Zavar az erőben

A közgazdászok világnézete eltér az emberekétől

Képzelhetik, mekkora zavart okozott a kényelemre berendezkedett mindent is tudóknak a köreiben a 2008-as válság. A folyamatosan happy üzemmódban tevékenykedő uniós és tagállami bürokratáknak, akik hosszú idő óta leginkább a téli, nyári, őszi és tavaszi pihenésük megszervezésére összpontosítottak, egyszerre csak kérdésekre kellett volna válaszolniuk. Azonnal! Döntéseket kellett volna hozniuk. Haladéktalanul! Felelősséget kellett volna vállalniuk. Habozás nélkül! Na ná, hogy nem voltak rá képesek, na ná, hogy csődöt mondtak. Hiszen ők maguk is, ahogy az egész mögöttük álló szakértői elit: gazdaságpolitikusok, bankárok, minősítők, szakírók, mind ugyanazt az egy könyvet olvasták, ismételgették. Sebesen újra fel is lapozták, de nem találtak benne semmit, ami eligazította volna őket a teendőkről. Sajnos, senkit nem ismertek, aki más könyvet is olvasott, mert azt már rég kiközösítették és ellehetetlenítették. Ugyanis, aki nem a szokásos mantrát ismételgette, annak évtizedek óta esélye sem volt arra, hogy szóba álljanak vele. Különben is nagyon el voltak foglalva azzal, hogy fontoskodjanak, tanácskozzanak, irányelveket fogalmazzanak. És akkor, 2008-ban, hirtelen kiderült, hogy felelős döntéseket kellene hozniuk, miközben teljesen fogalmatlanok. Terjedni kezdett köreikben az isiász és a migrén

A 2008-as pénzügyi-gazdasági válság mérföldkőnek bizonyult. Az elmúlt évtizedek számos elhibázott lépése, így a végletekig vitt dereguláció, majd a fiskális megszorítások a pénzügyi, hitelezési rendszer csődjéhez vezettek. Ennek ellenére ugyanarra az elitre bízták a válságkezelést, amelyik féktelen mohóságával azt előidézte. „A megszorító intézkedések a lehető legpusztítóbb válaszok a gazdasági világválság kihívására”- állapította meg az összeomlást a legjobban megszenvedő Görögország egykori pénzügyminisztere Yannisz Varufakisz. Tíz év elteltével jól látszik, hogy az uniós, vagyis a német megszorításra alapozott válságkezelés kudarcos volt. Németország lefagyasztotta az európai gazdaságot, mindenkit megszorításokra kényszerített, miközben tovább erőltette a német exportot, még több hasznot húzva az olcsó közös pénzből. Gondoskodott arról is, hogy az EU továbbra is „bankárbarát és hiperglobalizáltövezet” maradjon, és ennek érdekében hitelezőkre és adósokra tagolta az uniót, vagyis a déli államokat adósbörtönbe zárta. Az uniós válságkezelés hatására a legtöbb helyen háttérbe szorultak a beruházások, különös tekintettel az innovációra és az infrastruktúrafejlesztésre, és elmaradt a középosztály életszínvonalának szinten tartása is. Németországban például, hazánkkal összehasonlítva, a wifi, illetve internethozzáférés szempontjából középkori állapotok vannak. A német belső fogyasztás nem gyakorol pezsdítő hatást a német gazdaságra, mert a spórolás kizárólagos nemzeti sporttá válása az élet minden területére rányomja a bélyegét.

Döntési pontok

A 2008-as válság hatására Ázsia folytatta felfelé menetelését, miközben az EU lejtmenetbe került. A válságból az USA az amerikai vállalkozói modell életben tartásával kilábalt, ami megmenteni látszott a liberalizmust és megőrizni az USA vezető szerepét a világban. Eközben az is bizonyítást nyert, hogy az USA nélkül az Európai Unió képtelen a válságkezelésre. Az USA-nak ugyanis, szemben az EU-val, volt elképzelése és ereje is az általa szükségesnek tartott lépések megtételéhez, miközben az európai intézmények vezetői döntésképtelennek és önállótlannak, tehát alkalmatlannak bizonyultak.

