, hogy eltűnnek a nemzeti államok és helyettük megjelennek a formátlan szörnyek, a nemzetfeletti Mamut Államalakulatok.”

Márai Sándor

A huszadik század első fele a szovjet kommunizmustól várta a megváltást, a tökéletes társadalom eljövetelét, és ez szirénként csábította el az értelmiségiek egy részét, akik az utolsó pillanatig támogatták a Marx, Lenin, Sztálin ideológiai tanításain alapuló kísérleti államot és sokan a mai napig kitartanak mellettük. A huszadik század egyik nagy innovációjaként a kommunista kísérlet 1917-től 1991-ig a kapitalizmus meghaladásával, a magántulajdon eltörlésével, a kizsákmányolás megszüntetésével próbálkozott. Ezzel párhuzamosan felzárkóztatási és modernizációs célokat is kitűzött. A kizárólagossá tett ideológia, a politikai pluralizmus megszüntetése, a kommunista pártok állampárttá válása szabadsághiányos világot eredményezett. A rendszer legitimitását a terrorra, polgárai megfélemlítésére, röghöz kötésére és elhallgattatására alapozta. A kapitalista világ számára ez a kísérlet folyamatos kihívást, ellenpólust jelentett. Miután a Szovjetunió a II. világháborús győzelme következtében bekebelezte Közép- és Kelet-Európát is, térségünket arra kényszerítette, hogy lemásolja, vagyis szolgaian átvegye a szovjet modellt. Ezzel akart elvágni minket gyökereinktől, attól a nyugati világtól, amelynek a részei voltunk. Számunkra ezért 1989, a szovjet megszállás vége, nemcsak a bukott kommunista kísérlet alóli felszabadulást jelentette, hanem egyben a visszatérést oda, ahová tartoztunk. Moszkva számára azonban, térségünkkel ellentétben, a kommunisták uralma nem esett egybe idegen megszállással. Ezért míg mi nemzeti újjászületésként, addig az oroszok identitásvesztésként élték meg 1989-90-et.

Kedves Barátaim!

1989 igazi tanulsága az volt, hogy a történelemben nincsenek előre kitaposott ösvények, amin végig kell menni. Pont ellenkezőleg. A legmostohább körülmények között is van mit remélni, mert az addig elképzelhetetlen is megtörténhet.

A jövő nyitott és rajtunk áll.

1989/90-ben a közép- és kelet-európai nemzetek visszatagolódása a kapitalista, szabad országok győztes családjába, a régi, már ismert modellhez való visszatérést jelentette. Nemzeteink ezúttal önként és lelkesedve kezdték el a győztes, tehát a sikeres nyugati modellhez való felzárkózást, a nyugati minták másolását, mert azt tartották szem előtt, hogy ezáltal ők is ugyanolyan szabaddá és jómódúvá válnak, mint a modellországok. Amelyek azért, biztos, ami biztos, erős nyomást is gyakoroltak ránk, a helyes út megtalálása érdekében. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy térségünk részben az elzártság, részben az ismerethiány, részben az egyenáramosított és ezért hiteltelen kommunista propaganda miatt, egy olyan idealizált képet dédelgetett a Nyugatról, aminek az illúzióinkon kívül semmihez sem volt köze. Önképünk szerint, bár szegényebbek és rosszul öltözöttebbek voltunk, mint nyugati testvéreink, de jól képzettek, műveltek és kulturáltak voltunk és ezen az alapon egyenrangúnak éreztük magunkat velük. Ők ezzel szemben civilizációs célpontként tekintettek és tekintenek ránk. Ez okozta az első csalódást. És gyorsan jött a többi is.

