A jövő a demokratikus emberek bátorságától, elszántságától és energiájától függ.[1]

New York Times, 1956. január 1

1956. november 4.-én hajnalban 2.500 harckocsival, 800 páncélozott harcjárművel, 600 légvédelmi ágyúval megindult a szovjet katonai gépezet Magyarország ellen. Városainkban sortüzeket vezényeltettek a fegyvertelen tüntetőkre. 270 embert végeztek ki, majdnem 30 ezret ítéltek börtönbüntetésre, mintegy ezer embert hurcoltak el a Szovjetunióba, kétszázezer magyart kényszerítettek menekülésre, új otthon keresésére. Mi volt ennek a mértéket vesztett bosszúhadjáratnak az oka? Miért reagált Moszkva az 1956. október 23-tól november 4-ig tartó magyarországi forradalomra ilyen aránytalan brutalitással? A válaszban benne rejlik 56-os forradalmunk világtörténelmi jelentőségének értelme. Rámutat arra, mitől olyan eleven és maradandó ’56 hazánkban és a világ számos pontján még mindig, hatvan esztendő múltán is mindazoknak az emlékezetében, akik megélték azokat a napokat, vagy szüleik, nagyszüleik közvetítésével szereztek róluk „első kézből” tudomást.

Utolsó közös álmunk az ötvenhatos forradalom volt, midőn a nép, a néplélek bizonyos éjszakán önmaga fölé emelkedett, és úgy lebegett hetekig a város fölött, mint valami felhő.

Karátson Gábor

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!

Ha ma visszanézünk a múlt század ötvenes éveire, sok tekintetben inkább a 19 század folytatásának látjuk, sem mint a mondénnek mondott két háború közötti évekének. Az újabb vesztes világháború alatt született fiataloknak az ötvenes években kemény élet és kevés remény jutott. Nem a legjobb párosítás! Szüleik mindennapjait a folytonos félelem és a szűkösség igazgatta. Életük a munka körül forgott, és mégsem jutottak egyről-kettőre. Az akkori fiatalok hamar keresőkké váltak és felnőttek lettek, családot alapítottak, hiszen a párkapcsolatok megélésére nem kínálkozott más lehetőség. Egyébként is, a konvenciók lebontása akkor még nem kezdődött el. Azon ritka alkalmakkor, amikor szórakozni mentek, és levehették a munkaruhát és a hivatali viseletet, mindenki igyekezett kiöltözni. Öltönyt és nyakkendőt kötni, szoknyát, blúzt és gyöngysort viselni. Fiuk, lányok egyaránt hullámos hajat hordtak.

A kommunista terror a magánéletet is megmérgezte, ami mindenkinek, így a fiataloknak is személyes ügyévé tette a szabadságot. Ahogy a korabeli vicc is megállapította. Hárman vagyunk az ágyban: én, a szerelmem és a majré.

Az ötvenes évek közepének Európáját még összekötötték a közösen megélt világháborúk és az újjáépítésbe ölt tengernyi munka. Az újrakezdés és az élni akarás, a megmaradás és a bizonyítási vágy. Elválasztotta őket azonban, hogy a szovjet megszállók egy szabadsághiányos, terrorizált világot kényszerítettek az általuk uralt országokra, míg az amerikaiak által szavatolt Nyugaton folyamatosan gyarapodó, szabad polgárok élhettek. Átjárhatatlan vasfüggöny szavatolta, hogy a munkások és a dolgozók államába zártak ne hagyják el szülőföldjeiket. A terror elviselhetetlenségét állandósította a két világrend közötti szűnni nem akaró rivalizálás, ami mindkét felet folyamatos háborús pszichózis alatt tartotta, és erőn felüli fegyverkezésre szorította a szovjeteket és a megszállása alá parancsolt régiót. A Közép-Kelet Európai országok számára a nyugati, amerikai modell a szabadságot és a jobb élet reményét jelentette, aminek előfeltétele a szovjet megszállás lerázása volt, a nyugati országok fiataljai ugyanakkor lelkesítő, nagy ügyként tekintettek a Szovjetunióra és a kommunizmusra, és bennük látták a jövőt. A két félteke fiatalsága alig, vagy semmit sem tudott arról, milyen is a vasfüggöny másik oldalán élni, információit első sorban azokból a propagandaanyagokból szedte, amelyeket a rivalizáló felek a másik oldal fellazítására bevetettek.

