Schmidt Mária köszöntőjében „elkeserítő, reménytelennek tűnő” állapotnak nevezte, hogy „halottak, a szabadságuktól megfosztottak milliói, megalázottak és megszomorítottak százmillióinak dokumentált sorstörténete ellenére ma is léteznek kommunista gyökerű pártok Európában”, sőt – mint fogalmazott – nem egyszerűen léteznek, hanem „a törvények által igazolt résztvevői az európai uniós közéletnek”, például többek között Franciaországban, Németországban, Olaszországban, Spanyolországban, Hollandiában és Svédországban is.

A Terror Háza Múzeum főigazgatója hosszasan sorolta a kommunista rendszer bűneit majd arról beszélt, mindezt csak azért élték túl a magyarok, mert van bennük „valami elpusztíthatatlan”: a szabadság vágya, a hit, az ősök szeretete, a hagyomány, a kultúra tisztelete, a nemzeti közösség megtartó ereje, a megmaradás, a túlélés akarása.

Schmidt Mária rámutatott, a kommunizmus alig hetven év alatt világszerte százmilliónyi áldozatot követelt, miközben magasztos célokkal, nemes jövőképpel próbálta elhazudni és leplezni valódi természetét. A kommunizmus – hasonlóan megvetett kistestvéréhez, a nemzeti szocializmushoz – legálissá és hétköznapi gyakorlattá tette az emberek megbélyegzését, kirekesztését, kínzását és meggyilkolását. A politikai ellenfeleket előbb karanténba zárta, aztán felszámolta politikai képviseletüket, vagyis pártjaikat, mert a kommunizmus hazugsága kizárólagosságot követelt magának – vonta le a következtetést a főigazgató.

„Az a demokráciafelfogás, amely tárgyalópartnernek tekinti a tömeggyilkosok szellemi utódait és beengedi őket a népfelség tereibe, amely legyint a kommunizmus áldozataira és az ellenállás hőseire, amely ma is egy általa diktált igazság kizárólagos birtokosának tekinti magát, nekünk semmit sem jelent. Ezt a gondolkodást ismerjük, sőt, rég kiismertük. Ezt a gondolkodást nem egyszerűen visszautasítjuk, de képviselőit gondolatban oda helyezzük, ahová valók; a történelem szemétdombjára.” – szögezte le Schmidt Mária, aki szerint ezzel az áldozatok, a vértanúk, a hősök emlékének és persze magunknak is tartozunk.

A főigazgató a rendszerváltoztatás éveiről szólva arról beszélt, az emberek szabadságot akartak, szabad döntést a saját sorsukról; azt akarták, hogy Európa végre egyesüljön és maga mögött hagyja a keserű huszadik századot. Ezt követően nálunk nem volt sem történelmi igazságtétel, sem jóvátétel – emlékeztetett Schmidt Mária, hozzátéve, ennek az árát még ma is fizetjük. Azt az árat fizetjük ugyanis, hogy a kommunisták teret kaptak a demokratikussá vált hazai közéletben, és ezt az árat fizetjük akkor is, amikor képviselőink az európai politikában olyan nyugati politikussokkal kényszerülnek egy asztalhoz ülni, akik nem egyszerűen tagadják a kommunizmus bűneit, hanem a kommunizmushoz kísértetiesen hasonlító eszmerendszerrel és módszerekkel igyekeznek egyneműsíteni Európa polgárait – húzta alá.

Mi túléltük a kommunizmust és Kertész Imre bölcsessége nyomán a „mérhetetlen szenvedés árán mérhetetlen tudásra” tettünk szert. Mi megőriztük a józan eszünket, nem is tehettünk másképp, mert ez volt a záloga a túlélésünknek! Mi fejet hajtunk az áldozatok emléke előtt és magasba emeljük hőseinket. Vértanúink áldozatát pedig nem felejtjük el soha – mutatott rá Schmidt Mária.

Trócsányi László szerint a kommunizmust nem jól hangzó szózatokból építették fel, hanem az áldozatok szenvedéséből. Az igazságügyi miniszter azt mondta, pontos számokat nem tudnak, hiszen a rémtettek egy részére még mindig nem derült fény, de a rendszertől szenvedők nagyságrendjére lehet következtetni. Közölte, hogy 1945-től 1988-ig a halálbüntetések mintegy háromnegyedét politikai okokból szabták ki: több mint 900 embert végeztek ki „a torz jogrendszer” felhasználásával. A meggyilkoltak száma azonban jóval nagyobb volt – hangoztatta.

A kommunisták a börtönévekkel sem „fukarkodtak”: legalább 7-8 millió hónap szabadságvesztésre ítéltek magyar embereket – mondta a miniszter. Trócsányi László úgy folytatta, hogy az internálótáborok áldozatai előtt is tisztelettel adóznak. Ők szintén a kommunizmus elszenvedői, akik életük évtizedeivel fizettek.

Azokra is gondolni kell továbbá, akiknek a magánéletére tette rá a rendszer a „jeges kezét” – sorolta. Úgy fogalmazott: a kommunizmus áldozatának tekint mindenkit, akinek félnie kellett a hatalomtól. A tárcavezető hangsúlyozta, hogy a meggyilkoltaknak csak az életben maradt emberek állíthatnak emléket, és köszönetet mondott azoknak, akik áldozatukkal hozzájárultak ahhoz, hogy ma szabad világ legyen.

Nem csupán egyes emberek, közösségek váltak azonban áldozattá, hanem Magyarország is így járt: kútba dobták jogállami értékeit, meghamisították kultúráját, történelmét – jelentette ki Trócsányi László. Hozzátette: az élet és a társadalom minden területén a jogfosztottság lett úrrá, megtört sorsok szegélyezték a kommunisták útját. Bár a rendszer idővel lazult, a jogtiprást valójában soha nem engedte el, még az utolsó évekre is jutott politikai elítélt.

A miniszter azt mondta, hogy olyan világban akarnak élni, ahol a kölcsönös tisztelet alapján ez az emléknap nemcsak Kelet-Közép-Európa ünnepe, hanem Európa egészéé. Az igazi európai egység akkor valósul majd meg, ha azok is átérzik a magyarok fájdalmát, akik csupán kívülről nézték a szenvedésüket – hangoztatta Trócsányi László, aki szerint nem elég emlékezni: emlékeztetni is kell.

A beszédeket követően és a rövid zenés műsor után Schmidt Mária és Trócsányi László elhelyezték az emlékezés mécseseit a Terror Háza Múzeum falánál.

Az Országgyűlés 2000-ben nyilvánította február 25-ét a kommunizmus áldozatainak emléknapjává, mert 1947-ben ezen a napon tartóztatták le jogellenesen, majd hurcolták el a Szovjetunióba Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát.

MTI/THM