„A rossz elleni küzdelemben mindig Istené a végső győzelem.”

Szent II. János Pál

A 21. század elejére Európa nyugati fele egy olyan posztkeresztény, posztnemzeti, posztnemi, poszttörténelmi korszakba lépett, amely ugyanúgy az identitások újraértelmezésére tesz kísérletet, mint tette száz évvel korábban a kommunizmus. A kommunista ideológia is új identitást, új típusú szovjet embert ígért, magát az egyetlen, igaz hit letéteményeseként tüntette fel. Hivatkozási alapja a történelmi szükségszerűség volt, amely a marxista tanítást alapul véve azt hirdette, hogy a világ egy egyenes vonalú fejlődési pályát fut be az ősközösségtől a kommunizmusig, a megvalósult földi mennyországig. És miután a szocializmus, amit az oroszok hetven évig, mi közel fél évszázadig építeni kényszerültünk, a kommunizmus előtti utolsó állomás volt, állításuk szerint karnyújtásnyira voltunk a tökéletes társadalomtól. A kommunisták világmagyarázatuk számára azon az alapon követeltek kizárólagosságot, hogy övék az egyetlen igaz és megkérdőjelezhetetlen igazság. Az istenhitet tagadták, a hívőket üldözték. A kommunizmus is vallás volt. Volt bibliája: Marx Tőkéje, szent szövegei: Marx, Engels, Lenin, Sztálin,Mao stb. írásai, katekizmusa: a Kommunista kiáltvány. A kapitalizmust jelölte meg eredendő bűnként, és ugyanúgy hitt a megváltásban és a paradicsomban, mint az Istenhívők, a különbség csak az volt, hogy annak eljövetelét már a földön ígérte. Saját papsággal is rendelkezett, amit élcsapatnak hívott. Rómáját pedig a moszkvai Kremlbe helyezte át. Üdvtörténetükre alapozva megkövetelték, hogy mindenki az ő igazságukat vallja, és elégedjen meg ezzel az egy igaz hittel, és az egy vezér, egy párt uralmával. Ezt az egyneműsítést, amire uralmukat alapozták, csak korlátlan terrorral tudtak biztosítani. Ennek a teljes igazság illúziójának a fenntarthatóságához egészen 1989. december 1-jéig ragaszkodtak. Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) főtitkára csak ekkor jelentette be: „Feladtuk azt az igényt, hogy mi birtokoljuk az igazság monopóliumát.”

Az ő igazságmonopóliumuk tagadta a vallást, a nemzetet, a családot. Helyükbe az osztályt, a pártot, a nemzetközi proletariátust, a technikai fejlődést állították. Isten be lett tiltva, az egyházak üldözése, a papok, lelkészek, szerzetesek, apácák molesztálása, lejáratása mindennapossá vált. A kommunista utópia államrenddé tette az erőszakot. Napi rutinná a hazugságot. Kiüresítette az eget.

A szovjet rendszer a vallás felszámolását ugyanolyan központi utasításokkal és tervszámokkal irányítható folyamattá akarta tenni, mint a magángazdaság és a magántulajdon felszámolását, a földek elkobzását. Az antiklerikalizmus 1917 végétől 1990-ig a kommunista rendszerek alapelve maradt, még akkor is, ha az egyházakat szorító gyeplőkön egyszer-egyszer, ha a szükség úgy hozta, átmenetileg kicsit lazítottak. A hívők másodrendű állampolgárokká lettek, vallásgyakorlásukat minden módon akadályozták, klerikális reakciósnak bélyegezték és kihalásra ítélték őket, hiszen szemben álltak a társadalmi haladással, ellenszegültek a történelmi szükségszerűség érvényesülésének. A kommunizmusnak végül ez a kísérlete is kudarccal végződött. Nem csak hogy nem sikerült felszámolnia az egyházakat, átnevelnie a hívőket, de a vallásos hitet sem tudták kitörölni az emberek szívéből. Amikor még menni lehetett Moszkvába, látható volt, hogy szinte minden ház udvarában van egy kis kápolna, amit megtöltenek a hívők.[1]

Pedig igen csak nagy erőket mozgattak meg a vallás felszámolásának és az ateizmus elterjesztésének az érdekében. Ennek képtelenségére hívta fel a figyelmet már 1930-ban Márai Sándor:

„Egy jelentékeny agitációs szervezet elnöke 1930-ban feláll Moszkvában egy gyűlésen, s nyugodtan és kertelés nélkül bejelenti, hogy egy százhatvanmilliós, mély vallási tradícióktól áthatott népnek öt esztendő múlva nem lesz vallása – oly biztonsággal, mintha azt mondaná, hogy öt év múlva minden ember lángész lesz, vagy übermensch, munka és szervezés kérdése az egész –, s emberek milliói nyugodtan hallgatják, és tetszésüket nyilvánítják az eszelős ostobaság fölött. Mindez természetesen, a kijelentés és annak tudomásulvétele, a téboly egy neme.”[2]

