Rabszolgasorsra kényszerítve

Tisztelt Miniszterelnök Úr, Államtitkár Úr, Alelnök Úr, Főigazgató Asszony, Elnök Asszony, Hölgyeim és Uraim!

A Gulág kifejezés alatt a szovjet birodalomban működő munkatáborok rendszerét értjük, amelyekben a különböző vélt vagy valós cselekedetekért elítélt kényszermunkásokat dolgoztatták. Ezeket a táborokat Lenin honosította meg, és a bolsevikok hatalomra kerülésétől egészen a nyolcvanas évek végéig fennmaradtak. 1987-ig politikai foglyokat találhattunk például a szovjet pszichológiai intézetekben. Az átnevelő, elkülönítő és büntetőtáborokból az 1930-as évektől a szovjet birodalmat behálózó rabszolgamunkát hasznosító táborrendszert alakítottak ki, aminek termelőkapacitását a szovjet GDP 3 százalékában mérték, és amellyel a tervgazdálkodás egészen a ’60-as évekig számolt. A szovjet Gulág táboraiban összesen mintegy 50 millió ember fordult meg. Egyes statisztikák szerint az áldozatok száma 10 és 20 millió között volt. Jellemző, hogy ilyen nagyságrendben sem tudjuk pontosan. A Gulágban tömegessé tett kényszermunka előzményei a rabszolgatartó birodalmakig nyúlnak vissza. Azzal a különbséggel, hogy az ókori rabszolgák legtöbbször a hadifoglyok voltak, a leigázott népek hadizsákmányaiként kerültek ilyen sorba, míg a szovjet rabszolgatartó társadalom a saját, állítólag a kizsákmányolás alól felszabadított és egyenrangúsított parasztjait, munkásait és polgárait tette kényszermunkássá, süllyesztette rabszolgasorsba.

 A leninizmusnak nevezett tudományos akcióelmélet lényege az osztályharc volt, a nép ellenségeinek a megsemmisítése. Ne felejtsük el, hogy szó sem volt arról, hogy kiszűrjék és beazonosítsák azokat, akik bármilyen bűnt elkövettek, hiszen ők nem ezt a célt tartották szem előtt, ők a burzsoáziát és a kulákságot, mint osztályt akarták megsemmisíteni. Ezért tehát a kommunizmus 100 millió áldozata a kommunizmus hívei és igazolói számára a történelmi haladás érdekében hozott szükségszerű áldozatok. Az osztályharc indokolja, és a történelem igazolja tehát ennek a száz millió embernek az elpusztítását. Végül is Oroszországot a történelem választotta ki a szocializmus úttörőjének szerepére. 75 évig ő mutatta a világnak a jövő felé vezető utat. Magasba tartotta a forradalom lángját. Megtisztította a profithajszolástól a szovjet gazdaságot és ezzel bukása ellenére is erkölcsi győztes maradt. Az osztály és kizsákmányolás nélküli tökéletes társadalomért folytatott harc történelmi jelentőségét figyelembe véve, a több mint száz millió osztályellenség halálra éheztetése, deportálása, legyilkolása, megalázása jelentéktelen mellékkörülménnyé zsugorodik. Végül is miért kellene a Nyugat fejlettjeinek felülvizsgálniuk meggyőződésüket a „keleten”, a barbárok földjén, vagy messzi Ázsiában elpusztított milliók miatt. Különösen hogy nagy részük polgár, vagy zsíros paraszt volt, vagyis kizsákmányoló, illetve földműves, akik a hagyományokat, a vallást, a nemzetet, a családot és hasonló idejét múlt, amúgy is pusztulásra ítélt világot jelenítettek meg. Hogy tíz és tízmilliókat gyilkoltak le, dolgoztattak, éheztettek halálra, pusztítottak el? Mindez a jövő szolgálatában hozott áldozat volt, sajnálatos, de szükséges és ezért elkerülhetetlen. Ahogy a jakobinusok által elpusztított többszázezer halott is végtére a haladást szolgálta. A forradalom mítoszán még csak egy karcolást sem ejtett.

Kedves Barátaim!

