Kedves Hölgyeim és Uraim!

Amikor az első világháború századik évfordulójának előestéjén, 2013 őszén, Magyarország Kormánya emlékbizottságot hozott létre, ezen bizottság tagjai egyedülálló módon úgy döntöttek, hogy nem csupán felelevenítik a száz évvel ezelőtti tragikus eseményeket, nemcsak ünnepségeket, megemlékezéseket, zászlófelvonásokat, emlékmű-felújításokat, a háború hadtörténeti vonatkozásait összegző kiállításokat fognak kezdeményezni, hanem azt is, hogy százévnyi tudás birtokában szorgalmazzák ennek a világrengető eseménynek az újraértelmezését.

Szeretném leszögezni, hogy Európában sehol nem fogalmaztak meg ilyen szándékot! Azok az európai programok, amelyeket Nagy-Britanniától, Olaszországon vagy Franciaországon át Németországig megismerhettünk, kimerültek abban, hogy megismételjék a „nagynak” nevezett háború száz éven keresztül szajkózott értelmezését, azt a „mesét”, amelyet a győztesek alakítottak ki, és ezt száz éven keresztül ismételték.

Míg a világon szinte mindenütt győztesekről és vesztesekről, bűnösökről és ártatlanokról, agresszorokról és békés államokról szóltak az alig egy éven át tartó megemlékezések, addig Magyarország hat évet szánt arra, hogy foglalkozzunk a 20. század legjelentősebb eseményével, azzal az eseménnyel, amely meghatározta az egész 20. századot, és amelynek utóhatásai, következményei ma is itt vannak velünk, elég, ha csak a Közel-Kelet napjainkban is zajló eseményeire utalok.

Nem véletlen, hogy éppen hazánk, Magyarország fordította a legtöbb energiát ennek az európai polgárháborúnak a megértésére, egy új értelmezési keret megteremtésére. Erre a számunkra oly fontos gondolkodási folyamatra nem azért volt szükségünk, mintha mindez elégtételt jelenthetne óriási veszteségekért, Trianonért, hanem azért, hogy világossá tegyük a magunk és közép-európai szomszédjaink számára is: a háborús logikától átitatott százéves magyarázatok akadályozzák azt, hogy sikeresek lehessünk a jelenben és a jövőben. Mert olyan elfogult és hamis gondolati konstrukciókat tartanak életben, amelyek az együttműködés ellenében hatnak, hiszen továbbra is életben kívánják tartani azt a hamis felosztást, ami győztesekre és vesztesekre oszt bennünket és nem enged utat annak a felismerésnek, hogy az 1914-ben kezdődő száz éves háború egész Európát vesztessé tette.

Ezért a hőseink előtti főhajtás mellett újraolvastunk sok mindent, friss szemmel néztünk rá a múltra, Magyarországra hívtuk a világ elismert történészeit, vitatkoztunk, értelmeztünk, elemeztünk, értékeltünk. Eredményeinket kötetek egész sorában tettük hozzáférhetővé, óriási ismeretanyagot tartalmazó, díjazott honlapot hoztunk létre, pályázatok egész sorát írtuk ki, dokumentumfilmeket állítottunk össze és a budapesti Várkert Bazárban Új világ született 1914–1922 címmel elkészítettük a világ máig egyetlen olyan központi kiállítását, amely ennek a frissességnek a jegyében igyekszik magyarázatot adni arra az egyszerű kérdésre: miért „végezte ki” magát az európai civilizáció, amely ötszáz éven át a világ vezető gazdasági és kulturális mozgatóereje volt?

Kedves Barátaim!

Az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság minden volt tagjával együtt büszke vagyok arra, hogy a „rettenetes nagy hamu alól” sikerült kimentenünk saját történetünket! Igen a sajátunkat, mert a 20. század egyik legkeserűbb tapasztalata éppen az, hogy a mi történetünket mások próbálták elmesélni nekünk, helyettünk, mi több, ha lehetséges, még az emlékeinket is szelektálni akarták. Szerencsére, kudarcot vallottak. Így az első világháborús centenáriumi megemlékezés-sorozatnak a számomra legfontosabb eredménye az lett, hogy a 20. század legnagyobb tragédiájáról immáron úgy beszélhetünk, mint bármely más szuverén európai nemzet. Zrínyivel szólva „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”, sőt, az, hogy a pusztítás addig ismeretlen dimenziói után megmaradtunk és újra talpra álltunk, olyan lelki erőtartalékot adott és ad, ami most, a 21. században is hasznunkra válik.

Ezt a záróeseményt az elmúlt évre terveztük, de a járvány okán ma is csak így, közvetítés útján valósíthattuk meg. Szeretnék ezúton köszönetet mondani az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság három volt elnökének, akik 2013-tól 2020-ig irányították a bizottság munkáját, Navracsics Tibor, Balog Zoltán és Kásler Miklós miniszter uraknak, valamint a többi tagnak. Köszönöm mindazon intézménynek, múzeumnak, közgyűjteménynek, a pályázatokon részt vevő településeknek, szervezeteknek, hogy fontosnak tartották ezt a rendkívüli programsorozatot és szerepet vállaltak benne. Magyarország Kormánya hat esztendő alatt valamivel több mint 6,7 milliárd forinttal támogatta a centenáriumi programok megvalósítását, melyek közül most csak a hazai első világháborús emlékművek felújítását és a pedagógusképzésünket szeretném kiemelni. Hat év alatt 762 emlékmű újult meg és 69 teljesen új emlékhely létesítését sikerült támogatnunk, míg országos pedagógusképzési programunkon közel 1000 iskolából mintegy 5250 tanár vett részt. Ezek nagy számok. De többek is annál. A részvételnek ezek a dimenziói azt mutatják, hogy igaznak bizonyult az emlékbizottság kezdeti feltételezése, miszerint az első világháború 100. évfordulója jóval fontosabb, jóval súlyosabb feladatokat tartogat nemzeti közösségünk számára, mint néhány megemlékezés és a hősök előtti – amúgy szükséges, tiszteletteljes és szívből jövő – főhajtás!

Köszönöm mindenkinek, aki részt vállalt ebből a hatalmas feladatból, köszönöm mindazoknak a munkatársaimnak, akik kiváló munkájukkal lehetővé tették ezeknek a programoknak a megvalósulását, és köszönöm mindazoknak a figyelmét, akik látogatóként, olvasóként, érdeklődőként fordultak a centenáriumi programok felé!

Nem csak megcselekedtük, amit megkövetelt a haza, de úgy hiszem, elmondhatjuk, a bemutatott teljesítmény „jó mulatság, férfimunka volt”. Hat év elmélyült erőfeszítései és eredményei világossá tették: a 21. század magyarjai megőrizték az elődök képességét az újrakezdésre!

Köszönöm a figyelmüket!