Schmidt Mária

Beszéd a Holokauszt Áldozatainak Emléknapja alkalmából

Mióta az ember az időt méri, boldog és boldogtalan mérföldköveket helyez el benne. Ma egy boldogtalan mérföldkő előtt állunk.

Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

A vészkorszak tragédiájáról több mint hetven éve hallgatunk és beszélünk. Mindkettő, a döbbent, néma rácsodálkozás, akárcsak a görcsöt feloldó beszéd, az emlékezés kellékei. Éppen tíz éve annak, hogy az Andrássy út 60. előtt először emlékeztünk szabadtéri koncerttel a holokauszt áldozataira. Azóta évről évre újra és újra összegyűlünk itt, hogy a közös emlékezés révén óvjuk jelenünket, jövőnket. Az emlékezés ugyanis kultúránk afféle védekező reflexe. Általa válik el a lényeges a lényegtelentől, hiszen csak arra tudunk emlékezni, ami valóban megérint bennünket.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az áldozatok számbavétele, meggyászolása, és a példamutató cselekedetek felmutatása kultúránk ősi rítusa. Bár megtörtént, aminek nem lett volna szabad és úgy tűnt, európai kultúránk szétfoszlik, ez a közös kultúra, mely annyi nemes, követésre méltó parancsolatot és értéket fogalmazott meg, nem hunyt ki, nem tűnt el. Ma is különbséget tudunk tenni a jó és a rossz között, és bár a gyalázat megtörtént, soha, egyetlen pillanatra sem lett belőle a helyes út evidenciája.

Akik elkövették a gyalázatot, gyakran maguk is tisztában voltak azzal, hogy gyilkosok és gonoszok. De ami ennél is fontosabb, a normalitást, a józanságot őrző közösségek, mindenütt a világon tudták és tudják, ami 1944-ben Magyarországon megtörtént, az tagadása mindannak, amire Európa és hazánk épült, és amire büszkék lehetünk.

Bár a totális diktatúrákat hatalmas véráldozattal magunk mögött hagytuk, a totális diktatúrák eszközei és csábításuk, melyekkel a végső megoldások születnek, nem törölhetőek már ki világunkból. Mit tehetünk hát, kérdezhetnénk, hogy megvédjünk önmagunkat és utódainkat ettől a csábítástól? Hazánk e tekintetben nem áll rosszul. Kimondtuk a bűnösök nevét, arcképüket szégyenfalon helyeztük el itt, ebben a múzeumban. Nem mutogattunk másokra, és ezzel történelmi igazságot szolgáltattunk.

Mégis, talán kevesebb figyelmet szenteltünk azon életpályáknak, melyek követésre és azonosulásra alkalmas mintát adhatnak. Sztehlo Gábor, Slachta Margit, Karády Katalin, Raoul Wallenberg, Éliás József, id. Antall József, Apor Vilmos, Salkaházi Sára életpéldája megérdemli, hogy minden általános iskolát végző magyar állampolgár ismerje a nevüket, akárcsak a kassai polgárlány, Bernovits Vilma nevét, akit a nyilasok Salkaházi Sárával együtt lőttek a Dunába 1944. december 27-én, karácsony után egy nappal. Barátai Tucinak hívták a törékeny nőt, aki másokkal együtt bújtatta, élelmezte, és szeretettel védelmezte üldözött honfitársainkat. Végül sorsközösséget vállalt velük. Ez az a közös kultúra, az az erkölcsi tartás, mely mindenkor irányt mutat, melyre büszkék lehetünk, s melynek ragyogó fényénél – ha gyakran utóbb is –, minden gonoszság elenyészik.

Ha valamit örökíteni érdemes, úgy az nem a gyilkosok pusztító ereje és gyűlölete, hanem Bernovits Vilma szeretete. Minél magasabbra emeljük őt embermentő társaival együtt, annál nagyobb megvetés sújtja a gyalázat elkövetőit, annál fontosabbak lesznek számunkra az áldozatok, akik bár a mérhetetlen gonoszság markából szabadulni nem tudtak, de akikről a mérhetetlen jóság őrzői soha nem feledkeztek meg.

Köszönöm, hogy meghallgattak!