Tisztelt Vendégeink!

Igazán hálás volt a feladata, kedves Endre! A legnagyobb mesélőről kellett mesélnie.

A legmagyarabb íróról, aki az utolsó porcikájáig és az utolsó betűjéig hazafi volt. Íróként, politikusként, közéleti emberként, forradalmárként szolgálta a magyarokat, szolgálta a nemzetét, amit szenvedélyesen szeretett.

Nehéz elképzelni, hogy miképpen tudott ennyit és ilyen színesen, fordulatosan írni. Nem volt mesterséges intelligencia akkoriban, nem volt szövegszerkesztő, ghost writerek sem voltak, csak a saját kútfeje.

Sok papír, töltőtoll, tintatartó, íróasztal, kényelmes szék, egy pohár bor, pár falat sajt. Így képzelem Jókait írás közben. Meg a szabadon szárnyaló fantázia és mérhetetlen tudás, ember- és világismeret. Úgy vélem: soha többé nem lesz ilyen írónk.

Sal Endre azt írja a könyve bevezetőjében, hogy fél évet vendégeskedett az írónál, hogy mindent megtudjon róla. Így eshetett, valóban.

Kár, hogy nem történhetett meg, hogy Jókai és Sal, a két író leül egy-egy kényelmes karosszékbe, valaki bekapcsol egy kamerát és mi csak hallgatjuk őket. Értő és kíváncsi kérdező, és egy hosszasan mesélő, el-elkalandozó, bölcs író.

Ám ha ezt a könyvet, a Jókai Mór harmincháromszor című kötetet elolvassák, egy ilyen beszélgetés rémlik fel előttünk, az Önök számára is.

Az idős író hátradől a nagy fotelben, kutyája sóhajt egy nagyot, miközben gazdája lábfejére hajtja a fejét, a Nap lebukni készül a füredi part felett: és elindulnak a történetek, sorra, egymás után.

De miután ez nem történhet meg, Sal Endre maga meséli el Jókai életének legfontosabb, harminchárom metszetét. Mágikus szám: a mesebeli hármas kétszer egymás mellett – mintha azt sugallná: a mesemondók mesemondója.

Kedves Barátaim!

Fontos dolgot viszünk végbe, amikor Jókai Mór születésének 200. évfordulóján arra emlékezünk, hogy mit tett ezért a nemzetért a legmagyarabb író, akinek valójában egyetlen vágya és küldetése volt: elmesélni ennek a nemzetnek a történetét.

Pörög a nagy film, Jókai itt-ott megállítja és azt mondja: na, nézzük csak meg, hogy mi is történt, és mit tanulhatunk belőle.

Jókai a miénk, mindenkié. Az Önöké, Sal Endréé, az enyém, a már elhunyt és a még meg sem született magyaroké.

Aligha kaphatnánk többet.

Olvassák el ezt a könyvet, aztán adják oda a gyerekeiknek és az unokáiknak is, hogy ők is tudják: élt egyszer egy író, aki olyan szeretettel és olyan kalandvágyóan tudta leírni azt a szót, hogy „magyar”, ahogy senki más.

Se addig, se azóta, és talán örökre.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Elhangzott 2025. december 15-én, a Kertész Imre Intézetben, a Jókai Mór harmincháromszor című kötet bemutatóján.