Az 1949-es népszámlálás szerint Magyarország lakosságának 70%-a, hat és negyedmillió fő katolikus vallású volt. A katolikus egyház ennek megfelelően jelentős társadalmi, közéleti és politikai befolyással és anyagi erővel rendelkezett. Oktatási, szociális, kulturális, hitbuzgalmi intézményei és egyesületei behálózták az egész országot, és fontos szerepet játszottak a kultúra és a hagyományok ápolásában is. Az első támadást az egyház és tanításai ellen a náci invázió jelentette, amit az őket felváltó másik keresztényellenes megszálló hatalom brutális kegyetlenséggel folytatott. Magyarország évtizedekre az istentagadó ateisták kezére került, akik minden eszközt bevetettek az egyházak, papjaik, illetve lelkészeik és rabbijaik, valamint híveik ellen. 

1945. október 7-én a magyar katolikus egyház élére Mindszenty József személyében egy olyan karizmatikus főpapot állított a Szentszék, aki nemet mondott mindkét terrorista diktatúrára. ,,Az új kardinálisok közül  ̶  mondta neki XII. Piusz pápa felszentelésekor, 1946. február 21-én  ̶  Te leszel az első, akinek vállalnod kell a bíbor színnel jelzett vértanúságot!'' És így is lett. Az új bíboros veszprémi püspökként már megjárta a nyilasok börtöneit, 1949-től pedig a kommunistákét. Mindszenty József hercegprímás vezetésével a katolikus egyház hívők százezreit mozgósította intézményei, elsősorban iskolái és a kötelező vallásoktatás védelmében. A kommunisták ezért izzásig szították a gyűlöletet Mindszenty és rajta keresztül a katolikus egyház ellen.

A rendőrség folyamatosan zaklatta az egyházi intézményeket és iskolákát. Papjaikat, paptanáraikat, diákjaikat kivégzéssel, súlyos börtönbüntetéssel, kényszermunkával sújtották. 1948 januárjában RákosiMátyás, a kommunista párt főtitkárának utasítására a kommunisták kampányt indítottak az egyházi iskolák államosításáért. Amikor 1948. június 3-án Pócspetriben, az egyházi oktatás melletti tüntetésen véletlenül elsült egy puska és eltalálta a rendőrt, az ÁVO az egész falut meghurcolta. Kádár János, a kommunista párt budapesti titkára, Péter Gábor az államvédelmi osztály vezetője és Vásárhelyi Miklós, a párt lapjának, a Szabad Népnek a szerkesztője lementek a helyszínre. Útmutatásaik alapján a falu lakóit bántalmazták, a jegyzőt kivégezték, a plébánost életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Az egész ország attól harsogott, hogy a „klerikális reakció rendőrt gyilkolt Pócspetrin”. 

1948. június 20-án 6505 egyházi iskolát államosítottak – közte több mint 5000 elemi és népiskolát, – majd az egészségügy és a szociális gondozás területéről is kiszorították az egyházakat. Az így „feleslegessé” vált szerzetesrendek működési engedélyét megvonták a szerzeteseket és apácákat szélnek eresztették.

A római pápától a legkisebb falu plébánosáig mindenkit „reakciósnak” kiáltottak ki. A börtönök megteltek a katolikus egyház papjaival, mindennapossá vált a katolikus hívek zaklatása.  A többi vallásfelekezettel is hasonló módon bántak el. Bebörtönzésekkel, kivégzésekkel, emigrációba kényszerítéssel, gyilkosságokkal, zsarolással adták a tudtukra, hogy nincs más választásuk, alkalmazkodniuk kell a  terrorista állampárt feltételeihez. 

A hercegprímás meghurcolása és 1949-es perbefogása, majd elítélése sem volt elég ahhoz, hogy a római katolikus egyház teljesen behódoljon. Végül 1950 nyarán három egymást követő esemény meghátrálásra késztette őket. A katolikus püspöki kart megrendítette a szerzetesrendek elleni támadás, a földönfutóvá tett és üldözött apácák és szerzetesek, mintegy tízezer testvérük sorsa. Attól is tartottak, hogy a kommunista párt által az egyházra kényszerített békepapi mozgalom egyházszakadáshoz vezethet. Reményvesztetté váltak, amikor megtudták, hogy a tekintélyes lengyel püspöki kar is megegyezésre kényszerült a szocialista állammal. Az „egyezségre” szorított magyar püspöki kar tehát kötelezte magát a Magyar Népköztársaság államrendjének és kormányának támogatására, a kormány pedig a vallásszabadság és az egyház működésének biztosítására tett ígéretet. A katolikus egyház nyolc iskolát visszakapott, ahol tanítórendjeire bízhatta az oktatást.