A liberális felfogás szerint a társadalom bizonyos számú, egymástól független, vagyis autonóm területre osztható. Ezen belül a jelenlegi elit a gazdasági szférát tartja a legfontosabbnak, érdekeinek elsőbbséget biztosít minden más területhez, így a politikai megfontolásokhoz képest is. A 2008-as válságra adott nyugati válaszok a liberális rendet irányító menedzseri – közgazdasági – pénzügyi és piaci szakértők és bürokraták elképzelései, és persze érdekei mentén születtek meg. Az általuk előírt terápia nem vette figyelembe a válság politikai és társadalmi következményeit, a szemük előtt ugyanis mindössze egyetlen cél lebegett: a válságot megelőző status quo visszaállítása, a pénzügyi, gazdasági és szakértői elit hatalmának, befolyásának és gazdasági erejének átmentése. Vagyis, az általuk képviselt gazdasági érdekek bármi áron való érvényre juttatása. A mai liberalizmus legfőbb jellemzője tehát az, hogy a gazdaságot a politika felé helyezi. 

Eltérő stratégia

Orbán Viktor vezetésével Magyarország más utat választott. A gazdasági és pénzügyi válságra politikai választ adott. Ez annyira eltért a Washingtonban, Brüsszelben és Berlinben „szakmailag” szentesített, vagyis előírt szemlélet - és eljárásmódtól, hogy rögtön ki is verte az összes biztosítékot náluk. Totál unortodox és teljesen váratlan volt a számukra, hogy Orbán a válságkezelést nem szakmai, értsd: gazdasági, hanem politikai kérdésnek tekintette és ezért gazdaságpolitikáját az általa kitűzött politikai céloknak rendelte alá. Ezek között a célok között egyáltalán nem szerepelt a helyzetben levő elit hatalmának átmentése, ellenkezőleg, Orbán a csődöt okozó élcsapat cseréjében volt érdekelt. És abban, hogy a válság terheit a lehető legarányosabban terítse szét az azt okozó, az abból megahasznot húzó piaci szereplők és a magyar polgárok között. Vagyis, nem volt hajlandó a válság terheit csak és kizárólag a munkából és fizetésből élőkre terhelni, ahogy az a fejletteknél történt. 

Mindehhez a pontos helyzetfelismerésen kívül bátorságra, előrelátásra és bölcsességre volt szüksége. És persze demokratikus elkötelezettségre, valamint az elsöprő erejű választói felhatalmazásra.

Következmények

Tíz év telt el. Mára Orbán legádázabb ellenségei is kénytelenek belátni, hogy politikája és így gazdaságpolitikája is sikeres volt. Az infláció és a munkanélküliség alacsony, a gazdasági növekedés 5 százalékos, a reálbérnövekedés az utóbbi években mindösszesen közel 40 százalékos. Míg a fejlettek az állagmegőrzésre és a status quo mindenáron való fenntartására összpontosító lépései kudarcosnak bizonyultak. Gazdaságaik újraélénkítése nem igazán sikerült, és a politikai szempontok háttérbe szorítása, sőt figyelmen kívül hagyása, kezdi megbosszulni magát. Akik ugyanis az elitek megmentésére irányuló intézkedéseik árát a középosztállyal és a legelesettebbekkel fizettették meg, meggyengítették demokratikus legitimációjukat, amit a második világháború óta eltelt közel háromnegyed évszázadban az egyre szélesedő középosztály támogatása adott. A válság és az arra adott, a „piacok” igényeit előtérbe helyező intézkedések sora beszűkítette a középosztály anyagi lehetőségeit és ez alapjaiban rendíti meg azt a politikai szerkezetet, amin a liberális demokráciák politikai és pártrendszere nyugodott. Ez az oka a hagyományos pártok talajvesztésének, a pártstruktúra átalakulásának, a szavazók új irányokba való elmozdulásának.