1956-ig az ideológiai és propagandaháborúban a szovjetek jobban teljesítettek. Övék volt a nyelv, ők tematizáltak jobban, ők árulták a reményt, ezért úgy tűnt, övék lesz a jövő. A magyar forradalom kitöréséig a másik oldal nem találta meg azt a témát, amivel áttörést tudott volna elérni a szovjet ígéretek lejáratásában.

Az 1956-os év sok mindent megváltoztatott. Mindjárt az elején az USA-beli Montgomeryben (Alabama)Rosa Parks illetve Martin Luther King vezetésével mozgalom indult, hogy egyenjogúságot követeljen a feketék számára. Akkor még a buszokban elkülönítve kellett ülniük a feketéknek, akik nem ihattak ugyanazokból a csapokból, amiből a fehérek. King rámutatott arra, hogy a szabad világot vezető Amerikai Egyesült Államokon belül sincs minden rendben az emberi és kisebbségi jogokkal, mindenekelőtt azzal, ahogy a feketékkel bánnak.

1956-ban Európa régi urai sorra vesztették el birodalmuk még megmaradt részeit. Egymás után omlott össze a brit és a francia gyarmati uralom Szudánban, Tunéziában, Marokkóban, Ghánában, Cipruson, Máltán, Algériában, Egyiptomban – egyre újabb érveket szolgáltatva a kommunista rendszer magasabbrendűségéhez, erkölcsi fölényéhez. Mindennek következtében Európa egykori nagyhatalmainak tekintélye és befolyása zuhanórepülésbe kezdett, amit a Szuezi válságban játszott szerepvállalásuk nem csupán a végletekig fokozott, de végérvényessé tett. 1956 októberében ugyanis Nagy-Britannia és Franciaország Izraellel közösen önálló, az USA-tól független, katonai beavatkozásra szánta el magát. Ez válasz volt arra, hogy Egyiptom állami tulajdonba vette a Szuezi csatornát. Akciójuk a bipoláris világ mindkét nagyhatalma, az USA illetve a Szovjetunió érdekeit sértette, ezért együttesen visszavonulásra kényszerítették őket. A szovjetek Párizs és London elleni rakétatámadással fenyegetőztek, ami nyilvánvalóvá tette, hogy az USA támogatása nélkül sem a britek, sem a franciák nem szállhatnak szembe a szovjetekkel. A Szuezi kalandból minden szereplő levonta a következtetést. Az angolok azt, hogy soha többé nem lépnek az amerikaiak előzetes engedélye nélkül, amit a mai napig be is tartanak, és amit „különleges kapcsolatnak” becéznek. A franciák azt, hogy az angolok gyengék és megbízhatatlanok és ezért a németek felé fordultak. Szövetségükből nőtt ki az az Európai Unió, aminek első évtizedeit a francia politikai irányítás és a német gazdasági fölény jellemezte.

A Sztálin elleni támadás, hitelvesztést, bizonytalanságot, zavart, kínos szégyenérzést és dühöt váltott ki.

Amerikai hírszerzői jelentés, 1956. március 30.[2]

Sztálin 1953-as halála után a Szovjetunióban vezetési válság, külső és belső elbizonytalanodás jelentkezett. Az 1953-as berlini felkelés a birodalom stabilitását fenyegette. A kommunista ideológiai vonzereje is megcsappant az új vezető Nyikita Szergejevics Hruscsovnak az SZKP XX. kongresszusán, 1956. február 25.-én elmondott „titkos beszéde” nyomán, aminek nyugatra juttatásáról ő maga gondoskodott. Hruscsov ezzel a beszédével a kommunista projekt „rebarandingelésére” tett kísérletet azáltal, hogy az emberellenes sztálini rendszert eretneknek, vagyis egyfajta félresiklásnak, a „lenini útról” való letérésnek nyilvánította, és bevezette a „személyi kultusz”, illetve a „sztálinizmus”mai napig használatos fogalmát. Ezzel megmentette az ideológiát, azt állítva, hogy a kommunizmus nem egyenlő a szabadsághiányos, terroron alapuló sztálini modellel, illetve hogy megreformálható. Évtizedeken keresztül tartotta is magát az a nyilvánvaló tévhit, hogy a kommunizmus megreformálható, emberarcúvá tehető. 1956 győztes magyar forradalma ezzel szemben annak a nyilvánvalóvá tétele volt, hogy a magyar emberek nem hisznek a kommunizmusban, sem abban, hogy azt érdemes lenne javítgatni. Szabadságot és függetlenséget követeltek és azt, hogy maguk dönthessenek a sorsukról. Mindez azért is érintette olyan fájdalmasan Moszkvát, mert az 1956-os év olyan jól indult a számára, a gyarmati felszabadító illetve emberi jogi küzdelmek egyaránt az ő malmára hajtották a vizet.