Egy év sem telt el, és Grősz Józsefet, az egyezményt aláíró kalocsai érseket is perbe fogták. A forgatókönyvet Révai József, a kommunista párt főideológusa dolgozta ki.  A tárgyalást 1951 nyarán rendezték meg, Grősz érsek 15 év fegyházbüntetést kapott, Vezér Ferenc pálosrendi szerzetest halálra, Endrédy Vendel zirci apátot 14 évre ítélték, míg társaik súlyos börtönbüntetést kaptak. Az ÁVH arra kényszerítette a váci, székesfehérvári és a szeged-csanádi püspököket, hogy békepapokat nevezzenek ki fontos egyházi tisztségekre. 1951 júliusában Czapik Gyula egri érsek vezetésével a püspöki kar szabadlábon lévő tagjai felesküdtek a Magyar Népköztársaság alkotmányára.

A kommunisták elérték céljukat. Az ÁVH-terrorral megroppantott és kiiktatott főpapok ellenállását megtörve, a pártállam hatókörét az összes egyházra is kiterjesztették. Csak Mindszentyvel nem bírtak. 

Annak ellenére ugyanis, hogy 1948. december 26-án letartóztatták, majd életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték Mindszenty József esztergomi érseket, a magyar katolikus egyház fejét nem tudták megtörni. Pere 1949. február 3-ától 8-áig tartott a Budapesti Népbíróságon, Olti Vilmos tanácsa előtt. Az ügyész Alapy Gyula volt. Koncepciós kirakatpere alatt példátlan erősségű sajtóhadjáratban, tüntetések és egyéb demonstrációk százaival próbálták megfélemlíteni őt és rajta keresztül az országot. Mert Mindszenty József, minden tettével, minden szavával arra emlékeztette a magyarokat, hogy nem adhatják fel, nem törődhetnek bele szabadságuk elvesztésébe, mert erősebbek, mint az állig felfegyverzett megszállók, hiszen velük van az Isten, és támogatja őket a Szűzanya. Főpapjuk kiállása és példája erőt adott a nemzetnek, és tudatta Európával és a világgal, hogy Magyarország kitart, így ők sem tehetik meg, hogy egy vállrándítással lemondanak rólunk. Megtették.

Mindszenty hitt az imádság erejében és minket is imára buzdított. „Ha újból megtanulunk imádkozni, lesz honnét erőt és bizalmat meríteni. Én is a milliók imahadjáratában és édesanyám mostantól még szorosabbra fogott rózsafüzérében bízom… Ha Isten-Atyánk és Mária-Anyánk segít, akarok lenni népem lelkiismerete.” Az lett. Példát mutatott azzal is, hogy nem költözött be az esztergomi Prímási Palotába, hanem Budapesten maradt, hogy mutassa: eggyé vált az országgal. Mint mondta: „Úgy van rendjén, hogy rom ország prímása romházban lakjék.”

Mindszenty minden igazságtalanság, jogtiprás és üldözés ellen felemelte a szavát. Szóvá tette, ha a proletárdiktatúra megsértette a vallás- és lelkiismereti szabadságjogot, az iskolázáshoz, a művelődéshez fűződő szabadságát; következetesen kiállt az alapvető szabadságjogok érvényesüléséért. Tiltakozott a felvidéki magyarság és a német kisebbség deportálása, a délvidéki magyarok tömeges lemészárlása ellen, közbenjárt az ítélet nélkül bebörtönzöttek és internáltak, valamint a hadifoglyok érdekében. A kommunista egyházüldözés kezdetén, 1947-ben, Boldogasszony-évet hirdetett, amely Magyarország 20. századi történelmének legkiemelkedőbb vallási eseménysorozatává vált. Hatalmas tömegeket mozgósított, remekbe szabott, szenvedélyes beszédeiben imára, engesztelésre és tevékeny keresztény életre buzdított. Milliók figyeltek a szavára. Az egyre totálisabbá váló diktatúra azonban elszánta magát a kiiktatására. Rágalomhadjáratot indítottak ellene és letartóztatták. Koncepciós kirakatperét Sztálin utasítására maga Rákosi Mátyás konstruálta, felügyelte, és irányította. Az ellene folyó eljárással azt üzenték az ország népének: nem riadnak vissza attól, hogy Magyarország bíboros hercegprímását köztörvényes bűnözőként meghurcolják, és életfogytiglani börtönbüntetésre ítéljék. Így hát ők sem számíthatnak kegyelemre. És arra sem, hogy a külföld majd segít. Mindszentyn sem segített sem Róma, sem Washington. Majd pont őrajtuk fog? Mindszenty szabadulását az 1956-os forradalomnak köszönhette, amelynek egyik jelképévé vált. De november 4-én, az újabb szovjet támadással, ahogy az ország, ő is újra elvesztette a szabadságát. Az USA budapesti nagykövetsége nyújtott számára menedéket. Tizenöt évet töltött el rabként az USA Szabadságtéri épületében, ahol egészen 1971-ig tartózkodott. Az enyhülés politikájának „eredményeként” a Szentszék és a magyar kormány nyomására emigrálni kényszerült. Száműzetése alatt a bécsi Pázmáneumba húzódott vissza. 1974. december 18-án, egy hét híján letartóztatása 25. évfordulóján, VI. Pál pápa példátlan módon, megvonta tőle az esztergomi érseki címet, székét üressé nyilvánította. 1975. május 6-án hunyt el. Hamvait 1991-ben szállították haza és helyezték örök nyugalomra az esztergomi bazilikában. A Szentszéken, ha lassan és nehézkesen is, de folyamatban van boldoggá avatása. ,,Mártír volt, aki csodálatos helytállással viselt el testi és lelki szenvedéseket egyházához és népéhez mindvégig kitartó hűségében.Az ideológiai és politikai vallásüldözés tette őt modern korunk vértanújává.” – hajtott fejet előtte temetésén König bécsi bíboros-érsek.