Mára az elit három sztárközgazdásza, a török Dani Rodrik, a Harvard-ról, a francia Gabriel Zucman, a Berkeley-ről és az indiai Suresh Naidu, a Columbia -ról is arra a következtetésre jutott, hogy az elmúlt évtizedekben meghatározó neoliberális gazdaságpolitika cserbenhagyta a társadalmat, intézkedéseivel hatalmas és egyre növekvő egyenlőtlenségeket eredményezett.  Vagyis a politika semmibevétele zavart okozott az erőben!

És már ők is látják.

A liberalizmus vége

Orbán az elsők között ismerte fel a politikamentesített válságkezelés politikai következményeit, sőt 2014. július 25.-én ki is mondta, hogy Magyarország szakít azzal a liberalizmussal, amivé az a 21. század elejére vált, és amely 2008-ban oly látványosan lejtmenetbe került. Helyette olyan illiberális társadalmat tart kívánatosnak, ami közösségi, keresztény és szolidáris. A kivívott és elért szabadság minden eleméhez ragaszkodik, de a pénzközpontúról a munkaalapú gazdaságra kíván átállni. Politikai célokat fogalmazott tehát meg, egy olyan politika alapelemeit, amik látványosan leszámoltak azzal a liberalizmussal, ami a szemünk láttára múlik ki.

Erről Amy Schumer egyik filmjének a jelenete jut az eszembe. Amy meglátogatja az apját az elfekvőben, ahol a mellette levő ágyon egy nagyon idős férfi jajgat. Megkérdezi, hogy ki ő és mi a baja. Azt a választ kapja: ne törődj vele, már vagy három éve meghalt, csak nem szóltak neki. (Trainwreck, 2015)

Orbán szólt. Ő volt az első, aki kimondta: Nyugaton rendszerválság van, vagyis nem csak a gazdaság van válságban, hanem maga a liberális rend. Tehát: a válság filozófiai, értsd. politikai természetű. Tíz év elteltével ma már egyre többen beszélnek a liberális rendszer válságáról. De akkor, hat évvel ezelőtt, Tusványoson, strandpapucsban, rövidnadrágban, magyarul, Orbán volt az, aki először kimondta az igazságot, ami hatását tekintve „a király meztelen”-t kiáltó mesebeli hős keltette aha-élményre hajazott. Orbán szavait az egész világ meghallotta. Mert kimondta azt, amit senki más nem mert megfogalmazni. Az csak természetes, hogy kikérte magának a teljes fősodrú nyugati média, Brüsszeltől Berlinig, Londontól Washingtonig. Tanácskozott róla az Európai Parlament és az Európai Bizottság. Még az év szeptemberében beszólt Orbánnak Bill Clinton az USA egykori, majd négy nappal később Barack Husszein Obama regnáló elnök is. 

Mert ők is tudták, hogy amit Orbán mond, igaz. A liberális rend megbukott. Megbukott politikailag, megbukott társadalmilag és megbukott gazdaságilag. És mindezt már Orbán leleplező szavai nélkül is szinte lehetetlen volt palástolni. Az illiberális fordulat, amit Orbán jelentett be, a populizmus térhódítása, aminek előfutárává vált, a liberális rend kifulladásából, a liberális rendszeregyensúlytalanságaiból következett. Visszatérést jelentett a politikához, a többségi demokráciához, a nép képviseletéhez. Orbán tehát hadat üzent az elitnek. Annak szánta, annak is tekintették.

A görög példa

 „Szuverén kis országok számára nem marad hely a globalizáció világában. Az Unió bosszút áll minden olyan országon, amely a brüsszeli maffia kegyeiből kiesve megpróbál visszaszerezni valamit nemzeti függetlenségéből.”- állapítja meg a  baloldal darlingjaként az európai nyilvánosságban bemutatkozó, az előbb már idézett egykori görög pénzügyminiszter, Jannisz Varufakisz, miután megtapasztalta a globális és uniós elitek működését. 

