Izraelben és az USA-ban tanított, a magyarországi zsidóság történetének, kiváltképp a holocaust éveinek avatott kutatója, aki nem használ kettős mértéket: „Nincs jogunk különbséget tenni a nácizmus és a kommunizmus áldozatai között˝ – mondja. Ennek megfelelően publikálja évek óta írásait, melyekben az elmaradt történelmi igazságtételről, a kommunista rendszer bűnöseinek felelősségre vonásáról értekezik. „Amikor a zsidó történelemmel és a cionizmussal kezdtem foglalkozni, még a zsidó szó kimondása is bűn volt Magyarországon. Ma a kommunisták által elkövetett bűntettek számítanak tabunak˝ – mondja Schmidt Mária történész, akit az igazságtétel problémájáról kérdeztünk.

– Az igazságtételről vallott nézetek a rendszerváltozás éveiben végképp kettészakították az addig többé-kevésbé egységes ellenzéket. Azóta nincs nyílt beszéd e témában.

– Az értelmiség körében ez a téma tabu. Amikor a történelmi igazságtétel mellett tettem le a garast, azonnal megkaptam a szélsőséges címkét. Meggyőződésem, hogy ez a téma nem lett kibeszélve, bár rögtön hozzáteszem, hogy nálunk kevés téma van kibeszélve alaposan. Magyarországon az ellentétes vélemények ütköztetése helyett rendszerint süketek párbeszéde folyik. Egyébként a „szélsőséges˝ címke manapság sokszor már nem jelent semmit, pusztán szitokszó, nem takar konkrét értékválasztást. Aki itt bármiben eltér a hivatalos vonaltól, az ugyanúgy megkapja ezt a minősítést, mint régen, csak most nem azt mondják, hogy „antimarxista˝, meg „trockista˝, hanem azt, hogy szélsőséges, s ezzel az ügy el is van intézve.

– Kőszeg Ferenc úgy érvelt a közelmúltban, hogy nem azért volt téves az SZDSZ igazságtételt elutasító sommás véleménye, mert így nem kerülhettek bíróság elé foglyaikat egykor saját kezűleg halálra kínzó ÁVH-s tisztek, hanem azért, mert „a felelősségre vonás elmaradása hozzájárult ahhoz, hogy a kommunizmus nevében elkövetett emberiségellenes bűntettek el-anekdotázható emlékké szelídüljenek, ellentétben a náci bűntettektől, amelyektől– joggal – máig borzad a világ˝.

– Egyetértek Kőszeg Ferenc érvelésével. Egyébként az igazságtételt szorgalmazó higgadt érvelésekben soha nem találkoztam olyannal, hogy emberek tucatjait kellene halálra ítélni vagy börtönbe csukni. Erről soha nem volt szó, mert nem is ez a tétje a dolognak. Sokkal inkább az, hogy a múltat kötelességünk végiggondolni. Amíg ugyanis nem látjuk, hogy személyesen kinek mi a felelőssége bizonyos történelmi szituációk kialakulásában, amíg senkinek sem kell szembenézni azzal, hogy mit csinált, amíg senki nem veszi rossz néven bizonyos politikusok múltját és vétkeit, addig ezt a korszakot nem lehet lezárni. Meggyőződésem, hogy az igazságtétel elmaradásáért súlyos árat fizetett az egész magyar társadalom. Ne legyenek illúzióink, a jogkövető magatartás hiánya, a morális értékek devalválódása, a személyes felelősség relativizálódása egy demokratikus társadalom alapvető normáit kérdőjelezi meg. Ha az értelmiség, a politikai elit nem képvisel határozott értékeket alapvető dolgokban, akkor ettől kezdve mindent lehet, és „a siker minősít˝ szemlélet uralkodik el. E logika azt sugallja, hogy aki a győztesek oldalán áll, azé az igazság.

– Miképp kommentálná a közép-kelet-európai igazságtételi törekvéseket az egykori NDK-s vezetők perének tükrében?

– Németország speciális eset, ott bizonyos fokig könnyű volt a helyzet, hiszen volt egy másik elit, amelynek érdekében állt a régi NDK-s elit leváltása és megbüntetése. Nálunk – s ez jellemző a többi kelet-európai országra is – csak egy elit van, ez az egyik oka, amiért elmaradt az igazságtétel. Én egyébként nem vagyok híve annak, hogy a Földet végképp ki kell fordítani a sarkából, ez a fajta gondolkodásmód azokat jellemzi, akik leginkább érdekeltek abban, hogy fátylat borítsunk a múltra. Szerintem a történelmi igazságtétel nem a bosszú egyik formája. Ennek az aktusnak csupán azt kell tisztáznia, hogy melyek azok a határok, amelyeket nem lehet átlépni. Akinek főbenjáró bűn, gyilkosság írható a számlájára, az átlépte azt a határt, amit nem szabad. Ezen a rostán bizonyos embereknek igenis ki kell esniük. Egy demokratikus országban ez alapkövetelmény. Nálunk sajnos nem.

– Egyes elemzők rávilágítanak arra, hogy amikor köztársaságunk vezető tisztségviselői sorban kapják meg az átvilágító bírák elmarasztaló ítéletét, az emberek meglehetősen közömbössé válnak a múlt történéseivel szemben.