Nehogy azt higgyük, hogy csak a húszas-harmincas évek nyugati sznob élértelmiségének egyes tagjai váltak társutassokká, hiszen nyomukban ott toporognak 68-as gyökerű mai utódaik is. H. G. Wells, G. B. Shaw, Édouard Herriot rajongása Sztálin iránt számunkra ma már ciki. Ahogy az is, ahogy elhazudták azt a magyarországnyi mesterségesen halálra éheztetett ukrán parasztot, akikről nem akartak tudomást venni, mert vakká tette őket a hit, az hogy láthatták a jövőt, és az állítólag működött. (Steffens) Ők persze Mussolinit és Hitlert is csodálták, mert a valójában a forradalomért rajongtak, a forradalomba voltak szerelmesek.

Ezeknek a máig bálványozott megmondóembereknek a sznob lelkesedése adta meg az alaphangot. És ez a hang máig a meghatározza a nyugati baloldali megmondók hozzáállását a kommunizmus százmillió áldozatához, a Gulágban elpusztítottak szenvedéstörténetéhez. Egy ideig a szovjet világbirodalomhoz fűződő reálpolitikai indokokkal magyarázták hallgatásukat, a szovjetek bűntetteinek elhallgatását, cinikus együttműködésüket. Hogy azonban ne tűnjenek részvétlennek, és bebizonyítsák helyüket a történelem jó oldalán, az enyhülés ellentételezéseként és indoklására kitalálták maguknak, hogy a fasizmus az, ami ellen egyre fokozódó, szűnni nem akaró harcra van szükség, és ezt azóta is töretlen lelkesedéssel vívják. Ezért van az, hogy az antifasiszta küzdelem intenzitása mit sem lanyhul, pedig a nácizmusra és a fasizmusra már 1945-ben megsemmisítő vereséget mértek. Az antifasiszták aztán azokat, akik a kommunizmus bűneit fel merik emlegetni, azonnal fasisztának minősítik, amit olyan bélyeggé tettek, aminek a mélyén Auschwitz borzalma van, minden gonoszságok legnagyobbika.

Ebben a szüntelen antifasiszta harcban a kommunizmus bűneinek nincs helye, jelentőségük eltörpül, sőt eljelentéktelenedik. Ha a százmillió áldozat mégis szóba kerül, a haladók rögtön mentő érvekkel jönnek arról, hogy a szocializmus illetve a kommunizmus mégiscsak a boldogabb és igazságosabb társadalmat ígérő jövő irányába mutatott és mutat ma is a számukra. Végső érvük pedig az, hogy a kommunizmus áldozatainak és a Gulágnak a puszta felemlegetése el akarja terelni a figyelmet a Holokausztról. És különben is, a kommunizmust tilos összehasonlítani a nácizmussal. Máig gondolatbűnnek számít a „fejletteknél” annak kimondása, hogy a két szocialista rendszer, a nemzeti és a nemzetközi, ahogy a fasizmus is, egy tőről fakadnak, egymást termékenyítik meg. Mindhárom az első világháború gyermeke, mindhárom baloldali szocialista forradalmi eszme, és mindhárom rendszer szocialista forradalmi rendszer volt. Pedig a kommunizmus áldozatai, a Gulágon megkínzottak és elpusztítottak millió nem teszik, és nem is tehetik és nem is akarják meg nem történtté tenni mindazt a szörnyűséget, amit a nácik elkövettek. Az egyik bűn nem oltja ki a másikat. Az egyik emlékezete nem lehetetleníti el, hogy emlékezzünk a másikra.

