A szeretet hozott bennünket ide. És persze a tisztelet. De legfőképp a szeretet, annak is megannyi fajtája, a hitvesi, a fiúi, a családi, a baráti, a bajtársi, hogy csak néhányat mondjak. És a hazaszeretet. A Pilisben, a Kőhegy tetején emléktábla áll, rajta felirat: „Ahogy egymással bánunk, az a hazánk”. Ma Balás-Piri Lászlótól ’56-os szabadságharcos hőstől veszünk búcsút, aki legjobbjaink hagyományát követve egész lényével adott értelmet ennek az egyszerű mondatnak. Az, hogy most itt vagyunk, hogy a veszteségben, a gyászban képesek vagyunk összekapaszkodni, neki köszönhetjük. Az, hogy a XXI. század magyarjai is nemes és kipróbált értékek őrzői maradtak, neki is köszönhetjük. Az, hogy józan szenvedéllyel ma is közös célokat követünk, neki is köszönhetjük. Amíg a Jóisten Balás-Piri Lászlókat küld közénk, nincs mitől tartanunk.

Már az elején szeretném lelkünkbe vésni: akitől búcsúzunk, üres kézzel távozott, mindenét odaadta és ránk bízta, ezért ő maga könnyű szívvel távozhatott. Dicsőség a hősöknek!

Kedves Ágnes és László! Tisztelt Gyászolók, kedves Barátaim!

Szeretnénk hinni, hogy vannak, akik sosem mennek el. Szeretnénk hinni, hogy tényleg vannak ilyen emberek, és jó okunk van hinni benne, hiszen láttuk, hogy nem fog rajtuk kín, fegyver, börtön, üldözés: hát akkor, hogy fogna rajtuk a halál.

Önzőek vagyunk, amikor úgy hisszük, hogy vannak, akik nem mennek el. Önzőek, mert valójában nekünk van szükségünk rájuk, mert ők adnak nekünk bizonyosságot. Bizonyosságot arról: hogy az igazság végül mindig győzedelmeskedik.

Laci az igazság győzelmét is jelentette.

A veszteség némává tesz. Kultúránk egyik, hanem legnagyobb vívmánya, hogy képessé tesz bennünket a szólásra akkor is, amikor torokszorító veszteség ér bennünket. Élete során mindenki átéli, ahogy mellkasába szorul a levegő, ahogy a gondolatok a döbbenettől a semmibe futnak. Ilyenkor megriadunk, dühösek leszünk, belekiáltunk a világba. Egy idő után aztán becsukjuk a szemünket: „nyugodjon békében”, ezt mondjuk és lassan, egyre nagyobb sodrással eltölti szívünket a hála, a szeretet, hogy itt volt, hogy velünk volt, hogy ismerhettük és szerethettük azt, akit elvesztettünk. És ahogy eltölt bennünket a hála, úgy válik kézzelfoghatóvá a meggyőződés, a tudás, hogy semmi nem tűnik el, nem válik semmivé, hogy aki volt, már mindig velünk lesz. Az idők végezetéig.

Ami most és kitörölhetetlenül velünk marad, az egy pesti srác, egy mindvégig kitartó és hű hazafi, egy nagy férfi mérhetetlenül gazdag hagyatéka. Olyan társunké, aki bár életének több mint felét számkivetettként, üldözöttként volt kénytelen eltölteni, de aki azért jött közénk, hogy döntéseivel megmutassa, sorsával bizonyítsa: mindig vannak és lesznek, akik a legnagyobb természetességgel utasítják el a rosszat, választják a jót. Akik értelmet adnak a hagyomány megtartó erejének, a szabadság, a tisztesség fogalmának, a nemzeti közösség éltető közegének.

Páratlanul gazdag és tanulságos életút az övé, tele szimbolikus fordulatokkal. Amikor Balás-Piri László 1935-ben született, épp rövid szünetet tartott a rettegés Magyarországon. Normálisnak tetszett minden, már amennyire ez a XX. században lehetséges volt. Igaz, hogy az első világháború elsöpörte a történelmi Magyarországot, de ha figyelembe vesszük, hogy a valós szándékokkal szemben csak a „történelmi” jelzőtől sikerült megfosztani bennünket, az ország pedig megmaradt, úgy érdemes komolyan venni a harmincas évek magyarjainak optimizmusát, akik gyermeket vállaltak, neveltek és abban reménykedtek, hogy ha egymásnak is feszül a világ megannyi szörnyű akarása, nekünk itt van ez a gyönyörű és otthonos haza. Ha okosak, tisztességesek vagyunk, talán kimaradunk a kontinentális pofonokból és túlélünk, gyereket nevelünk, megmaradunk.