A 2008-as görög válság megmutatta, hogy annak ellenére, hogy Görögország az EU GDP-jének 1 százalékát adja, vagyis egy kerekítési összegről beszélünk, az Unió egy évtízed alatt sem tudta a görög válságot megoldani. Felmerül a kérdés, hogy tényleg meg akarták oldani, csak nem voltak rá képesek, vagy inkább úgy döntöttek, hogy tartósítják a válságot? És persze vannak egyéb kérdések is. Hogyan válhatott Görögország az euróövezet teljes jogú tagjává? Ki auditálta és mennyiért? Kik fogadták el és mennyiért azokat a nyilvánvalóan hamis országjelentéseket, amikkel évről-évre megúszták a túlzottdeficit eljárásokat és azt, hogy hitelképességüket megkérdőjelezzék? Mennyiért nem tűnt fel senkinek, hogy míg az unióban 30 százalékkal nőttek a bérek, addig a görögöknél 80 százalékkal? És a közszférában 117 százalékkal?! Miért hagyatkozott a görög válság esetében az Unió az IMF-re? Az összeg nagysága, mint említettük elhanyagolható volt. Az Európai Központi Bank (ECB), és az Európai Unió miért csak akkor lépett, amikor már az Euró életben tartásáról volt szó? Miért csak az volt a fontos, hogy a görögöknek hitelező német és francia bankok a pénzüknél maradjanak? Miért hívják európai szolidaritásnak, hogy 2008 után a német bankok kétszer 406 milliárd eurós, vagyis 1 trillió eurós tőkeinjekciót, más néven segélyt kaptak? Miért tálalták ezt a nyilvánosság felé „görög válságkezelésnek”? Miért nem tették nyilvánvalóvá, hogy ez alatt a fedőnév alatt a felvett „segélypénzek” döntő részét Athénnak azonnal tovább kell utalnia a német és francia bankoknak? Annak ellenére, hogy minden Görögországba utalt 1000 euróból csak 270 érkezett Németországból és 200 Franciaországból, a többi 530-at a kicsi és szegény országok folyósították. Pl. Portugália és Szlovákia.  Az IMF első segélyezési hitelcsomagjával a német és francia bankok a görög államadóssággal szembeni kitettségüket 2012 márciusáig 102 milliárd euróról 795 millió euróra mérsékelték. Decemberre a franciák teljesen megszabadultak görög államkötvényeiktől. A második csomag úgy engedett el 100 milliárd euró görög tartozást, hogy 130 milliárdos új hitelt vetettek fel vele.

Görögországnak nyolc év alatt a GDP 26 százalékára rúgó megszorítást kellett benyelnie, aminek a hatására a görög gazdaság negatív spirálba került. Jelenleg a GDP 180 százalékáig van eladósodva, 320 milliárd eurós adósságterhet cipel. Ehhez hasonló helyzet a weimari Németországban volt az első világháború végén. Nekik 175 százalékos eladósodottsággal, 20 százalékos munkanélküliséggel, a fiataloknál 40 százalékossal, kellett megbirkózniuk. Az eredmény ismert. Ezt a válságkezelési modellt azért ism mertettem ilyen részletesen, mert a mi torkunkon ugyanezt akarták lenyomni, ugyanígy. És az eredmény is hasonló lett volna. Ezért küldte haza az IMF- et a magyar kormány. A hörgésekre és sikoltozásokra még élénken emlékszünk. „Aki tehát egy pillanatra is elhiszi, hogy politikailag semleges módon, tisztán szakmai szempontoktól vezérelve kerülnek óriási pénzösszegek egyik államtól a másikhoz, azt a legsúlyosabb téveszmék vezérlik.”- vonja le a következtetést Varufakisz. Mi nem estünk ebbe a hibába. Ez tehát az a híres európai uniós szolidaritás, amire oly büszkén hivatkoznak az Unió ideiglenesen politikai pozíciókban állomásozó vezető tisztségviselői.

10 év eltelt. A 2008-as válság és annak kezelése, ahogy már említettem, hitelezőkre és adósokra szakította az Európai Uniót és ez a megosztás máig érvényben van. Szokták ezt Észak-Déli ellentétként is láttatni, de mi az előbbi megjelölést pontosabbnak tartjuk. Mára Európa keleti és nyugati fele között is szakadék tátong. Ez a megosztottság eltér az előzőtől, mert míg az gazdasági természetű, amit egy jobb, méltányosabb gazdaságpolitikával orvosolni lehet, addig ez a szembenállás kulturális, és ezért szinte lehetetlen áthidalni.