Nyugat-Európa polgárainak azt a meggyőződését, hogy nekik jár a jólét és a biztonság, a New York-i Világkereskedelmi Központ elleni 2001. szeptember 11-i terrortámadás sem rengette meg. Némi kárörömmel vették tudomásul az USA-t ért sokkot, az amerikaiak magabiztosságának megroppanását, önbizalmuk elillanását. Ez volt az első jele annak, hogy a szovjet veszély elmúlta után Európa nyugati fele többé már nem tekinti egységesnek a nyugatot, és az atlanti kapcsolatok lazítását célozza meg, az USA-tól független politikai játszmákban gondolkodik. Az USA-ra kezdett koloncként tekinteni, a hidegháborús fenyegetettség alatti védelemért nemhogy hálát nem érzett, de végre szabadjára engedhette azt a zsigeri amerikaellenességét, amit addig csak a szovjet zsoldban álló kommunisták engedhettek meg maguknak. Mi, ezzel szemben Amerika barátai maradtunk. Szabadságunk és függetlenségünk támaszaként, sőt garanciájaként tekintünk rájuk.

Másolás közben kezdtük a nyugat-európaiakat egyre jobban kiismerni, ami először csak elbizonytalanított bennünket, és feltetette velünk a kérdést, hogy tényleg olyanok akarunk lenni, mint ők? Mostanra a bizonytalanságot felváltotta a bizonyosság: Nem akarunk hasonlítani rájuk!

Ezt először Orbán Viktor tette világossá még 2014-ben, elhíresült tusványosi beszédében. Orbán már akkor fellázadt a kötelezővé tett liberális projekt további átvétele ellen, és illiberális fordulatot hirdetett. Akkorra már másfél évtized tapasztalata volt a hátunk mögött, sőt a neoliberális gazdaságpolitika folytathatatlanságát jelző 2008-2010-es válságból az általunk folytatott unortodox gazdaságpolitika segítségével kezdtünk kilábalni. Orbán engedetlenségét a nyugati világ hadüzenetként értékelte. Valljuk be, az is volt. A 2008-as gazdasági, pénzügyi és hitelezési válság ugyanis Orbán meggyőződése szerint rendszerhibát jelzett. Annak a rendszernek a fenntarthatatlanságára mutatott rá, amit a neoliberális gazdaságpolitika igényeinek rendeltek alá, és ami maga alá gyűrte, sőt kiszolgálójává alacsonyította le a politikát. Orbán megtapasztalta, milyen az, amikor a politika alá rendelik a gazdaságot, hiszen a szocialista rendszerek majdnem félszáz évig ezzel kísérleteztek. 2010-re azonban pontosan értette, hogy ha az inga tartósan a másik irányba leng ki, az ugyanolyan egészségtelen állapotot eredményez. A siker titka, és erről meg volt győződve, a politikai és gazdasági szempontok közötti egyensúly megteremtésében, de legalábbis az arra való törekvésben rejlik. A neoliberális gazdaságpolitika egyeduralma és túlhatalma ugyanis olyan politikai árat fizettetett a nyugati világgal, köztük velünk is, ami a jóléti rendszerek fenntarthatóságát kérdőjelezte meg. Az individualizmus egyeduralkodóvá koronázásával is szembe szállt Orbán ebben a beszédében, amikor a nemzeti szolidaritás fontosságára figyelmeztetett.