– Én nem hiszem, hogy az emberek közömbösek lennének, bár tény, hogy a magyar értelmiség sokat tett azért, hogy a bűnöket elbagatellizálja, s a társadalom nagy részének szimpátiáját a gyilkosok oldalára állítsa. A bűnök elévülnek, s ezek már csak szerencsétlen öregemberek — mondták, s aki ezek után még a számonkérést hangoztatta, az lehetetlen helyzetbe került: olybá tűnt, mintha kegyetlen, vérszomjas lenne, vagy akár gyilkosságra akarna felbujtani. Az emberek nagyon könnyen befolyásolhatóak. A hazai értelmiség nagy része előítéletesen gondolkodik akkor, amikor kettős morált fogalmaz meg. Ez persze érthető gesztus, hiszen sokuk múltja kérdőjeleződne meg akkor, ha eljutnának ahhoz a felismeréshez, hogy a kommunizmus és a nácizmus között nincsen lényeges különbség: mindkettő a huszadik század tömeggyilkosságokon alapuló embertelen rendszerét hozta létre. Nem lehet tehát azt az álláspontot képviselni, hogy a kommunista gyilkosságok a „szükséges rossz˝ vagy a „tévedtünk is a jó úton járva˝ érveléssel elintézhetőek. Úgy gondolom, hogy az értelmiségnek akkor is komoly felelőssége van, ha nem fegyverrel harcolt, hanem mondjuk uszított, vagy vezércikkekben igazolta a kommunizmus mindig változó igényeit, amely rendszerint nagyon sok áldozatot követelt.

– Annak idején a megbékélés hívei azt mondták, hogy a bosszú majd nem áll meg, s elszámoltatásból könnyen lehet leszámolás is.

– Ez egy jó trükk volt arra, hogy a korábbi rendszert eltűrő kisembert megfélemlítsék, s elhitessék vele, hogy az elszámoltatás során nem a döntéshozókat, a politikai bizottságok tagjait veszik elő, hanem a kisembert is, aki csak élni próbált. A véleményformáló értelmiség előszeretettel tett mindenkit sárossá, amikor az elmúlt rendszer vétkei kerültek szóba. Mert ugye ha mindenki sáros, ki ítélkezhet a másik felett? Én azonban úgy gondolom, hogy nem volt kötelező az ÁVÓ-n verőlegénynek, a Szabad Nép vezércikkírójának lenni. Veszélyes dolognak tartom, amikor összemossák a bűnöst az ártatlanokkal. Igenis van személyes erkölcsi és jogi felelősség a történelemben.

– Egykori 56-osok, halálra ítéltek, a demokratikus ellenzék hitelesnek számító tagjai a megbékélésről beszéltek a Kónya–Pető-vita idején.

– Félreértés ne essék, én is a megbékélés híve vagyok. Meg kell bocsátanunk, de ha nem tudom, hogy kivel béküljek, s mit bocsássak meg, ez nehezen fog menni. Hol volt itt a bocsánatkérés? A náci pusztítás kapcsán egyfolytában a bocsánatkérésről beszélünk, de kérdezem én: kinek van joga azt mondani, hogy a kommunizmus áldozataitól nincs miért bocsánatot kérni? Az ő meghurcoltatásuk, legyilkolásuk, megaláztatásuk mitől más kategória?

– A lyoni Gestapo volt helyettes vezetőjének ügyét – aki mellesleg kilencvenéves volt, s életfogytiglani kapott hét ember haláláért – éppen azokban a napokban tárgyalták, amikor a salgótarjáni sortűzben részt vevő pufajkások ügyét.

– A salgótarjáni perben jelképes büntetést kaptak a vádlottak, a többi perben – persze, már amelyik folyik –, még sehol nincsen jogerős ítélet. Nonszensznek tartom azt a kettős morált, hogy egyesek úgy gondolják: jogos és igazságos, hogy míg a nácik ötven éve rettegnek attól, mikor kapják el őket, s amikor akár közel a százhoz horogra akadnak, senkinek sem jut eszébe elévülésre és életkorra hivatkozni, addig azok a gyilkosok, akiknek 40 évig nemhogy nem kellett tartaniuk semmitől, de örülhettek szörnyű tetteikért kapott jutalmuknak is, most mégcsak azzal a büntetéssel sem kell szembenézniük, hogy a társadalom kiközösítéssel és megvetéssel sújtja őket. Nem, ők ma is megbecsült emberek.

– Ön tanulmányaiban gyakran hivatkozik a jeruzsálemi Eichmann-perre. Párhuzamba állítható az izraeliek ´61 -es eljárása a kelet-európai viszonyokkal?

– Az Eichmann-per jogilag nonszensz volt, egy csomó nemzetközi egyezménynek ellentmondott, mégis jó, hogy sor kerülhetett rá. Ugyanis a II. világháború végén sokan voltak érdekeltek abban, hogy ne beszéljünk arról, hogy mi történt a zsidókkal, miképp esett meg a holocaust. Erről a problémáról a nürnbergi perben sem esett sok szó, ennek megfelelően a világ közvéleménye is úgy könyvelte el a holocaust tényét, mint egyet a világháború szörnyűségei közül. Izrael épp azért ragaszkodott az Eich-mann-perhez, mert így az ő felelősségre vonása kapcsán feleleveníthették azt, hogy milyen sorsot szántak a nácik a zsidóknak. Ez volt az első nagyobb alkalom, amely a nyilvánosság figyelmét ráirányította egy 15 éves bűntényre.

Tehát én nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy az igazságtétel kérdése 10-15 év múlva, a közép-kelet-európai volt kommunista országokban egy teljesen más összefüggésben újból napirendre kerülhet.

PRIEGER ZSOLT