Kedves Barátaim!

Sokat adtak nekem Koestler írásai. Formálták gondolkodásomat, elmélyítették tudásomat, új világokat nyitottak meg előttem. Egyénisége is mindig foglalkoztatott. Olyannak láttam, mint a középkori mesterlegényeket, akik bejárták a világ különböző pontjait, hogy tapasztalatokat és tudást gyűjtsenek, hogy megízleljék a valóságot, hogy a végén mesterekké váljanak. Ezért, amikor 2003-ban a magyar kormány meghirdette az Ithaka-programot, aminek a segítségével külföldi hagyatékokat lehetett hazahozni, az akkor frissen megalakult XX. Század Intézet kapva kapott az alkalmon és Edinburgh-ból elhozta a Koestler-hagyaték azon részének azon részeit, ami nem a parapszichológiával foglalkoztak. Az anyagot feldolgoztuk és a kutatók számára a Kertész Imre Intézetben elérhetővé tettük.   

Koestlert egész életében ugyanúgy foglalkoztatták a természettudományok, mint a szellemtudományok. Életének első felében megszállottan törekedett a végső igazságok, a végső magyarázatok, a végső válaszok megtalálására. De már akkor is a szabadság megszállottja volt, írtózott a status quo-tól. Nyughatatlan kereső volt, és maradt. Vándor. Egy időre bedőlt az utópiáknak. Aztán, élete második felében belátta, hogy nincs egy válasz, egy igazság, egy magyarázat, egy érvényes megoldás, vagyis one nem fits all.  Attól kezdve beérte a kereséssel és az igazságra való törekvéssel. Magyar volt, magyarul álmodott, és bécsi is volt, vagyis a dualista monarchia gyermeke. Közép-Európai. Miközben zsidó volt, sőt cionista, élete végéig meghatározta a katolikus etika és kultúra, ami igazán akkor tudatosult benne, amikor életének második felét a protestáns, puritán Angliában töltötte. Sok tájat bejárt, sok országban élt. De nem volt kozmopolita, mert az ő igazi otthona a szabadság volt, abban otthon érezte magát és az mindenhol vele maradt.

Kedves Barátaim!

A cionizmusban egy partikuláris, ha úgy tetszik törzsi identitást élt meg. Az új, a megszülető zsidó nemzetállamot igazságtételként értelmezte. A kommunizmus univerzalista ígéretével és egyértelmű megoldásaival csábította el. De az is csak ideiglenesen. Megértette, hogy az utópiák azzal, hogy a cél szentesíti az eszközt elvet vallják, és teljes odaadást, más szóval teljes behódolást követelnek, szükségszerűen embertelen fanatizmusba torkollnak. A gondolkodó embereket robotokká züllesztik. Tagadják az egyén önérdekét és teljes önfeladást követelnek tőle.

A spanyol polgárháború 40-es cellájában, kivégzésére várva megértette, hogy az életben nincsenek egyszerű és végleges válaszok, végső igazságok, és főleg azt, hogy a cél soha nem szentesítheti az eszközt. Az élet egy titkosírás, amit lehetetlen megfejteni, de törekedni és kutatni azért kell, sőt szükséges. Megértette, hogy a legnagyobb bűnöket mindig egy nagy eszme nevében, vagy arra hivatkozva követik el.

Élete hátralevő részében lemondott az emberiség szolgálatáról, mert belátta, hogy az ember fontosabb, mint az emberiség. A hit és az értelem, a művészet és a tudomány szintézise érdekelte, ehhez akart minél közelebb jutni.

Írói ambíciójáról egy 1964-es interjúban azt mondta, hogy megelégedéssel töltené el, ha a mai száz olvasójából tíz év múlva maradna tíz, és száz év múlva egy.

Boldog lenne. Sokkal több maradt.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Elhangzott 2025. október 1-jén, az Arthur Koestler 120 – DIKTATÚRÁK KRÓNIKÁSA című nemzetközi konferencián, a Kertész Imre Intézetben.