A 2008 után követett elitmentő, a státusz quo megőrzésére szorítkozó a politikát tudatosan felülíró szakértők kormányzása visszafordíthatatlannak tűnőbizalomvesztést eredményezett. Az európaiak 2/3-a szerint az uniós döntések nem veszik figyelembe a választói akaratot, kevesebb, mint 1/3 uk gondolta úgy, hogy számít a véleménye. Erről egy 2012 es felmérésben nyilatkoztak. Mára az olló még nagyobbra nyílt.

Ez a válasza az uniós polgároknak arra, hogy a válságra hivatkozva, a válságot okozó hitelezők, válságkezelés címén elvonták az adós országok polgáraitól a jogot, hogy gazdaságpolitikai döntéseket hozzanak. Vagyis, a választásokat kormányváltoztatásra korlátozták, ami annyit tesz, hogy mindegy, ki kerül kormányzati szerepbe, a gazdaságpolitikán, értsd. a politikán nem változtathat. Ez azt jelenti, hogy kormányok jöhetnek, mehetnek, változhatnak, de a gazdasági, kereskedelmi, pénz és hitelezési politikához nem nyúlhatnak.  Brüsszel ezzel elvette a szuverén országok jogát a saját gazdaságpolitikára. Annak ellenére így tett, hogy 2008-miatt a nemzetállamoknak kellett az elitek által előidézett csődtömeget, vagyis a  brüsszeli gazdaságpolitikát szanálnia. Gyurcsány? Bajnai? Mindegy volt. De Orbán nem volt hajlandó elfogadni, hogy Magyarország gazdaságpolitikájáról az unió, vagyis a brüsszeli bürokraták a német kancellár iránymutatásának megfelelően döntsön. És annak ellenére, hogy még Berlusconit is egy uniós technokratára, a hangsúlyosan nem politikus, hanem szakember Mario Montira cserélte le a frankfurti székhelyű Európai Központi Bank és a brüsszeli élcsapat, kitartott, és önérdekű gazdaságpolitikába kezdett. Amit azóta is folytat.

Kibillent egyensúly

Összefoglalóul még egyszer vegyük számba a 21. század második évtizedére kialakult rendszerválság jellemzőit. 