Akik a mai napig Marxot koszorúznak, védelmezik a kommunizmust, gondolatbűnnek tekintik az antikommunizmust, azok a nyugati limuzinkommunisták, egykori, vagy mai trockisták, maoisták, akik miközben a kommunizmus bűneit eltagadják, de legalábbis elbagatellizálják, semmibe veszik azt az alapvetést, hogy minden politikai eszmét, ideológiát, a megvalósult gyakorlat alapján kell megítélni. A marxizmus megvalósult gyakorlata pedig bűnös, emberellenes, szabadságellenes totális diktatúrákat hozott létre és működtetett, működtet ma is. Mindenhol. A kommunizmus mai mentegetői azonban, ahogy élharcosai, működtetői, és híveinek nagy része polgárellenes volt és maradt, akik számára a haladás, idegen szóval a progresszió ma is a legfontosabb hívószó. Jelentése pedig, hogy a történelmi haladás által életre hívott és működtetett szocializmus számukra mindenek ellenére továbbra is a jövő ígérete maradt. Olyan öngyűlölők ők, akik élvezték és élvezik a polgári társadalmak nyújtotta szabadságot, jólétet, kényelmet, amit egyben le is néznek, és a felszámolására törnek. Mert megvetik polgártársaikat és mindent, amit alkottak, létrehoztak és teremtettek. Tisztára megvakítja őket hitük a progresszióban, és az a tudat, a hit, a haladásba vetett hit erkölcsi fölényt biztosít a számukra. Ebből az erkölcsi fölényből merítik felhatalmazásukat arra, hogy megvessék és megtagadják saját múltjukat, kultúrájukat, vallásukat. Azzal áltatják ugyanis magukat, hogy ők valami új minőséget képviselnek, miközben ők nem akarnak mást, mint hatalmat, amit arra akarnak használni, hogy „új embert” hozzanak létre. Ezt akarta Mussolini is, amikor az olaszokból rómait akart csinálni. Erre tettek kísérletet a kommunisták is, akik új típusú szovjet emberről hadováltak és évtizedeken keresztül dolgoztak a „kitenyésztésén.” Hitler a felsőbbrendű és fajtiszta németségről vizionált, ami igencsak hajaz azokra az elképzelésekre, amelyek ma a fajtisztaság ellentététől: a különböző fajok kötelező érvényű keveredésétől várják annak az új minőségnek a megszületését, ami legyűri, kiiktatja végre a menthetetlenül polgárrá vált fehér kultúrát. A mai forradalmi tettekre vágyó, és azokat meg is lépő haladók, a totális diktatúrák működtetőihez hasonlóan, hitekben és hitelvekben gondolkodnak, nem tűrik a vitát, az egyet nem értőkből üldözendő ellenséget kreálnak. Az is igaz azonban, hogy a maiak már nem igazi hívők, ők már életüket nem akarják a hitért feláldozni, ők mindösszesen olyan közösségi utópiákra vágynak, valláspótlékra, magyarázatra, amit most éppen a nyitott társadalomban és a klímaváltozásban találtak meg.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A harmincas évek óta minden Hitlerről szól. A hetvenes évek óta a Holokausztról. A Holokauszt lett a mérce, hozzá képest semmi sem olyan súlyú. A Gulág ebben az összefüggésrendszerben tehát a kisiklások, a hibák, a sajnálatos bukások sorában kap helyet. Ha egyáltalán megemlítik. Míg Auschwitz és a shoá beépült a mai nemzedékek tudatába, a Gulágot hazugságlepellel takarják, vagy még inkább: elhallgatják. A kommunizmus által elkövetett emberellenes bűntetteket amnézia veszi körül, ami annak a kéretlenül megadott amnesztiának a következménye, amit a kommunisták a nyugati haladóktól egyszer és mindenkorra megkaptak. Soha ne felejtsük el, hogy míg a nácizmus partikuláris volt, addig a kommunizmus világrendszer, mely nyolcvan országban rendelkezett kommunista pártokkal, amelyeket egy központból, egy célért mozgattak. A kommunista ideológiát képviselték, terjesztett, és igazolták. A nyugati haladók, vagyis a balliberális nyugati értelmiség anélkül adott felmentést a kommunizmusnak, és benne a Gulágnak, a több mint százmillió áldozatért, az évtizedeken keresztül tartó terrorista diktatúráért, anélkül, hogy előtte elítélte volna. Mert ez a haladó értelmiség cinkos volt, sőt tettestárs az elhallgatásban, a mentőkörülmények sorolásában, a népirtó szándékok elbagatellizálásában, a kommunista rendszerek bűneinek mentegetésében. Tették ezt annak ellenére, hogy a kommunista bűntettek a kezdetektől fogva ismertek voltak. Könyvek tucatjai leplezték le a szovjet rendszer igazi természetét. Emigránsok tízezrei számoltak be tapasztalataikról. Sőt 1956-ban Hruscsov hivatalosan is beismerte őket. 1953-ban Berlinben 1956-ban Budapesten, 1968-ban Prágában taposták el a szovjet tankok a szabadságra vágyókat. Szolzsenyicin 1974-ben megjelentetett Gulág szigetcsoportja széles körben ismertté tette a kommunizmus a bűnös rendszerének kegyelten emberírtó rutinját. Aztán jött a Szolidaritás, majd a szükségállapot Lengyelországban. A kommunizmus hullahegyekre épülő hideg valóságát senki sem tagadhatta le. Nem is tagadták, csak elhallgatták, csak eljelentéktelenítették.