Mindszenty Magyarország lelkiismeretévé vált, élete, hűsége, majd mártíromsága a bizonyíték arra, hogy a vallásellenesség inkább előbb, mint utóbb emberellenessé válik. Ahogy arra is, hogy a diktatúra, a cinizmus, a reálpolitikai megfontolásokból elkövetett megalkuvás csak ideig-óráig győzhet, mert a végső szót mindig a bátorság, az állhatatosság, a hűség és az igazságosság mondják ki. Mindszenty a magyarok igazi hőse, akinek sorsa pontosan leképezi mindazt a gyötrelmet, amit nemzeti közösségünk a huszadik században átélt. A két totális diktatúra emberellenes pusztítását, a szabadság elleni sorozatos támadások emberpróbáló hatását és a Nyugat sokáig közömbös és megalkuvó passzivitását. Különösen fájdalmas érintette a katolikus híveket a Vatikán és ezen belül VI. Pál példátlan árulása, amit még az enyhülés időszakának szovjetbarát korszelleme sem indokolt. Az ilyen, a pillanatnak megfelelni akaró magatartás megrendítette a Vatikán tekintélyét a hívők szemében.

Ezért is különleges a jelentősége SzentII. János Pál pápa életpéldájának. II. János Pál úgy vált történelemformáló erővé, hogy hosszú szolgálata alatt mindvégig erkölcsi és spirituális mérce tudott maradni. Egy másik Vatikánt képviselt, mint azok, akik a megalkuvást választották. II. János Pál az értékei mellett bátran kiálló, megalkuvást nem ismerő, szelíd, de határozott, hitét megvalló és képviselő, békésen harcos egyházat képviselte. És miután fél életét a kommunista Lengyelországban élte le, pontosan kiismerte a kommunizmus természetét és nagyra értékelte mindazon elődeinek antikommunista harcát, akik példáját soha nem szűnt meg követni. Mindenekelőtt Mindszenty Józsefét. Mindszenty az ő számára a nemzetéért, a szabadságért és a szabad vallásgyakorlásért bátran kiálló egyházi vezető volt, aki hite miatt a huszadik század egyik száraz vértanújává vált. Akinek vérét ugyan nem vették, de meghurcolták, megalázták, bebörtönözték, kigúnyolták, minden aljasságot összehazudtak róla. Ő azonban mindezt szelíd méltósággal és egyenes derékkal elviselte. Kitartott az Egyház tanítása, hite, elvei és nemzete mellett. Mindszenty ezért példa és tanítás volt II. János Pál számára.  

Az egykori krakkói érsek megválasztása súlyos csapás volt az addigra amúgy is ezer sebből vérző kommunista rendszer számára, mert végképp megrengette a magabiztosságát. Megértette velük: égi jelet kaptak arról, hogy uralmuk a végéhez közeledik. Az új pápa szavai, amelyeket 1978. október 22-i beiktatásakor mondott, jeges félelemmel töltötték el a kommunista hatalomgyakorlókat, reménnyel és bizakodással mindazokat, akik változásra vágytak.

A történelem legősibb erői, a hit, a vallás, a nemzeti identitás újra korszerűekké váltak és friss erővel  legyűrték a megfakult és megfáradt kommunista ideológiát.

„Ne féljetek! Nyissátok meg, sőt tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt! Nyissátok meg az Ő üdvözítő hatalma előtt az államhatárokat, a gazdasági és politikai rendszerek határait, a kultúra, a civilizáció és a fejlődés széles területeinek határait!”

A lengyel pártvezetés sokkos állapotba került. Edward Gierek főtitkár, Habemus papam, helyett Habemus klapam-ot kiáltott. (van pápánk helyett csődöt mondtunkot) Megértették, hogy mostantól minden másképp lesz. Tudták, hogy amint a lengyel pápa megjelent a Szent Péter téri erkélyen, a kommunizmusnak befellegzett.