2015-ben egy politikai válság rázta meg Európát. A Nyugat által 2011-ben erőltetett „arab tavasz” felszámolta a közel-keleti térség többé-kevésbé működő államait, aminek következtében a biztonság és a rend teljes hiánya uralkodott el a Közel-Keleten. Az államok destabilizálása drámai erővel mutatott rá arra, hogy nemcsak a túl erős államok jelentenek veszélyt, hanem a gyenge, működésképtelenné tettek is. Ennek a hatalmi vákuumhelyzetnek az előidézéséért a térség egykori gyarmatosító hatalmai, mindenekelőtt Franciaország és Nagy-Britannia és a demokráciaexportra szakosodott amerikai elit a felelős. Líbia, Szíria, Egyiptom, Libanon stb. egykor virágzó kultúrái alig gyógyuló sebeket kaptak. 2015-re a térség lakói tömegesen Európa felé indultak, amire sem az Európai Unió, sem a térség tönkretételéért felelős államok nem voltak felkészülve. A migránsok egy része elárasztotta Görögországot és a Balkánon felfelé haladva nyomást gyakorolt Magyarország határaira is. Az emberkereskedők által szervezett és irányított tömegek számára Angela Merkel német kancellár befogadást és otthont kínált anélkül, hogy erről az Unió többi vezetőjét, miniszterelnöktársait megkérdezte, vagy akárcsak tájékoztatta volna. A „szír háborús menekülteknek” becézett új honfoglalók, ettől kezdve nem voltak hajlandóak igazolni magukat, személyi okmányaikat megsemmisítették, és helyette Angela Merkel arcképének xeroxmásolatát mutattak fel a határőrizetért felelősöknek. Emlékezetes maradt, amikor mintegy négyszázezeres támadó fellépésű, kezelhetetlen migránsból álló tömeg csörtetett át hazánkon útban Ausztria illetve Németország felé. Az egész világ azzal szembesült, hogy az Angela Merkel által megtestesített álszent és moralizáló Nyugattal szemben Orbán Viktor a nemzeti szuverenitást, a kelet-európai népek beleszólási jogát és a reálpolitikát egyaránt képviselve áll ellent. Összecsapásuk Európa lelkéről és jövőjéről szólt.Merkel az új, a kísérleti, multikulturális, német dominanciájú, a balliberális elitnek kiszolgáltatott birodalom nevében beszélt, amiből éppen akkor csinált „Rajna melléki kalifátust” és gyakorolt igen erőteljes nyomást Orbánra, aki a többezer éves európai civilizációt és a nemzetállami szuverenitást védte, és a térség emancipációját képviselte. Győztest még nem hirdettek.

Ez volt az a pillanat, amikor elegünk lett. Elegünk lett a jóemberkedő, de a befogadottakat egy kvóta-rendszerrel a nyakunkba varrni akaró németek, és nyomukban lihegő nyugat balliberális elit basáskodásából. Az arrogáns és tiszteletlen osztrákokból, akik odáig merészkedtek, hogy száz személygépkocsit vezényeltek át hozzánk, hogy migránsokat csempésszenek át velük. A nyugati média hazugságaiból, amely a Pravdát megszégyenítő módon, mindennek elhazudott bennünket, és olyan össztüzet zúdított ránk, amiből egyszer és mindenkorra megtanultuk, hogy mit gondoljunk a magukat élenjáróan fejletteknek tartók mindent eluraló „fake news” alapú propagandájáról. Az elbizakodott és önhitt Nyugat nem vette figyelembe, hogy mi már az összes iskolát kijártuk az irányított és egyenáramosított sajtó természetéből. Volt rá közel félszáz évünk.

Barátaim!

A nyugat-európaiak amióta közelebbről megismertük őket, az összes velük szemben táplált illúziónkat megölték, ami hasznosnak és szükségesnek bizonyult ahhoz, hogy átálljunk végre velük szemben a hatékony és célravezető érdekképviseletre. A migránsválság óta az addigi asztal alatti rugdosást felváltotta a nyílt színi ellenségeskedés. Orbán ugyanis nemcsak a bevándorlással kapcsolatban szegült szembe a német kancellárral, ami már önmagában is felségsértésnek minősült, de nemet mondott az elosztási, vagy leánykori nevén: a kvótarendszerre is, amivel a fejlettek a kimazsolázás utáni maradék, általuk valójában pusztán emberanyagnak tartott tömeget egy arányszám szerint, ami ettől nyilván felette demokratikus lett, szét akarták teríteni az Unió összes állama között. Csakhogy térségünk ebből a megtiszteltetésből ezúttal nem kért. Orbán tetézésként kerítést épített déli határunkra, aminek a megvédésében jelképesen és ténylegesen is osztoztak a közben egyre jobban összezáró V4-ek: a lengyelek, a szlovákok, a csehek és mi magyarok is.