 Amikor a Szovjetunió legyőzése után, 1997-ben, Párizsban, megjelent a „Kommunizmus fekete könyve”, a francia parlamentben egy jobboldali képviselő feltette a miniszterelnöknek a kérdést, hogy szándékában áll-e valamilyen gesztust tenni a kommunizmus áldozatainak? Lionel Jospin francia miniszterelnök (1997-2000), szocialista, a kérdésre azt válaszolta, szó szerint idézem: Nem lehet egyenlőséget tenni a nácik és a kommunisták között. Mert a kommunisták soha nememeltek kezet a szabadságra! És ezért, - folytatta - én örülök, hogy kommunista miniszterek is vannak a kormányomban.” 

Pedig, ha egyenlőséget nem is lehet tenni a nácizmus és a kommunizmus között, azt sem lehet letagadni, hogy a deportálás, a munkatáborok, a tömeges rabszolgamunka, a bíróságok általi megsemmisítés, a koholt vádak, a mesterséges éhínségben elpusztított milliók, olyan kommunista újítások, aminek egy részét a nácik lemásolták és tökélyre fejlesztették. Az az állítás, hogy a kommunisták soha nem emeltek kezet a szabadságra, olyan szégyenletes, amiért nemcsak a franciáknak, de az egész szabad világnak szégyenkeznie illene! Hogy ez a kijelentés a francia miniszterelnök szájából a francia parlamentben következmények nélkül elhangozhatott, mindennél jobban rávilágít arra a bűnrészességre, ami a nyugati baloldalt jellemezte és amely máig meghatározza a kommunizmushoz fűződő viszonyát!

Míg a zsidó emlékezet és nyomában a világ odafigyel az áldozatokra, a kommunizmus áldozatai a semmibe hullnak. A holokausztban meggyilkoltak neveit feljegyzik, újra és újra megemlékeznek róluk. Meséld el fiaidnak, szól a tanács, vagy inkább a parancs. És ők újra és újra elmesélik. És mi? Mi miért nem teszünk többet? Miért nem mondjuk el mi is újra és újra, hogy a diktatúra még akkor is, amikor már nem akasztott minden nap, minden nap mérgezett, minden nap fertőzött és rohasztott. (Orbán Ottó) Miért nem emeljük hőseinket, büszkeségre okot adó tetteinket, a meghozott áldozatokat olyan magasra, hogy azt mindenki lássa. Nem csak itt, nemcsak a szomszédjainkból, de New Yorkból, Buenos Airesből, Berlinből, Párizsból is?

Danilo Kis magyar-szerb-zsidó-pravoszláv író már évtizedekkel ezelőtt leszögezte, hogy csak egyetlen lelkiismeret-vizsga létezik, mindössze két tárgya van, amelyből nem nem egy évre, hanem egy egész életre meg lehet bukni. Ez a két tárgy: a nácizmus és a kommunizmus. Aki ezekből megbukik – írja – egyszer és mindenkorra erkölcsi szavazati jog nélkül marad. Tehát! Ne kérj erkölcsi felmentést azok számára, akik elárulták az erkölcsöt! Aki azt állítja, hogy Kolima más volt, mint Auschwitz, azt küldd a fenébe! – írja Kiss.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Minél többet foglalkozunk a magunk mögött hagyott száz esztendő történetével, annál több kérdésünk marad megválaszolhatatlan. Pedig nincs alaposabban dokumentált korszaka az emberiség történetének. Minden, ami történt, köztudott volt. Nincs és nem is maradt benne semmi titokban. Az információk széles körben hozzáférhetőek voltak, a tények nyilvánosságot kaptak, ahogy fel is soroltam egy párat belőlük. Mindenki, aki akarta, tudta, hogy a szovjetek rabszolgamunkára viszik az osztályellenségeket, és mindazokat, akiket ilyen vagy olyan okokból veszélyesnek, vagy feleslegesnek tartanak. Mint ahogy azt is, hogy egész népeket deportálnak. Csak akik a legszörnyűbb vakságban: az önként vállalt ideológiai vakságban szenvedtek, nem vettek tudomást a kommunizmus hideg valóságáról. Mi, magyarok nem tartoztunk közéjük. Mert a mi szemünket kinyitotta a 133 napig tartó tanácsköztársaság, és mindaz, ami vele járt. A legrosszabbra is számítottunk, amikor hazánk 1944-1945-ben, a világégés utolsó évében, háborús színtérré vált. De ami bekövetkezett, rosszabb volt minden elképzeltnél. Tavasszal előbb százezer számra hurcolták halál- és munkatáborokba zsidó honfitársainkat. Nőket és fiatalokat rendeltek erődítési munkákra. Fegyvertelen munkásszázadokat irányítottak a frontra. Súlyos veszteségeket szenvedtünk el a harcmezökön és a hátországban. Angolszászok bombázták a városainkat, az országot megszálló szovjetek pedig szabad rablást engedélyeztek a katonáknak. A Vörös Hadsereg elvitt mindent, ami mozdítható volt. Az elrejtett élelmiszertartalékokat, a bútorokat, kitépték és feltüzelték a kerítéseket, elkötötték az állatokat. A köznyelv ezt a gátlástalan fosztogatást az akkor használt orosz kifejezéssel zabrálásnak nevezte el, ezt a mai napig ebben az értelemben használjuk. Háborús jussuknak tekintettek asszonyt, leányt, jószágot, vagyont. Egy egész generációnyi magyar nőt becstelenítettek meg.