Az új pápa: II. János Pál nemcsak új stílust, új hangnemet, új nyelvet hozott az egyházba, de szolgálatával, kimagasló műveltségével és intelligenciájával, kedvességével és humorával mindenki elismerését kivívta, mindenki szívét megnyitotta. A Szentatya olyan természetességgel közlekedett a templomban és a templom falain kívül, a Vatikánban és a világ minden táján, és olyan meggyőző erővel közvetítette a kereszténység szeretetüzenetét, hogy az mindenki számára személyesen átélhetővé vált. Hitet és reményt adott, és azt a bizonyosságot, hogy Isten mindenkire figyel, számára minden élet egyformán értékes. A vasfüggöny mögé zárt milliók számára külön is üzent. Mégpedig azt, hogy nincs mitől félniük, és hogy legyenek bátrak! Ő is az. Rendíthetetlen bátorságával hitet és erőt adott azoknak, akiknek végképp elegük lett a földi paradicsomot ígérő, de őket a legelemibb szabadságjogaiktól megfosztók uralmából. Tudta, hogy az a rendszer, amelyik megkísérli, hogy az emberek lelkéből kitörölje Istent, bukásra van ítélve.

„Isten nem az erőben, hanem az igazságban rejlik.”

Szolzsenyicin

A lengyel pápa első útja szülőföldjére vezetett. Soha előtte nem járt pápa arrafelé. Amikor az Alitalia 727-es járata 1979. június 2-án Varsóban földet ért, és a Szentatya megcsókolta szülőföldjét, kezdetét vette a pápa kilenc napos diadalmenete. Lengyelországban a lakosság 91%-a katolikus és aktívan hívő volt, és a lengyel egyház hagyományosan kitüntetett szerepet játszott a nemzeti identitás megőrzésében és ápolásában. A Szentatya milliók előtt misézett Varsóban,Krakkóban, Gnieznóban, Częstochowában és az egykori megsemmisítő tábor helyszínén, Auschwitzban. A zarándokúton több mint tízmillió lengyel vett részt, akiknek, azokkal együtt, akik a tévé és rádióközvetítéseket figyelték, személyes élményükké vált, ahogy a kommunizmus és vele a szovjetek uralma semmivé foszlik. A pápa reményt és biztatást adott nem csak az előtte térdeplőknek, nem csak lengyel testvéreinek, de a szovjet megszállás alá kényszerített többi százmilliónak is. „Könyörögve kérlek benneteket, sose veszítsétek el a hiteteket, ne engedjétek magatokat elkedvetleníteni és legyőzni.” – hirdette. Istent akarjuk! Istent akarjuk! – zúgott a hívek követelése. És Lengyelország újra a hívőké lett.

Ez év februárjában tért haza Iránba Khomeini (Isten lelke) ajatollah[3], és hozta létre az Iszlám köztársaságot, ami felszámolta a sah nyugatiasodó, világi rendszerét. Gromiko szovjet külügyminiszter azon a nyáron már tisztán látta, hogy a pápa lengyelországi látogatásnak pontosan ugyanilyen hatása lesz.[4]

Egy évre rá, 1980. augusztus 14-én a gdański Lenin hajógyár elbocsátotta Anna Walentynowicz darukezelőt, aki jobb munkakörülményeket követelt. Nyolcvanezren léptek sztrájkba. Az egyház is mögéjük állt. Vezetőjük a mélyen hívő katolikus villanyszerelő, Lech Wałęsa lett.  Szeptember 17-én megalakult a szolidaritás szakszervezet, a szocialista tábor első független és szabad szakszervezete. Lech Wałęsa szerint az történt, hogy a pápa eljött Lengyelországba és az ő húsz követőjéből tízmilliót csinált. Nagyobb csoda volt ez, szerinte, mint a kenyérszaporítás.[5]Mieczysław Rakowski kommunista lengyel miniszterelnök is hasonlóan látta: „a pápa volt az, aki a népet a térdéről felemelte, aki a népet felbátorította, ami aztán a Szolidaritás létrejöttéhez vezetett.”[6]

