Tisztelt Emlékező Közösség! Tisztelt Rektor Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Amikor megkaptam a meghívót Sótonyi rektor úrtól a megemlékező és szoboravató ünnepségre, eljöjjek, egy, már többször is tapasztalt érzés kerített hatalmába.

Visszaemlékeztem arra, hogy már hány alkalommal voltam itt, Önök között, hány hasonló ünnepségen vettem részt. És minden ilyen alkalom méltó volt, szép volt és tisztelettel teli. Örömmel gondolok vissza mindegyik alkalomra és nagy megtiszteltetés, hogy újra itt lehetek.

Ahogy felidéztem ezeket az emlékeket és azoknak a példaképeknek és hősöknek történeteit, akiknek Önök itt emléket állítottak, egy nagyon fontos gondolatra jutottam.

Feltettem magamnak a kérdést: van-e fontosabb kötelességünk annál, minthogy felleljük, megismerjük és felidézzük azokat a hősöket, azokat a példaképeket, akikre büszkék lehetünk?

A válasz egyszerű: természetesen nincs ennél fontosabb kötelességünk, nincs ennél fontosabb dolgunk. De miért?

Azért kedves barátaim, mert a hősök, a példaképek életútjának, tetteinek felidézése és megismerése nem pusztán abból az igényből fakad, hogy megismerjük történelmünket, megismerjük nemzetünk múltját.

Még csak nem is abból, hogy jó példákat mutassunk a fiataloknak és lelkesítsük őket közeli vagy távolabbi múltunk legjobbjainak, legnagyobbjainak történeteivel.

A hősök és a példaképek története legtöbbször azok történetét és életét mutatja be, akik „csak átlagosak” voltak, akik semmi kimagasló teljesítményt nem mondhatnak magukénak, de akik mégis nemzeti közösségünknek a tagjai voltak. Az ő munkájuk, az ő példájuk, az ő életútjuk is benne van ezekben a történetekben.

Naggyá azonban nemzetünket mégiscsak az teszi, hogyha a kimagaslót, a hősieset és az utánozni érdemeset mutatjuk be.

Mondjuk ki bátran, hogy hőseinkben, példaképeinkben él nemzetünk tovább. Ők azok, akikre büszkén, emelt fejjel nézhetünk, akik miatt kihúzhatjuk magunkat és kiegyenesíthetjük a derekunkat.

Ők a mi derék kiegyenesítőink.

Csukás Zoltán professzor úr a tudomány művelésének hőse volt. De kaptak itt az Állatorvostudományi Egyetemen emléktáblát és szobrot olyanok, akik hősiessége a forradalmi vagy háborús helyzetekben mutatkozott meg. A világhírű Egyetem ugyanis megbecsüli azokat az egykori diákjait és tanárait, akik az Egyetem rangjához méltó bátorságot, illetve teljesítményt mutattak fel.  Ez bizakodással tölt el bennünket, mert azt az ígéretet rejti magában, hogy ez a jövőben is így lesz. Az eljövendő nemzedékek is megbecsülik majd azokat a teljesítményeket, amiket arra érdemesnek tartanak.

Akik előtt ma fejet hajtunk, akik előtt ma koszorút helyezünk el, azok mind hősök voltak. Az egyetemi oktatásban, a tudás átadásában, a fiatalok nevelésében, a haza védelmében.

Példaképeink lettek az agráriumban, az állattenyésztés tudományos és orvosi alapjainak megteremtésében, lerakásában.

Tudásuk és tetteik mind-mind hozzátettek közös sikereinkhez és ahhoz, hogy a legnehezebb korokat, a legnagobb tragédiákat is túlélje a nemzetünk.

Ha megismerjük az életútjaikat, mindegyikben megtaláljuk, amit keresünk – nemzeti történelmünk legfontosabb pillanatait: azt a kiállást, amit ők mutattak fel, amikor arra a legnagyobb szükség volt. Mindez, mint cseppben a tenger megmutatja, hogy miképp éltük túl a nehézségeinket és a tragédiáinkat, miképp tettük sikeressé nemzeti közösségünket.