A migrációs krízisben tehát hirtelen nyilvánvalóvá vált az Európát Kelet és Nyugat között kettészelő éles ellentét. Sőt, 2017-es tusványosi beszédében Orbán már azt is egyértelművé tette: hogy „27 évvel ezelőtt, itt Közép-Európában, abban hittünk, hogy Európa a jövőnk. Most azt érezzük, hogy mi vagyunk Európa jövője.” Európa és benne térségünk helyzetét elemezve emlékeztetett arra, hogy míg a rendszerváltoztatás után készek voltunk arra, hogy teljes hasonulással igazodjunk a Nyugathoz, addig mára a saját utunkat akarjuk járni. Ezért tartja Trump megválasztásánál és a brexitnél is fontosabbnak a V4-ek a megerősödését. A tényt, hogy térségünk a világpolitika térképére is felkerült, Orbán szerint mindennél jobban bizonyítja, hogy míg a frissen megválasztott Obama elnök első jelentős beszédét Kairóban mondta el, addig Trump Varsót választotta. Itt mondta azokat az elhíresült mondatait, hogy: „A Nyugatért folyó harcunk nem a harcmezőn kezdődik, hanem az elménkben, az akaratunkkal és a lelkünkkel. Szabadságunk, civilizációnk és fennmaradásunk a történelem, és az emlékezet kötelékein múlik.” Orbán – 2017-ről beszélek – kitért a ma már teljes vértezetében előttünk álló kultúrharcra is, amikor hangsúlyozta, hogy kulturális identitás nincs stabil etnikai összetétel nélkül. Egy nép etnikai összetételének a megváltoztatása kulturális identitásának a megváltoztatásával jár együtt. Nyugat-Európa nagyvárosaiban naponta szembesülünk az etnikai változások kulturális hatásaival.

Az azóta eltelt kevesebb, mint fél évtized alatt, a fenti szakadék Európa két fele között napról napra mélyül. Közép-Európa öntudatosodott és büszke arra, ami, és egyre jobban elborzasztja az, amilyenné a Nyugat vált.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Hogyan is képzelhették, és velük mi is, hogy a bipoláris világ egyik felének kimúlása csak a mi világunkat tünteti el, az övéket pedig változatlanul hagyja? Miért hitték, hittük, hogy csak és kizárólag nekünk kell változtatnunk és változnunk? És hogy ez a kényszer rájuk nem vonatkozik? Mi, vesztesek, elvégeztük a házi feladatunkat és kettős tapasztalattal a tarsolyunkban nézünk szembe az új század kihívásaival. Igaz, hogy a veszteseknek mindig könnyebb dolguk van, mert elbuktak és ez egyértelműen tudatja velük, hogy mást és másképp kell csinálniuk. A győztesek azonban azt hihetik, hogy ők mindent jól csináltak, ezért is lettek győztesek, nincsenek tehát változtatáskényszerben. Ez azonban csak káprázat! Mégis önhitté és felfuvalkodottá tette a Nyugatot. Elzárkózott a mi tapasztalataink megismerésétől, és most tehetetlenül vergődik marxista szélsőbalos elitje szorításában. A huszadik század végének nemzeti megújulását, ami nekünk erőforrás és kovász, megmondóik, politikusaik nemcsak elutasították, de meg is bélyegeztek minket miatta. Helyette azonban semmit nem tudtak adni, és a szemünk láttára foszlik szét mindenük, amijük még maradt, ami közösséggé kovácsolhatná őket. Egyre kisebb darabokra hullanak, és már csak az egymás elleni fenekedésükben érhető tetten, hogy valaha összetartoztak. Faji és szexuális kisebbségeik törnek egyeduralomra, és kényszerítik a többséget meghátrálásra, sőt meghunyászkodásra. Mindent, ami közös gyökérzet, büszkeségpont, egyesítő kulturális érték volt, elutasítanak és lejáratnak. Emellett egyre erőteljesebb bolsevik egyenjogúsító retorikával lépnek fel. A Nyugat és benne az USA a szemünk előtt varázstalanodik el, veszíti el maradék tekintélyét. Ellenállóképességét kikezdte, sőt lenullázta az a megmondóelitje, ami elvette, kigúnyolta és nevetség tárgyává tette a hivatásába vetett hitét. Amerika nem a bátrak és a szabadok földje többé. Ott is, ahogy a többi nyugati országban is, egyre kisebb területre zsugorodik a szólás- és véleményszabadság. Gyűlöletbeszéd-törvényekkel, Facebook- és Twitter-cenzúrával korlátozzák a politikailag korrekttől eltérő véleményeket, kiközösítés, állásvesztés jár minden rossz szóért, mozdulatért. Visszamenőlegesen is. Nincs kegyelem. Meghurcolnak mindenkit, aki eltér ennek a balliberális megmondóelitnek az egyre agresszívebb kisebbségeket kiszolgáló, egyre rigorózusabb kánonjától.