Akkor már két éve érvényben volt az SZKP PB utasítása arról, hogy ha a pápa ellehetetlenítésére irányuló dezinformációs és lejárató hadjáratok nem vezetnek eredményre, más eszközhöz kell nyúlni. Ezt az utasítást a beteg Brezsnyeven kívül mindenki, Gorbacsov is aláírta.[7] A kommunisták félelmükben és elkeseredésükben tehát merényletet szerveztek a Szentatya ellen. 1981. május 13-án a török Ali Ağca közvetlen közelről négyszer rálőtt a pápára, akit súlyosan megsebesített, de nem ölt meg. A felbujtók közül csak a bolgár titkosszolgálatot sikerült beazonosítani, de a közvélemény számára nem volt kétséges, hogy a háttérben az oroszok vannak.[8]Jurij Andropov, a KGB vezetője, az első pillanattól kezdve személyes ellenséget és súlyos veszélyt látott II. János Pálban, akinek megválasztásában nem a Szentlélek kezét, hanem a német-amerikai titkosszolgálatok közös műveletét, és különösen Zbigniew Brzezinski, Carter elnök lengyel származású nemzetbiztonsági főtanácsadójának mesterkedését látta. „A pápa az ellenségünk. Kivételes képességeinek, nagyszerű humorérzékének, lebilincselő kedvességének köszönhetően mindenkit képes az ujja köré csavarni, különösen az újságírókat. Olcsó trükkjeivel a tömegeket is meghódítja, ahogy mindenkivel kezet ráz, a gyermekeket megpuszilja. Tisztára, mint az amerikai elnöki kampányokban. A lengyel egyház tevékenysége miatt erősítenünk kell a fiatalság ateistává nevelésére irányuló erőfeszítésünket. Ennek érdekében minden eszközt fel kell használnunk és nem szabad ellágyulnunk.”[9]  – összegezték az ideológiai harcért felelősök a teendőket.  Az új amerikai elnök, Ronald Reagan, aki 1981 januárjától foglalta el hivatalát a Fehér Házban, meg volt győződve arról, hogy a II. János Pál elleni merényletért a KGB és személyesen Andropov a felelős, és ezért amíg ő volt az SZKP főtitkára, nem volt hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni vele. Andropov 1982 februárjától 1984. novemberi haláláig, volt Leonyid Iljics Brezsnyev utódja a Szovjetunió élén, előtte, tizenhat éven keresztül a KGB főnöke volt. Reagan elnök híres beszéde, amit 1983. március 8-án mondott a National Association of Evangelicals-oknál a „gonosz birodalmáról”, a pápa elleni merénylet miatti mélységes felháborodását is tükrözte, ezért is nevezte a Szovjetuniót a modern világban lévő gonoszság középpontjának.[10] Kijelentésével Reagan kétségbe vonta a Szovjetunió legitimitását, kiközösítette a civilizált világból. Ez nyílt hadüzenet volt. A feltartóztatás illetve enyhülés időszakának látványos befejezését, a felmorzsolás, illetve felszámolás új politikájának kezdetét jelentette. A visszaszámlálás tehát megkezdődött. A Szovjetuniónak: a „gonosz birodalmának”, el kellett tűnnie.

1981. december 1-jén Jaruzelski tábornok, a lengyel állampárt főtitkára és miniszterelnöke 1750 tank, 1400 páncélozott jármű, 500 gyalogsági könnyű harckocsi és 9 ezer gépkocsi fedezete mellett 70 ezer katonával és 30 ezer belügyi fegyveressel katonai puccsot hajtott végre Lengyelországban. Bevezette a hadiállapotot és statáriumot hirdetett. 1982. október 8-án betiltotta a Szolidaritást és vezetőit letartóztatta. Ebben a helyzetben különös jelentőséget kapott a Szentatya újabb, 1983. nyári lengyelországi látogatása, aminek keretében június 16-án magánkihallgatáson fogadta Jaruzelskit. „A lábam remegett, a térdeim összekoccantak. Érzelmileg nagyon megérintett.” – számolt be a tábornok a meghallgatásáról. Ezen az útján a pápa szentbeszédeiben már sokkal félreérthetetlenebbül fogalmazott. Többször hangsúlyozta, hogy Lengyelországnak újra szuverénnek kell lennie. Leszögezte, hogy a lengyeleket megilletik az alapvető szabadságjogok, a méltóság, a szólás- és véleményszabadság, és persze a vallás szabadsága is. Kiemelte, hogy a polgárok szabadsága szorosan összefügg nemzetük szabadságával, vagyis a szuverenitással. „ A történelem fájdalmas tapasztalatai érzékennyé tettek bennünket a nemzet és polgárok alapvető jogai iránt, különösen azok iránt az alapvető jogok iránt, amik a szabadságot és a szuverenitást biztosítják, valamint szavatolják a lelkiismereti és vallásszabadságot, tehát az emberi jogok gyakorlását.” – jelentette ki.[11]

Wałęsával is találkozott. Egyértelművé tette, hogy a Szolidaritás és vezetője mellett áll. Wałęsa azt mondta: „Ami a lelkiséget illeti, sokat köszönhetünk a kommunistáknak. Mert ma csak az van a lelkünkben, ami ellen ők küzdöttek. Azt akarták, hogy ne higgyünk Istenben, és templomaink zsúfolásig tele vannak. Azt akarták, hogy materialisták legyünk, képtelenek arra, hogy áldozatot hozzunk. Azt akarták, hogy féljünk a tankoktól és a fegyvereiktől, ehelyett egyáltalán nem félünk tőlük.”[12]

Ez az út eldöntötte Lengyelország sorsát.[13] Egy hónappal később, július 22-én, Jaruzelski véget vetett a statáriumnak.