Kedves Barátaim!

Ugyanaz az emberi méltóság utáni vágy motiválja az elnyomott embereket a világ minden táján.

Martin Luther King, jr.[3]

Míg a szocialista tábor országaiban Hruscsov titkos beszéde csak a nyolcvanas évek végén jelenhetett meg teljes terjedelmében, addig a nyugati érdeklődők napokon belül olvashatták. A hatás, mint Gyurcsány öszödi beszédénél, nem teljesen a kiszivárogtatók tervei szerint alakult.

Pedig úgy tűnt bejönnek Hruscsov számításai. Tavasszal [4]Bulganyin miniszterelnökkel együtt hivatalos látogatást tett Nagy Britanniában, és a királynő is fogadta őket. Mindez nemcsak a szabad világ elismerését, de egyenrangú félként való kezelésüket is bizonyította. Volt ugyan néhány kínos epizód, például a külügyminiszter fogadásán, ahol a tolmács erősen ittas állapotban próbált helytállni, ami nem mindig sikerült neki. Így, amikor a miniszter bemutatta helyettesét Hruscsovnak és hozzátette, hogy kollegája mennyire ügyesen lő célba, a tolmács azt fordította, hogy Lord Lambton halálra van ítélve. Hruscsov nagyon megsajnálta a lordot és sokáig szorította a kezét. És ez még nem minden. Hruscsov köszöntőjét úgy fordította: „ő örül, hogy itt lehet, de hogy mi örülünk e, az már más kérdés.” Hruscsov, aki nem vett észre semmit, azzal folytatta, hogy „Anglia és Oroszország sok mindenben hasonlít”, mire a tolmács hozzátette „nehogy elhiggyék már, mi nem tartunk 8 millió embert rabszolgaként Szibériában”. Az esti díszvacsora sem ment le simán. Hruscsov elég vidám volt már és pohárköszöntőjében azzal dicsekedett, hogy Oroszország egyedül győzte le a németeket. George Brown szocialista politikusnál erre felment a pumpa. „Fél millió embert vesztettünk mialatt maga Hitler szövetségese volt” – kiabálta.

Az út azonban óriási diplomácia siker volt. Aztán jött Poznán, majd Budapest.

1956 nyarán a poznani munkások kenyeret és szabadságot követelve vonultak az utcára. A szovjet megszállók kivonulását, a kommunista rendszer eltörlését akarták. Csakúgy, mint három évvel korábban Berlinben, majd Kelet-Németország szerte több mint 650 helyen. Akkor is, itt is tankokkal szorították vissza a felkelőket. Berlinben 51 halott, Poznánban 58 halott maradt az utcákon. Mindkét helyen a gazdasági helyzet ellehetetlenülése lobbantotta lángra a szikrát. A kommunista propaganda szerint úgy Poznanban, mint Berlinben, ahogy 1956 Budapestjén is a „fasiszta provokátorok” és „imperialista ügynökök” váltották ki a zavargásokat.

1956 magyar forradalma más volt. Az október 23-án utcára vonuló budapesti fiataloknak és mögéjük felsorakozóknak nem gazdasági követeléseik voltak. A magyarok szabadságot, nemzeti függetlenséget, és szabad választásokat követeltek. Mozgalmuk politikai küzdelem volt az első pillanattól az utolsóig, amiben sem a magasabb bér, sem a kenyérellátás javítása nem kapott helyet. Ezért is azonosult vele olyan magától értetődően a világ minden szabadságszerető embere, az USA-tól, Afrikáig, Kubától Olaszországig. Mert mindenki átérezte, hogy harcuk az iszonyatos túlerővel szemben az emberi méltóságért, nemzetük megmaradásáért, identitásuk megőrzéséért folyik. Óriási tétje volt ennek a küzdelemnek. A magyar fiatalok élet-halál harca egyetemes példázatokra rímelt. Dávid és Góliát küzdelme, a Ghandi vezette India sikeres függetlenségi harca, az összes leigázott kis nemzet szabadságküzdelme felsejlett benne. Ez a magyarázata annak, hogy feketék és sárgák, európaiak és amerikaiak, afrikaiak és ázsiaiak legjobbjait ihlették meg hőseink, nemzetünk helytállása.

Ennek az elementáris szabadságvágynak a brutális eltiprásával Moszkva phirruszi győzelmet aratott. Megtartotta a birodalmát, megőrizte a helyét a bipoláris világrendben, tekintélye és ereje még egy darabig megkérdőjelezhetetlen maradt. De a pesti srácok és lányok, a szabadságszerető magyar emberek elleni egyenlőtlen küzdelemben elvesztették az arcukat.