2020. július 7-én több mint 150 értelmiségi intézett nyílt levelet saját magához, társaikhoz, egykori és jelenlegi munkatársaikhoz: „Levél az igazságról és a nyílt vitáról” címmel. Az aláírók a miheztartás végett már az első bekezdésben elhatárolódnak Trump elnöktől és az illiberalizmustól. Olyan büszke lettem! „Az illiberalizmus erői egyre erősödnek a világban és hatalmas támogatóra találtak Donald Trumpban, aki a demokrácia igazi veszélyeztetője.” Így. Vannak még a szélsőjobboldali erők is, akikkel szemben folyamatosan harcolni kell, és aztán a szólásszabadságot veszélyeztető erők, akik cenzúráznak, türelmetlenek, kirekesztenek, erkölcsi felsőbbrendűséget és tévedhetetlenséget tulajdonítanak maguknak, és ennek birtokában ellehetetlenítenek másokat. Intézményi vezetők pánikreakcióként büntetnek, tanárokat tiltanak el, egzisztenciális félelmet keltenek az írástudókban. Vajon kik csinálják ezt? Többször elolvastam, de nem jöttem rá másra, mint az illiberálisokra meg Trumpra. Miért nem adnak az aláírók eligazítást arról, hogy ezek kik? Kik csinálják ezt? A jeles neoliberális és balos aláírók felszólamlásából ez az el nem hanyagolható körülmény valahogy nem derül ki. A Black Lives Matter szervezetre még csak utalás sincs, ahogy az antifákra sem. Bátorságukból, vagyis civil kurázsijukból úgy látszik, arra már nem futotta, hogy néven nevezzék azokat, akik térdre kényszerítik rendőreiket, behódolásra értelmiségi elitjüket, vagyis őket magukat. Akik megtámadták történelmük és kultúrájuk összes emblematikus alakját. Pedig évezredes tapasztalat mondatja velem, hogy tele gatyával harcba indulni nem sok sikerrel kecsegtet. Ha még néven sem merik nevezni azt, aki ellen harcolni akarnak, akkor a küzdelemben biztosan alul maradnak. Nem lesz elég helyettük Orbán (!) és Trump vudubábuját szurkálni, mert látatlanban megmondom, hogy nem találnak senkit sem a BLM, sem az antifa aktivistái között, sem a köztereiket eluraló aktivisták között, aki tudná, hogy mi az az illiberalizmus, de ha tudná is, törődne vele. Mindez alátámasztja Orbán 2017-es, előbb idézett megállapítását térségünk fontosságáról! Az aláírók között van néhány számunkra is ismert név is. Anne Applebaum, Margaret Atwood, Noam Chomsky, Francis Fukuyama, Michael Ignatieff, Garry Kasparov, Kati Marton, J.K. Rowling, Fareed Zakaria. Rowling a Harry Potter könyvek, filmek világhírű írónője azzal húzta ki a gyufát és fordította maga ellen könyveinek szerkesztőit és kiadóját, filmjeinek színészeit, és a többi haladót, hogy azt állította: a nők menstruálnak. Hál’ Isten, náluk ehhez magyarázatot kell fűzni. A nyugati haladók szerint ugyanis egy ilyen kijelentés transzellenes, megbélyegzi azokat a nem nőket, akik szintén szeretnének menstruálni, vagy valami ilyesmi. Pontosan én sem értem. Bár a Brian életében van valami utalás a nylonszatyorra, amit akkor igen szórakoztatónak találtam, és nem vettem komolyan, pedig prófécia volt.