Magyarország a második világháborúban is a vesztesek oldalára került. Az új elhurcoltak  a találomra összefogott munkaképes férfiakat és nőket a Szovjetunióba szállították. Mindezt nemcsak azért tették, mert szükségük volt a legyőzöttek munkaerejére a háborúban elpusztított országuk helyreállításához. Nem volt mellékes céljuk az sem, hogy a megszállt ország polgárainak tudatába minél inkább bevésődjön önnön bűnösségük. A gyűjtő-, majd munkatáborba hurcoltak pária-sorsra kényszerítése a győzteseknek arra is alkalmat adott, hogy megtaníttassák a legyőzöttekkel, ki az új úr a házban. Ez magyarázza a megfélemlítést, a megalázást, a tömeges megerőszakolást, az elszabadult terrort.

A harcok során és azt követően mintegy hétszázezer magyar állampolgárt hurcoltak el. Az elhurcoltak átlagéletkora 25 év volt. Hétszázezer magyar állampolgár tűnt el a Gulágon, minimum háromszázezer örökre. Ennyit a felszabadításról.

A rabszolgasorsba kényszerített magyar foglyok abba a szovjet lágervilágba érkeztek, amelyek, mint már említettem évtizedek óta működtek már. 1945-ben ezt kibővítették, és több mint 350 főtáborból és közel négyezer melléktáborból álló rendszert hoztak létre, amelyben mintegy 4 126 964 idegen állampolgárságú foglyot tartottak nyilván 23 nemzetiségből. Túlnyomó részük (85 százalékuk) német, japán illetve magyar volt. Azt is tudnunk kell, minden jelentősebb nagyberuházáson rabszolgamunkát alkalmaztak dolgoztak a rabszolgasorsra kényszerítettek. Csatornák, metróalagutak, Moszkvában, a Dinamo stadion építésénél, vasútvonalak helyreállításánál, vízierőművek létesítésénél.

Kedves Barátaim!

A transzportok bevagonírozásánál és kiszállításánál magyar policok is segítettek, és muszka vezetők is, a listák összeállításánál szintén. A deportálás brutalitása megfelelt annak, amit fél évvel korábban tapasztaltunk.

A magyarok közel 2000 táborba kerültek. Nem akarom részletezni most mindazt a szörnyűséget, amit kollégáim részleteznek, mert az időm lejárt. Egyetlen egy dologra szeretnék most még kitérni.

Ha mi, utódok, nem igyekszünk számba venni a veszteségeinket, nem törekszünk minden erőnkkel arra, hogy nevet adjunk az elpusztult névteleneknek, hogy sorsuk nemzeti közösségünk közös történetébe olvadva mindannyiunk okulására szolgáljon, akkor nem teljesítjük a kötelességünket.

Még nagyon sok a tennivalónk. További jó munkát kívánok mindenkinek!