A kommunisták újra merénylettel válaszoltak, de ezúttal sikerrel teljesítették megbízatásukat. 1984. október 19-én a lengyel belügyi szervek pribékjei brutális kegyetlenséggel agyonverték Popiełuszko atyát, a szolidaritás papját. A fiatal pap hétről hétre egyre nagyobb tömeg előtt misézett, és többször felemelte a szavát az állam egyház- és hitellenes intézkedéseivel szemben, de ami még ennél is fontosabb volt, szavaival ébren tartotta a reményt híveiben. „Az az ember, aki az igazságról tesz tanúbizonyságot, szabad ember, még ha rabságban kénytelen is élni.  A kereszténynek kötelessége kiállni az igazságért még akkor is, ha ezért nagy árat kell fizetnie. Nem elégedhet meg azzal, hogy elítéli a rosszat, a hazugságot, a gyávaságot, a rabszolgává alacsonyítást, a gyűlöletet, az erőszakot. Harcolnia és védelmeznie kell az igazságot és a szabadságot, a jót, és a szeretetet.” – mondta utolsó szentmiséjén, 1984. október 19-én. Popiełuszko atya híre a Szentatyáig is eljutott, aki személyes figyelmével tüntette ki. Meggyilkolása mindennél jobban leleplezte a kommunista lengyel állam tehetetlen kétségbeesését és terrorista természetét. Újabb bizonyítékát adta annak, ahogy II. János Pál pápa mondta: „Krisztus kizárása az emberiség történetéből az emberek maguk elleni cselekedete.”

A lengyel nép ekkorra maga mellett tudhatta a világ egyik legerősebb szuperhatalmának, az Amerikai Egyesült Államoknak a támogatását, melynek élén Ronald Reagan személyében olyan elnök áll, aki erkölcsi kötelességének érezte, hogy a Szovjetuniót és a kommunizmust a történelem szemétdombjára juttassa. De mellettük álltak a szocialista testvérországok fiataljai és ellenzéki érzelmű polgárai is. És mindenekelőtt II. János Pál pápa. Az ő erkölcsi tekintélye, erőt sugárzó, félelem nélküli kiállása önbizalommal töltötte el a lengyeleket és a többi rab nemzetet.  A szentatya szorosan együttműködött a lengyelországi ellenállókkal és a reagani kormányzattal. Egyeztetett és információkat cserélt WilliamCasey CIA-főnökkel és Vernon Waltersszel, Reagan elnök különmegbízottjával.  De legfőbb ereje mégiscsak abban rejlett, hogy kikezdhetetlen erkölcsi tekintélyével tévedhetetlenül mutatott rá a jó és a rossz közötti különbségre, a szabadság fontosságára, az erkölcsi tartás nélkülözhetetlenségére.

Az utolsó forradalom

„Ajándékként jutunk hozzá,

De megőrizni csak harccal lehet.

A szabadságért egész lényeddel fizetsz.”

Szent II. János Pál: Gondolatok a hazáról

1989-re a magyarok lebontották a vasfüggönyt, eltemették 1956 mártírjait, a németek lerombolták a Berlini Falat, a lengyelek nem kommunista miniszterelnököt választottak, a bolgárok, a csehek és a szlovákok elkergették begyöpösödött kommunista vezetőiket, kirobbant a román forradalom, és karácsonyra kivégezték a gyűlölt diktátort: Ceaușescut és feleségét. A ’89–90-es változásokat a Szentatya a történelem egyik legnagyobb forradalmának látta, ami általános népi elégedetlenségben gyökerezett, ami végül is elsöpörte a kommunizmust és megsemmisítette a szovjet birodalmat.

Mindszenty és II. János Pál példája nyomán a csodák éve újabb világra szóló hőstettekre sarkallta Isten szolgái közül Kozma Imrét, a zugligeti „Szent család” egyházközség plébánosát, valamint Tőkés László temesvári református lelkészt. 1989 nyarán Kozma atya a nagy számban Magyarországra menekülő NDK-sokat befogadta, számukra ellátást, lelki vígaszt és támaszt nyújtott. Arra kérte híveit, hogy „az NDK-beli testvéreket segítsék, mert ők ugyanolyan rendszer alatt kénytelenek élni, mint amelyik minket cselekvésre indít.” Az egyházközség tagjai négy héten keresztül naponta meleg ételt adományoztak a menekülteknek, akik közül többeket el is szállásoltak. Anyagi lehetőségeiket meghaladó mértékben adtak azoknak a rászorultaknak, akik náluk sokkal jobb anyagi helyzetben voltak. Több ezer keletnémet várakozott a plébánia kertjében felállított sátrakban és a környező utcákban parkoló lakókocsikban, személygépkocsikban. Kozma Imre ugyanazt a krisztusi szeretetüzenetet közvetítette a német menekültek felé, amit nagy elődjeitől látott. Megtanulta a Szentatyától, hogy nem félhet! Nem félt tehát. Bátorságból, szolgálatból, a rászorulók melletti kiállásból, keresztényi könyörületből és persze hazaszeretetből ő is hozzájuk hasonlóan jelesre vizsgázott. Meg volt győződve arról, hogy Magyarország akkor a legméltóbb önmagához, ha a szívére hallgat, és önzetlen szeretettel fordul mások felé.   