Attól a pillanattól kezdve ugyanis megszűntek a nemes és jó ügy, vagyis a remény letéteményesei lenni. Az oly sokáig illúziókat kergető nyugati fiatalok hirtelen meglátták azt milyenek is valójában. A tankok és gépágyuk mögött álló szovjet megszállók ettől kezdve a szabadság, a függetlenség és ezáltal az emberi méltóság esküdt ellenségeivé váltak.

1956 sikeres magyar forradalma, és bukott szabadságharca leleplezte a kommunisták valódi természetét. És ezen már nem tudtak többé változtatni.

Az életben és a történelemben vannak pillanatok, amikor nem megengedett a félelem.

Oriana Fallacci

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A hőst sohasem bukása, hanem hőstette emeli a magasba. Ideje, hogy végre nevet és arcot adjunk azoknak a pesti srácoknak és lányoknak, antikommunista ellenállónak, akik életük egy kitüntetett pillanatban úgy döntöttek, hogy új vágányra állítják hazánk és ezzel a világ történelmét. Hatvan évvel az 1956-os forradalom és szabadságharc után, vagy pontosabban: 26 évvel a bipoláris világrend összeomlását, a sikeres antikommunista forradalmakat, rendszerváltoztatásokat követően nekünk is döntenünk kell. Ez a döntés nem csupán európai és magyar múltunk nagyjairól, de önmagunkról is szól. Ha ugyanis nem ismerjük el azokat az egyéni teljesítményeket, amelyeket hozzánk hasonló hétköznapi emberek, magyarok vittek véghez hat évtizeddel ezelőtt, hogyan várhatjuk el, hogy saját életünknek súlya legyen, hogy tetteinket, döntéseinket egy majdani utókor megőrzésre méltónak ítélje? Ha Szabó Ilona, Bárány János, Angyal István vagy Kóté Sörös József, Wittner Mária, Sticker Katalin nevét nem tanítjuk iskoláinkban, ha Mész János, Manszfeld Péter, Dubicz József vagy Rigó István nem kerül bele nemzeti panteonunkba, ha Tandari Judit, Ladányi Sándor, Dózsa László és Szeles Erika nevének hallatán nem húzzuk ki magunkat önkéntelenül, marad-e bármi jelentése annak a szónak, hogy szabadság? Mert ők voltak azok, akik sok más, évtizedeken át névtelenségbe burkolt hőssel együtt nemet mondtak a diktatúrára. És nem csupán nemet mondtak, hanem harcoltak is ellene, éltek az ellenállás jogával, amihez csak akkor folyamodunk, ha életünket, szabadságunkat és méltóságunkat éri gyilkos támadás.

Az 1945 utáni Magyarországon azért volt elviselhetetlen az élet, mert a megszállók diktálta kommunista társadalmi rend mindent támadott, ami a közösség évezredes együttélését biztosította. Támadta a vallás, a gondolkodás szabadságát, a magántulajdont, éket vert a társadalom legkülönbözőbb csoportjai közé, félresöpörte a történelmi hagyományokat, tiltotta a nemzeti érzést, a nemzeti büszkeséget, és ami mindezt tetézte, azt is megakadályozta, hogy a múltjuktól megfosztott, így sem jelennel és jövővel nem rendelkező alattvalók elmenekülhessenek. A Vasfüggöny nem azért kellett, hogy megvédje a kommunista emberkísérletet a nyugat-európai és tengerentúli „imperialisták” ármánykodásától, hanem hogy karanténba zárja a személyiségétől és ezeréves múltjától megfosztott polgárokat.

Ezért, amikor 1956 hőseiről beszélünk, az ellenállást választó, puskát, pisztolyt, molotov-koktélt ragadó pesti srácokra és lányokra gondolunk, az ő egyéni teljesítményeikre, ellentmondást nem tűrő helytállásukra, amelyekkel évszázadokra meghatározták azt, ahogy a szabadságról és nemzetünk függetlenségéről gondolkozunk. Sokkal tartozunk nekik, mert sokat kaptunk tőlük. Nem azért kell megőriznünk emléküket, mert így kívánja a tisztesség! Ennél sokkal önzőbb és a jövő szempontjából súlyosabb érvet tudok Önöknek mondani. Egyetlen mondatot, amely szívünkbe vág:

Ahol a hősöket nem felejtik, mindig lesznek újak.

Köszönöm a figyelmüket!