Álljon itt egy másik példa is. 2017 novemberében Budapesten beszélgettem Anne Applebaummal, aki arra hívta fel a figyelmemet, tévedek akkor, amikor az egyetemeken uralkodó cenzúrázókat, a tigger warningot és a safe spaceszeket leszólom, és kioktatott arról, hogy ezeknek semmilyen jelentőségük Amerikában nincs, és ez csak egy marginális kisebbség, amit én eltúlzok. Jelentem, nem túloztam el.

Csak rendelkeztem, rendelkezünk azokkal a tapasztalatokkal, amiknek a birtokában be tudtuk azonosítani, hogy milyen irányba mennek Nyugaton, főleg az USA-ban a dolgok. Ők azonban akkor még tagadásban, és visszatámadásban voltak. Mindenekelőtt azért, mert még mindig nem képesek arról a kulturális imperializmusról lejönni, amivel térségünket, és benne minket kezelnek. A más „fajúakat” már nem merik kioktatni, lekezelni, már csak mi maradtunk meg nekik, fejletteknek, civilizációs célpontként, mert mi fehérek vagyunk, tehát újabban alsóbbrendűek, ezért rizikó nélkül oktatgathatnak minket. Van is miről, hiszen az előbb ismertem be, hogy még a „gender” illetve „transzkérdés” lényegét sem tudtam felfejteni. Hetven éven keresztül abban éltünk, hogy a „fajok” kifejezés értelmetlen, hogy az emberi nem egy faj, tehát legfeljebb fajták vannak. Most hirtelen mégis kiderült, hogy nemhogy vannak fajok, és van faji kérdés, hanem ez leural mindent és mindent felülír.

A 150-ek levele azt bizonyítja, hogy a ballib értelmiségiek egy része megijedt. Fél, sőt retteg! Az agresszív, gyújtogató csőcselék tobzódása két tűz közé szorította őket. Félnek, hogy kánonállító és ellenőrző jogosultságuk kicsúszik a kezükből. Sokáig abban bíztak, hogy ők majd jól megússzák! Hiszen mindig is csodálták a terroristákat, az erőszaktevőket! Izgalmi állapotba jöttek a Baader-Meinhof csoport, vagy a Vörös Brigádok gyilkosaitól! Che Guevara, Trockij, Mao még mindig ikonoknak számítanak. Mert a vér, a mások halála és szenvedése még mindig reménnyel tölti el őket! Azzal a reménnyel, hogy eljön végre a Forradalom, amiről mindig is álmodoztak, amire mindig is életük nagy kalandjaként gondoltak, de ami érdeklődés hiányában nem tört ki sem 1968-ban, sem 1989-ben. Illetve 1989 győztes antikommunista forradalmai ugyan kitörtek, de azok nem az ő forradalmaik voltak. Sőt! Azok a mieink voltak. És pont az olyanokat győztük le bennük, mint amilyenek ők! Nem maradt a számukra más, mint a hit abban, hogy majd most, 2020-ban átélhetik végre, részük lehet végre abban az Igazi Forradalomban, amire egész életükben vártak! Ez lesz az a végső harc, ami most már tényleg megvalósítja azt a tökéletes társadalmat, amit eddig valahogy soha nem sikerült. De majd most!