1989 telén Ceaușescu országát még mindig a félelem igazgatta. A változás már majdnem mindenhol elsöpörte a kommunistákat, de Románia még mindig a terror, a megfélemlítés, a sötétség és a fűtetlen lakások országa volt. A felszínen minden a régi volt, de a mélyben ott morajlott már a változást követelők dühe. Ez Ceaușescu helyzetét olyan ingataggá tette, diktatúrája és személye olyan tehertétellé vált az egész ország számára, hogy végül egyetlen ember kiállása elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a gyűlölt rendszer kártyavárként omoljon össze. Ez az egyetlen ember Tőkés László temesvári református lelkész volt. Abban a pillanatban, amikor ő úgy döntött, hogy nem hagyja magát megfélemlíteni, hiszen nem fél tőlük, nem hátrál tehát meg a kommunisták terrorja elől, Romániában is megdőlt a kommunizmus. Tőkés hívei és követői kitartásukkal, jól szervezett ellenállásukkal, bátorságukkal, lelki erejükkel, állhatatosságukkal és a civil kurázsi megannyi példájával bizonyították: ahogy lelkészük, úgy ők sem félnek. Nem ők féltek immár. Most már a hatalom reszketett tőlük. Tőkés László példája először gyülekezetének híveit, aztán Temesvár magyar és román polgárait, később a főváros lakóit, majd az egész Romániát mozgásba hozta.

1989-ben Isten két magyar szolgája történelmet csinált!

„Ne féljetek, nyissatok ajtót, tárjátok ki a kapukat Krisztusnak!”

Szent II. János Pál

A kommunizmus feltétel nélküli fegyverletételének jelképes aktusa volt, hogy 1989. december 1-jén a világ legnagyobb ateista hatalmának vezetője, Mihail Gorbacsov, az SZKP főtitkára feleségével elzarándokolt Rómába a keresztény egyházfőhöz, a lengyel pápához. Kanosszajárás volt ez a javából. Belátása annak, hogy a keresztényellenes ateizmus 1917 óta folytatott háborúját az istentelen hitetlenek elveszítették. Az istenhit és a keresztény erkölcs mindkét egymást követő keresztényellenes totális diktatúra felett győzedelmeskedett. Mert embertelenek, sőt emberellenesek voltak. „Mindaz, ami az utóbbi években Kelet-Európában történt, nem történhetett volna meg e nélkül a pápa nélkül… Nagyon örültem az imájának. Mert az ima kétségkívül a rend, a nyugalom, a lelki értékek jele, és ezekre az értékekre nekünk nagyon nagy szükségünk van.”– ismerte el, vagy fel, a Vatikánból kilépve Gorbacsov.

A kommunizmus és vele a Szovjetunió egy puskalövés nélkül kimúlt. Ebben elévülhetetlen érdemei voltak mindazoknak, akik megértették az idők szavát és elősegítették, illetve nem akadályozták a változást. A kommunisták uralmát azok a bátor hősök döntötték meg, akik milliószámra kinyilvánították, hogy nem félnek. Az ő elsöprő erejű szabadságvágyuk táplálta azt az antikommunista forradalmat, amivel újra a saját kezükbe vették sorsuk alakítását.

A történelem rég eltemetettnek gondolt erői újra a legkorszerűbbé váltak. Az Istenbe vetett hit, a vallás, legyőzték az ateista kommunizmust. II. János Pál hitével és imáival szemben a kommunisták tehetetlennek bizonyultak. Geremek[14] szerint 1989-90-ben volt Európa utolsó antikommunista proletárforradalma. És az első, amit az ember méltóságáért és szabadságáért vívtak.

A Szentatya a kommunista rendszerek kimúlását és Európa újraegyesülését hatalmas eredménynek és világraszóló sikernek tartotta. De arra intett bennünket, hogy a földrész két felét keresztény alapokon egyesítsük újra. Ehhez pedig az kell, hogy az ateista szekulárisok felhagyjanak azzal, hogy a szabadságra hivatkozva erőltessék az abortuszt és nyomást gyakoroljanak annak érdekében, hogy kihagyják Istent és a kereszténységet az Európai Unió alkotmányából. Arra is figyelmeztetett bennünket, hogy okosan éljünk a szabadsággal, és ne dőljünk be a materialista, fogyasztói szemléletnek, mert az kiüresedéshez és elidegenedéshez, végül pedig magányossághoz és boldogtalansághoz vezet. „Csak a folyamatos lelki megújulás és az erkölcsös élet adhat igazi megelégedettséget egy szabad embernek.” – tanította.

Elhangzott 2023. március 28-án, a zalaegerszegi Mindszentynumban.