Gerő András (1952–2023)

András szemérmes ember volt. Ezt igyekezett palástolni azzal, hogy amit mutatott, amit közszemlére tett magából az évődős, vicces, udvarlós, vagy éppen a komoly tanári, értelmiségi énje volt. Ezzel borította be szorongásait, félelmeit, bizonytalanságait. Mindez azzal járt, hogy nagyon ritkán tárulkozott fel, de mindig rendelkezésre állt, ha másnak tanácsra, támaszra, vigasztalásra, megerősítésre volt szüksége. Nekem sokszor volt rájuk szükségem.

És ő mindig ott volt. Mert jó barát volt.

András szilárd erkölcsi értékrenddel rendelkezett. A véleményét mindig elmondta, és akármilyen ellenszél is volt, kiállt mellette. Lehetett rá számítani.

András lojális volt. A lojalitást kiemelkedően fontos erénynek tartotta és mindvégig gyakorolta is.

Egy lojális, megbízható, értékes, régi, meghitt barátomat veszítettem el.

És egy intellektuális mércét is. Amin dolgoztam, amit írtam, amiről gondolkodtam, azt mindig megbeszéltem vele, megmutattam neki. Kritikai észrevételeit, fenntartásait mindig megfogadtam, mert azok soha nem akarták a véleményemet, a nézeteimet megváltoztatni, de mindig arra mutattak rá, hogy a kifejtésben, az érvelésben milyen gyengeségek, ellentmondások vannak. Megállapításai lényegre törők, értők és érvényesek voltak.

Kritikái mögött ott volt a törődés és a szeretet.

András szerette az életet, az életét. Tudta értékelni azt, amije van, azt amilyen életet teremtett magának és szeretteinek, azt, ahogy él, ahogy élnek. Büszke volt arra, hogy mindent, amit elért, a saját munkájával, a saját erőfeszítésével érte el.

Szeretett és tudott dolgozni. Minden feladatot, azt is, amit ő szabott ki a maga számára, és azt is, amit kapott, pontosan, kiváló minőségben végezte el.

Szeretett és hogy tudott tanítani! Tulajdonképen mindig tanított. Ezt is a rá jellemző bájjal, lazán csinálta. Egy-egy karakteres, de mégis meghökkentő történettel, váratlan csavarral keltette fel hallgatói, közönsége érdeklődését, hogy aztán ezt a kíváncsi figyelmet végig megtartva, szórakoztatva adjon át abból a hatalmas tudásból, amit felhalmozott.

András sikeres ember volt. Ahol csak megfordult, ő volt a társaság középpontja. Minden szem rá irányult, mindenki rá volt kíváncsi. Ezt élvezte, és ennek megfelelően a legtöbbször sziporkázott is.

Hogy mennyire szemérmes ember volt, arra csak most derült igazán fény. Úgy ment el, hogy nem mutatott gyengeséget, hogy nehogy szánalmat keltsen.

Micsoda lelkierő kellett ehhez.

Ki tudja, mióta hordozta magában a titkot arról, hogy halálos beteg.

És úgy jött-ment közöttünk, tette a dolgát, mintha mi sem menne végbe magában közben. Végig gondtalannak, vidámnak mutatta az arcát.

Úgy búcsúzott tőlünk, hogy mi észre sem vettük.

Azt akarta, hogy úgy emlékezzünk rá, úgy őrizzük őt meg az emlékeinkben, ahogy azt ő eltervezte. Erősnek, magabiztosnak, sziporkázóan okosnak, olyan barátnak, akinek nekivethetjük a hátunkat, csapatunk tagjának, akire számíthatunk és számítunk is.

Így fogjuk megőrizni az emlékeinkben.

Ígérem.

Kertész Imre azt tanította, hogy ahol a halottak fontosak, ott az élők számára is van remény.

András fontos marad a számomra, ahogy mindannyiunk számára, mert mindannyiunknak szükségünk van reményre.     

Elhangzott 2023. február 10-én, Gerő András búcsúztatásán, a Kertész Imre Intézetben.