Ha egy hős, egy példakép történetét megismerjük, azon keresztül, mint egy prizmán átnézve, látjuk közös történelmünket.

Az egyén, a személyiség története átszűrődik ezen a prizmán, felerősödik, több fényt kap, és ha van egy kis képzelőerőnk is hozzá, máris ott van előttünk egész nemzetünk múltja.

Kedves Barátaim!

Köszönetet érdemel az Állatorvostudományi Egyetem, annak minden diákja, polgársága, vezetői, hogy újra és újra megbecsülik a hőseiket!

Dr. Csukás Zoltánra joggal lehetünk büszkék. Mi adja egy tudós erejét, elhivatottságát? A hit. Mindenekelőtt a hit. A hit abban, hogy a Gondviselés segítségével lesz elég ereje ahhoz, hogy kitartással és állhatatossággal végzett, sokszor monoton és még többször zsákutcába vezető kutatómunkája a végén meghozza a remélt eredményt. Kell még önbizalom és a munkatársakba vetett bizalom is. És persze bátorság, mert anélkül meddő a tudomány is.

És tudni kell álmodni. Álmodni arról, hogy az új tudás, az új következtetések, és az azokból készített új tananyag közös tudássá válik és ezáltal a közösség, a haza javát szolgálja.

Elhivatottság, állhatatosság, kitartás, önbizalom, bizalom és bátorság, és a hit kell ahhoz, hogy valóra váltsuk az álmainkat. Ezt tanultuk Csukás professzor úrtól.

Ezt köszönjük neki és a többi olyan hősnek és példaképnek, akik mind rendelkeztek ezekkel a tulajdonságokkal. Mert mindannyian bátrak voltak. Ha elfelejtenénk őket, vagyis inkább, ha hagynánk, hogy elfelejtsük őket, akkor kárba ez a fontos tanítás tanításuk.

Köszönet az Egyetemnek azért, mert nemcsak felidézik, felhívják a figyelmünket azokra, akikre büszkék lehetünk, hanem azért mert egyben kőbe is vésik őket.

Testet, formát, tartalmat adnak neki. Rá tudunk nézni, melléjük tudunk állni, meg tudunk állni alattuk, előttük és át tudjuk gondolni, jobban meg tudjuk érteni az üzenetüket.

A hősiesség és a teljesítmény üzenetét.

Kedves Barátaim!

A világ egyik legkiválóbb Egyetemén vagyunk. Tele gyógyítással foglalkozó szakemberrel.

Ha valakik, hát Önök pontosan értik, hogy mit jelent az élet és mit a halál. És hogy hol van a határ élet és halál között, és hogy az a határ milyen vékony tud lenni.

Önök és mi mindannyian az élet oldalán állunk. Mindannyian, külön-külön és nemzetként is az élet oldalán akarunk maradni; ez ilyen, háborús helyzetben különösen fontos.   

Önök ma szobrot állítanak Csukás Zoltán professzor úrnak. Ezzel újra visszafogadja az egyetem polgárai közé őt. Hazatért.

Hazatért, ahogy mindazok a hősök hazatértek, akik már itt vannak ebben a kertben, ebben a parkban, az Állatorvostudományi Egyetem emlékparkjába. Velük nemzeti emlékezetünk lett gazdagabb és teljesebb.

Amikor saját hőseikről emlékeznek meg, az egész magyar nemzet emlékezik Önökkel együtt.

Köszönet érte!

Jól tudjuk, hogy ahol a hősöket nem felejtik, ott mindig lesznek újak.

Ez adjon nekünk erőt és biztatást 2022-ben is.

Tisztelet a hősöknek! Köszönöm, hogy meghallgattak!

Elhangzott 2022. május 27-én, Budapesten, az Állatorvostudományi Egyetem a Hősök napja alkalmából tartott koszorúzási ünnepségén.