A 21. századba lépve a liberális demokrácia nemcsak a gazdaságnak, de a jognak is alárendelte a politikát. Az Európai Uniót már régóta nem felelős politikusok irányítják, hanem olyan csúcstisztségviselők, akik szakértelmük (bármit is jelentsen ez), beosztásuk és beágyazottságuk alapján kerülnek irányító szerepbe. (Sedlmayer törvénytelen és puccsszerű megválasztása) Legtöbbjük teljesen arctalan, a nevük is a homályban marad, döntéseik és működésük a szovjet birodalom apparatcsikjainak világát idézi meg, azokét, akik évtizedeken keresztül igazgatták és vezették a hatalmas Szovjetuniót, anélkül, hogy bárki is beazonosíthatta volna őket. A szovjet rendszer mindent a politikának rendelt alá, a gazdaságot, a jogot, a többség érdekeit és ezzel megölte a szabadságot. A liberalizmus mai formája a politikát iktatja ki és veti alá a gazdaságnak, a jognak. A többség jogait a kisebbségek érdekében korlátozza, azzal a különbséggel, hogy a szovjet modellel ellentétben náluk a többség érdeke és akarata már hivatkozási alapul sem szolgál. Ugyanúgy a technokrácia uralkodik, mint egykor és a birodalomépítő szándék is azonos. A különbség az, hogy amit egykor internacionalizmusnak neveztek, azt ma globalizációnak becézik. Mi, egyszerű polgárok azonban mindezt a demokrácia hiányaként, szabadságunk korlátozásaként éljük meg. A politika tehát ma nemcsak a gazdaság érdekeivel, a joggal, újabban az „emberi jogokkal”, de a bürokrácia önérdekével szemben is alulmarad. Mindannyian ismerjük a technokraták által előszeretettel használt vádat, hogy „átpolitizálják”, „politikai kérdést csinálnak” valamiből, ami szerintük szakmai, a szakmára, vagyis a szakértőkre tartozik. Ilyen például a migráció ügye. A megválasztott politikusoknak a migráció kérdésének megvitatását, eldöntését át kéne engednie a szakértőknek, vagyis a szakértők dolga a migrációs politika meghatározása Európa, illetve az egyes tagországok részére. Így gondolják ezt azok a civil szervezeteik és bírák, akik meg vannak győződve arról, hogy az ő feladatuk  az, hogy a választott politikusok által folytatott politikát kiigazítsák, sőt, helyesbítsék. Ők ugyanis, nyilván jobban tudják, mi helyes és mi helytelen, mi szolgálja a „jók” érdekeit, mint a választók, akik megválasztották, mégpedig hatalmas arányban Orbánt, illetve Trumpot, és a brexit mellett döntöttek. Mindez az ő igazukat bizonyítja. Sok bíró azt hiszi, joga van arra, hogy a választások eredményét felülbírálja. Emlékezzünk, hogy Berlusconit hány mondvacsinált üggyel támadták, hány pert akasztottak a nyakába olyan üzleti ügyei miatt, amik politikusi pályafutását megelőző időkre nyultak vissza. Ahogy most Trump esetében is teszik.en sőt és a v. A politikA politika háttérbeszorítása vezetett a 2008-as pénzügyi, hitelezési összeomláshoz. A válságkezelés is azért bizonyult kudarcosnak, mert az elit a politikai szempontokat semmibe véve, kizárólag státuszának átmentésére fókuszált. A status quo mindenáron való helyreállítása érdekében lemondott arról a korszerűsítési esélyről, amit a krízishelyzet nyújtott. A választások tétjét kormányváltásra szűkítette le, a gazdaságpolitikát uniós hatáskörbe vonta, és ezzel politikátlanította. 

A politikát az elit felül akarja íratni a joggal, ennek érdekében a jogintézmények feladatává tenné, hogy politikai kérdésekben döntsön. Erre használja fel a bíróságokat, amik így állammá válnak az államban.

Az elit a civileket is a politika korlátozására akarja használni. Szervezeteiket ki akarja vonni a politika fennhatósága alól, és rendkívüli felhatalmazással akarja őket felruházni. A bíráknak és a civileknek olyan státuszt akar adni, amivel a választott politikusuk ellenőrzésén túl, azok mozgásterét is behatárolhatják,döntéseiket ellehetetleníthetik, miközben az általuk kikényszerített átláthatóság, elszámoltathatóság, más szóval: sem az üvegzseb gyakorlata, sem a nyitottság nem vonatkozik rájuk. Ilyenkor ugyanis egyből arra hivatkoznak, hogy magánszervezetek.  A politikát tehát egyre szűkebb területre korlátozná az elit, és ez aláássa a többségi demokrácia legitimitását és ezzel veszélyezteti működését.

A politika és a gazdaság, a politika és az azt ellenőrző szervek és intézmények, a politikusok és a civilek közötti egyensúly tehát megbomlott. Ahogy a nemzeti szuverenitások és a nemzetközi szervezetek közötti is. A nemzetállamoktól egyre több területet harapnak ki a nemzetközi szervezetek, amik a nemzetállami szuverenitásokban törekvéseik gátját látják. Míg azonban a nemzetállamok legitim politikai vezetőkkel rendelkeznek, a  nemzetközi szervezetek irányítói kinevezés útján kerülnek helyzetbe. Amennyiben a nemzetközi szervezetek a nemzetállami szuverenitások kárára azok feladatainak nagyobbik részét magukhoz vonják, felelősségi körük és feladataik kezelhetetlenné bokrosodnak. Pont akkor, amikor az új geopolitikai helyzetben létük egyébként is kétségessé vált.