A liberalizmus nálunk igen hamar, már a kétezres évek elejére szitokszóvá vált, mert egyet jelentett az elitnek azzal a részével, amelyik sportot csinált az önlenézésből és a Nyugat kritikátlan majmolásából. Egyet jelentett a rendszerváltoztatás elárulásával, a kommunistákkal való összebútorozással, a fennhéjázó teljesítményképtelenséggel, az ország kiárusításával, a megszorító intézkedésekkel, a kulturális és tudományos diskurzus kisajátításával. Viselhetetlenekké váltak. A nomenklatúra folytonosságát képviselő posztkommunisták legalább önazonosak voltak. Azok voltak, amik. De a liberálisok azt a látszatot akarták kelteni, hogy ők a nyugatos felhatalmazottak, akiknek az a hivatásuk, hogy a fényre vezessenek bennünket. De mostanra, mint a villám felizzásának pillanatában, pontosan látjuk a tájat, a terepet! Ebben az éles fényben a nyugati liberalizmus 21. századi arcának minden vonása kirajzolódik. Ez a mai liberalizmus, már nem az a liberalizmus, ami egykor volt. Amivé lett, nem vonzó, sőt taszító. Nem szabadságpárti, hanem szabadságellenes. Nem toleráns, hanem kizárólagosságot követelő. Ennek a liberalizmusnak a vonzereje, ahogy a kommunizmusé is, megszűnt, nem maradt belőle más, mint egy kiüresedett dogmahalmaz.

Ezért, Kedves Barátaim, kultúrharcot kell folytatnunk! Mert a ma haladói el akarják venni tőlünk mindazt, ami a miénk, amire büszkék vagyunk, ami azzá tett minket, amik vagyunk. Mi nem adjuk a hőseinket, nem adjuk gondolkodóinkat, tudósainkat, íróinkat! Sőt, a magunkénak tekintjük a Nyugat egykori nagyjait is. Mert a múlt minden sikeréért, dicsőségéért, hibájáért, kudarcáért megküzdöttünk, megdolgoztunk. Mi mindenből tanultunk, mindentől gazdagodtunk. És ez a sok kincs mind a miénk. Hogyha az ő kezeikből kifolyik, ha ők egyenként eldobálják, tengerbe hajigálják őket, mi lehajolunk értük, sőt kihalásszuk őket. Becsben tartjuk és megőrizzük mindegyiket. Végvárai leszünk az európai kultúrának!

Ne akarják tehát ide átnyomni megosztó, megfosztó ötleteiket. Hagyjanak minket békében, hogy mi is békében hagyjuk őket! Nekünk nincs szükségünk genderelméletre, transzozásra! A mi nyelvünk több mint ezer éve gendersemleges! Nem vesszük át tőlük a faji szemléletet, mert ahhoz nekünk semmi közünk! Amerika és Nyugat-Európa dolgozza fel a saját múltját, ha tudja, ahogy tudja, de ne akarja ránk oktrojálni a saját problémahalmazát, mert pont semmi közünk hozzá. A mi múltunkkal majd mi foglalkozunk, a magunk módján! Arrogáns felsőbbrendűségüknek nem maradt semmi alapja. Nem akarunk olyanok lenni, mint ők, sőt, mindent megteszünk az ellenkezője érdekében!

Látjuk az új USA-t, ahol Sálem szelleme virulensebb, mint valaha. A rabszolgatartó, gyarmatosító múlt bosszúért lihegő megalázottjait, akik a fehérekben nem testvéreiket, hanem ellenséget és bűnöst látnak. Ezek a BLM-aktivisták már nem Martin Luther King feketéi. Nem a meritokráciával vagyis a teljesítményükkel akarják eltüntetni a bőrszínek közötti különbséget. Az ő hőseik a Fekete Párducok, Malcolm X és a kommunista Angela Davis. Sőt. Ők a fehérek helyébe akarnak lépni, szerepcserét akarnak: azt, hogy a fehérek úgy szolgálják őket, ahogy egykor ők kényszerültek szolgálni. Újra itt van tehát a huszadik század ősbűne: a kollektív megbélyegzés, amiből ne legyenek kétségeink, igen hamar kollektív üldözés lesz.

Úgy tűnik, a Nyugat most fizet azért, mert nem akart tanulni a kommunizmus tapasztalatából. Ha ismétlésre buknak, mi nem tartunk velük! Térségünk a másolás korszakát lezárta. A saját utunkat akarjuk megtalálni, és azon akarunk járni.