Lacinak a múlt erőt adott. Megtanította arra, hogy az örökség kötelez, a tudás érték, a kitartás és türelem erény, de mindenekfelett arra, hogy a szabadság becses kincs, amit meg kell becsülni. Azt vallotta, hogy a szabadság minden jó forrása, belőle fakad az igazság, a jóság, a szeretet. Mert aki nem szabad, az nem ismerheti meg az igazságot, de nem tud különbséget tenni jó és rossz között sem, és ami a legszörnyűbb: saját akaratából szeretni sem tud, legföljebb ragaszkodni.

Szeretett hallottunkban, Balás-Piri Lászlóban minden benne volt, ami kivételessé és megismételhetetlenné tesz bennünket: embereket, magyarokat. Kassák Lajost sírversét átformálva: élt, bár nem akarták, hogy éljen. Tanult, bár nem hagyták, hogy tanuljon. Dolgozott, bár nem hagyták dolgozni. Szabadságért harcolt és megmaradt, bár el akarták tiporni. Miután pedig végre kivívtuk szabadságunkat és függetlenségünket, mindvégig szolgált, szelíden példát mutatott anélkül, hogy mérhetetlen áldozatait, megannyi sérelmét szóba hozta volna. Számát nem tudom, hányszor találkoztunk, beszélgettünk. Sokat ezekből a találkozásokból részletesen is fel tudok idézni. Emlékszem halkan súlyos szavaira, a tekintetére, szerény jelenlétére. Sok mindenről beszélgettünk, volt időnk rá, hosszú évek teltek el. Mégis, ha azt kérnék tőlem, hogy egyetlen szóval jellemezzem őt, az a szó az egyértelműség volna.

Laci bátyámtól távol állt minden, ami nem volt egyértelmű. Nem is értette, hogy a világot hogyan lehetne két- vagy többértelműen látni, és főleg hogyan lehet nem egyértelműen élni benne. Távol állt tőle az: egyfelől-másfelől mismásolása. Okos ember volt, értette, hogy a világ dolgai bonyolultak. Ám ő mégis képes volt lemetszeni a felesleget, félredobni a lényegtelent és kimondani a nyers igazságot.

Amikor 2016-ban, nyolcvan esztendősen ’56-os szabadságharcos hősként Petőfi-díjat kapott, szokott szerénységgel annyit mondott: „Egyszerűen érthetetlen, hogy esett énrám a választásuk. Sok ezren voltunk. Sok ezren voltunk bátrak,  tisztességesek. Kihaltunk. Nagyon kevesen maradtunk. Talán így kieséses alapon jöttem én szóba. Hiszen csak akiket én tudnék név szerint elmondani… de nem élnek sajnos…”.

Kedves Barátaim! Gyászlóló Honfitársaim!

Való igaz, ahogy öregszünk, megérint bennünket a magány, az elveszettség. Új nemzedékek érkeznek, akik másként beszélnek, fejükön másként tapad a haj. Történészként ugyanakkor látom, létezik a magyarok generációit összekapcsoló kötelék. Több ez, mint a nyelv, több mint a táj, több mint ezer év összegyűlt emlékanyaga – sokkal inkább azon pillanatok összesége, amikor egyszerre ver minden magyar szíve. Egy közösség közös szívdobbanásai, ezek kapcsolnak össze bennünket. Balás-Piri László 62 évvel ezelőtt maga is megélt ilyen csodálatos pillanatot, mely akkor és úgy átitatta lényét, hogy mindenki, aki találkozott vele, tapinthatóan érezte 1956 októberének tisztító erejét. Ez az az erő, amelyet semmi hatalom legyőzni nem tud, legföljebb pengevékony szájjal büntetni.

Elnök úr, köszönjük, hogy itt voltál. Hogy velünk voltál. Hogy támaszkodhattunk rád. Köszönjük a türelmedet, a kitartásodat, azt, hogy nem egyszerűen szolgáltál bennünket, de szeretetet adtál, őszinte szívvel, mindig szerényen.

Hogy ennyi év alatt nem tévedtünk el, neked is köszönhetjük. Hálát érzek, érzünk, mert a Te életedet hívják bizonyítéknak. Általa vált tapinthatóvá, hogy semmi nem vész el, és bár nehéz a búcsú Tőled, Te magad az ereinkben folysz már. Ha valaki nem értené, miért olyan ellenálló, olyan életerős és szívós ez a nemzet, elég, ha a Te pályádat, hagyatékodat figyeli. A legnagyobbak közé tartozol, azok közé, akik mellett nem kicsinynek, de nagynak érezhettük magunkat. Jól bántál velünk, és arra tanítottál, hogy jól bánjunk egymással. Sok ezer hőssel együtt végül is arra is megtanítottál bennünket, mi a haza.

Isten áldjon Téged és adjon nyugalmat a lelkednek! Nekünk pedig erőt és kitartást adjon, hogy méltók maradhassunk Tehozzád!

Balás-Piri Lászlótól búcsúzunk: a hős forradalmártól, a megkínzott áldozattól, a családapától, a dolgos embertől, 1956 igaz emlékezete megőrzésének higgadt harcosától, vezetőnktől, elnökünktől, támaszunktól, példaképünktől. A barátunktól!