„Az ítélethozás. A bíró

belép, s az esküdtszék feláll.

Süt a nap. Valahol a Lídó

fövenyén mosolyt forr a nyár.

Itt megreped a csönd, a nyíló

szemeken átszáll a Halál.”

Gérecz Attila: [Az ítélet]

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Miniszter-helyettes Úr! Hölgyeim és Uraim! Kedves Emlékező Közösség!

Lassan 35 esztendeje annak, hogy hazánk lerázta magáról a kommunizmus bilincseit. Független, szuverén országgá váltunk, és azóta szabad, demokratikus választásokon döntjük el, hogy miképp szeretnénk élni.

Azok, akik akkor, az 1989-1990-es forradalmi években születtek, ma már családapák és családanyák, gyermekeik vannak, életútjuk derekához közelednek.

Bár nekik, akik ma Magyarország legnagyobb erejét adják, ugyan nincsenek személyes élményeik a kommunizmus évtizedeiről, de nekik is feladatuk, sőt kötelességük, hogy elmondják gyermekeiknek, akik lassan elérik azt a kort, amikor erről beszélni lehet és kell, tehát el kell, hogy mondják nekik, át kell nekik adniuk a tudást arról, hogyan éltek nagyszüleik, dédszüleik, hogyan éltek a magyarok a rendszerváltoztatás előtt. A huszadik század második felében.

Nem könnyű a feladatuk.

És nem csak azért, mert nincsenek személyes élményeik, hanem azért sem, mert még ennyi idő távlatából is vannak, akik abban érdekeltek, hogy ne az igazságot mondjuk és tanuljuk meg arról, amit a kommunista diktatúrák alatt Magyarországon és a Vasfüggönyön innen elszenvedni kényszerültünk.

Azért van szükség erre az emléknapra, a kommunizmus áldozatainak emléknapjára, mert ki kell mondanunk az igazságot. Minden esztendőben, újra és újra el kell mondanunk, milyen tragédiát jelentett hazánk számára a kommunista diktatúra, milyen emberi drámák sorjáztak emberellenes uralmuk alatt. Ezt kell megtanítanunk utódainknak, erről kell megemlékeznünk minden február 25-én.

Kedves Barátaim!

Az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírja, Gérecz Attila verse, amelyből köszöntőm elején idéztem, pontosan leírja, hogy milyen ellentét és kettősség uralkodott a kommunizmus évtizedei alatt a világban.

Mi, magyarok – és a kommunista diktatúrák által sújtott sorsban velünk osztozó nemzetek – azt szenvedtük el, hogy akik a szabadságot vágyták: írtak és beszéltek róla, sőt, fegyverrel is harcolni kényszerültek érte, azokat titkosrendőrség, kínzás, vérbírák, fegyház és halál várta.

Azok jelentős része pedig, akik a szabad világban éltek, a lídók luxusából és a kávéházak kényelmes miliőjéből nézték végig mindezt.

Ennyi év távlatából is felfoghatatlan, nehezen emészthető ez.

A február 25-i emléknapnak nem ok nélkül az a pontos neve, hogy a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja.

Ma és minden évben nem a diktatúrák szörnyűségeire kell emlékeznünk – úgy általánosságban, mert az általánosítás sokszor ferdít, torzít, elmossa a kontúrokat. Relativizál. Túl gyakran kiáltunk ugyanis diktatúrát, túl gyakran panaszkodunk ugyanis szabadságjogaink állítólagos korlátozása miatt. Pedig a kommunista diktatúra borzalmait, a kommunisták által okozott szenvedéseket nem mentegethetjük és nem kisebbíthetjük. Azokra emlékeznünk és emlékeztetnünk kell.

A diktatúrák szörnyűségeire emlékezve az áldozatokra emlékezünk.

Az ő neveikre. Születési és halálozási évszámaikra. Életkorokra, az egyes emberekre kiszabott ítéletekre.

Nem elég a kommunista diktatúrákat csak úgy „általában” elítélnünk: minden egyes áldozata előtt fejet kell hajtanunk. Meg kell ismernünk és meg kell ismertetnünk a sorsukat, tragédiájukat és tisztelettel kell adóznunk áldozatvállalásuk előtt.

Ezt tartom én a Terror Háza Múzeum legfontosabb feladatának. Ha elsétálnak a múzeum előtt, az Áldozatok Fala előtt sétálnak el. Az 1956-os forradalom és szabadságharc kivégzett szabadságharcosainak emlékfala előtt.

Az ő arcképeiket a múzeum falára is kitettük.

Azért tettük ki, hogy az Andrássy út 60. ávós börtönének faláról a szemünkbe nézve üzenjenek nekünk. Hogy szemtől szembe állva velük átérezhessük, hogy ezek a zömükben akkori fiatalok az életükkel fizettek azért, hogy mi ma szabadok lehessünk. Mert a szabadságot nem adták és ma sem adják ingyen. Újra és újra meg kellett és meg is kell harcolni érte.  

Tisztelt Emlékezők!

A kommunista diktatúrák nem pusztán a történelem szemétdombján bűzlő, förtelmes emlékek.

A kommunista diktátorok tetemeit felemésztő rovarok néha ma is megpróbálnak közénk mászni, leheletük és harapásuk pedig ma is halálosan fertőző.

Azért is kell emlékeztetnünk az áldozatokra, hogy felhívjuk a figyelmet: ha nem vigyázunk, ismét áldozatai lehetünk a kommunizmus halálos vírusának!

Hajtsuk meg a fejünket ma azon honfitársaink előtt, akiket a kommunisták tönkretettek, megaláztak, elvették a vagyonukat, el akarták venni a méltóságukat és elvették az életüket. És hajtsuk meg a fejünket a világkommunizmus 100 millió áldozata előtt!

Soha ne feledjük őket, azokat, akik közül az egyikről, Gérecz Attila így írt:

„De mikor a hóhér hozzáért,

hangja kizúdult az utcákig,

süvöltve tovább: »a hazáért

és a népért mindhalálig!...«”

Köszönöm, hogy együtt emlékezünk!  

Elhangzott 2024. február 25-én, a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja alkalmából rendezett megemlékezésen, a Terror Háza Múzeumban.