Mostanra ugyanis egy új globális hatalmi átrendeződés kőrvonalai bontakoznak ki. A világ sokközpontúvá és ezer szállal összekapcsolttá vált. Olyan új játokosok jelentek meg a színen, akik nem hajlandóak elfogadni többé az amerikaiak által kialakított játékszabályokat. Az unipoláris világban az USA-é volt a legnagyobb gazdasági és katonai erő. Uralta a világkereskedelmet is. Ma mindezeken a területeken jelentős kihívásokkal szembesül. Katonai, védelmi  pozíciói igencsak sebezhetővé váltak, nem kis mértékben annak következtében, hogy az amerikaiak nem hisznek többé civilizációs küldetésükben.

A fenti egyensúlytalanságok miatt a politika kiszökött a rendszerből, és a státusz quot képviselő elit körében hiánycikké vált. Elveszítette a nyelvet, híján van a gondolatoknak, képtelenné vált a politikailag értelmezhető üzenetek megfogalmazására. A tét tehát a demokrácia, a népképviselet megmaradása. Az elit ugyanis miután mindent lerombolt, szokása szerint lelécel, alábukik és máshol bocsájtja áruba fantasztikus szakértelmét. Várhatóan felbukkan majd, hogy megszakértse a kínaiaknak, az irániaknak, az indiaiaknak, vagy a Kalifátusnak, vagyis annak, aki megfizeti, hogyan lehet minket, európai bennszülötteket a legkönnyebben kezelni. Mert az ő szakértelmük rendszerfüggetlen és örök. Soha, sehol nem maradt el egyetlen népirtás sem, jogászhiány miatt. Mindig akadt jogtudós, hogy  kodifikálja a mészárlást, a deportálást, az elkobzást, az agyonadóztatást. Cenzorhiányra sem panaszkodott soha egyetlen rendszer sem. Közgazdász szakértő is mindig akadt, hogy megszakértse a tervutasításos gazdálkodást, megérvelje a piramisjátékot játszó bankárok kiváló innovációs képességét, stb. Minősítő, aki az összeomlás előtti napon a legmagasabb fokozatúnak tartotta annak a banknak a részvényeit, ami másnap csődbe ment. Közíró, aki megindokolta, hogy miért van rendben, sőt, miért csak az van rendben, amit az éppen regnáló elit tesz.

Az európai nemzetállamokat politikamentesítés kell ahhoz, hogy a nemzetállamok Unióját Európai Birodalommá alakíthassák. Ez a magyarázata annak, hogy a politikát a nemzetállamoktól az Unióba akarják áthelyezni. Mindannyian megfigyelhettük, ahogy az Unió egyre jobban átpolitizálódik, és egyre többször hivatkozik azokra az igencsak cseppfolyós uniós értékekre, veti be a 7 cikkelyt, fenyeget az uniós pénzek jogállami normákhoz kötésével, vagyis alkalmaz politikai eszközöket a renitens nemzetállamokkal szemben. Felülírva a náluk oly fontosnak kikiáltott jogi, normatív, jogállami stb. normákat.     

2019 –re a régi világ már eltűnt, de vannak, akik ezt nem látják, míg mások úgy vélik, még át illetve megmenthető. Ami megmenthető belőle, sőt meg is kellene mentenünk belőle, az a keresztény civilizáció. Meg kellene értenünk, hogy a legnagyobb veszélyt nem a többi, számunkra idegen civilizáció jelenti a számunkra, hanem a saját értékeinkkel szemben mutatott közömbösség és megvetés. (Niall Ferguson)

Fontos, hogy átmentsük a többségi demokráciát is. Tudjuk, hogy koránt sem tökéletes, rosszul, nehézkesen, lassan, körülményesen működik. De a vezetőinket mi választjuk, a felhatalmazásuk tőlünk ered. Addig maradhatnak pozicióikban, amíg mi, a többség úgy akarjuk. És ez sokkal több annál, amit az összes többi formációtól remélhetünk. A nemzetállami lét felelősséggel jár, és a felelősség rizikóval. De szabadok csak akkor tudunk lenni, ha függetlenek vagyunk.

ceterum censeo

 A mi szempontjaink csak nekünk fontosak. A mi megmaradásunk csak nekünk érték.  Ezért szabadság, demokrácia és független nemzetállami lét egymást feltételezik.

Vigyáznunk kell rájuk!