George Orwell: Író vagy újságíró számára az intellektuális gyávaság a legrosszabb ellenség

Nemrégiben egy egyetemi oktatótól azt hallottam: ha baloldali kormány van, jobboldali újságból tájékozódom, ha jobboldali, akkor baloldaliból. Élnék a gyanúperrel: ez az ember tárgyilagos akar lenni. Jogot formál arra, hogy tájékozódása nyomán maga alkosson ítéletet. Vajon ő-e a célközönsége a mai médiának?

Aki ma tájékozódni kíván, mint a fent idézett egyetemi tanár is, egyszerre több lapot is olvasnia kell, több forrásra kell hagyatkoznia. Ehhez azonban idő kell, és mint hírlik: az idő pénz.

Azt szokás mondani, hogy a média tükör. Viszszatükrözi az adott kort, az adott közállapotokat. Ma mit mutat ez a tükör? Azt, hogy egyre kevesebb kézben egyre nagyobb médiafelület összpontosul. Igen, önálló hatalmi ággá vált a média. És ahelyett, hogy öntörvényű lenne szellemi értelemben, mindössze csak önérdekeket érvényesít. Márpedig öntörvényűség és önérdek között körülbelül akkora a különbség, mint hírnév és elhíresülés között. (Még akkor is így van ez, ha sok újságíró nem tud a kettő között különbséget tenni.)

A média igen sokszor nem felel meg annak az ideálnak, amit pedig nem lenne nehéz elérnie. Igen, létezik egy ideálkép, amelyet nagy tudású újságíró elődök és bátor lapszerkesztők teremtettek meg. A mai média legnagyobb baja szerintem az, hogy egyszerre személytelen és személyeskedő. Nem tartja fontosnak, hogy hitelesen és elfogulatlanul tudósítson a világról, nem objektív, csak személytelen. Kinőtte közvetítői szerepét. Nem csak tudósítani akar a világról, alakítani is akarja azt, de hogy minek az alapján, azt a háttérben tartja. Minél gyávább, annál agresszívabb üzenetei vannak. Szeresd a másságot, hirdeti, és nem törődik azzal, ha lerománozzák a határon túliakat. A mai médiát az ember sorsa és történelme nem érdekli, csak az extremitások. A kultúrát igyekszik távol tartani azoktól a rétegektől, amelyeket közelítenie kellene hozzá. Pénzügyi szempontoknak rendeli alá a kultúrát. A média által közvetített kép manipulált és elfogult. Hűvös távolságtartás helyett politikacsináló erővé vált. Politikát csinál, felemel és letaszít, sztárol, majd ejt. Nem tud fölfedezni, mindig csak divatok után lohol. Értékközvetítés, értéképítés helyett kommercializálja azokat. Fogyasztói szokásokat befolyásol és alakít. Ha teremt, akkor abban nincs köszönet. A legsilányabbnak adja a legnagyobb teret.

Igen, ez mind igaz. De vajon mit tettünk azért, hogy a média ne ilyen legyen? Lehet, hogy ezt érdemeljük? Lehet, hogy mi tesszük, tettük ilyenné? Talán azzal kellene kezdenünk, hogy végiggondoljuk, kinek mi a felelőssége abban, hogy a média ilyen. Hogy éppen ilyen.

Régi hazugságtoposzok életben tartása

Nem olyan rég, tizenhárom évvel ezelőtt, új lapokkal indultunk. Újrarendeztük magunk körül a világot. Olyan lett, amilyenné tettük. Ennyi tellett tőlünk. Tizenhárom éve folyik nálunk a médiaháború, más néven a kultúrharc. A magyar értelmiség, benne a politikai és a médiaelit minden tagja kapott benne sebeket, vitt be ütéseket. Övön felül, de alul is voltak ütések. A diktatúra kimúlta után a magyar értelmiség a versenyszellem érvényesülése, a piac mellett kötelezte el magát az élet minden területén, kivéve a szellemi életet. Az akadémiai és média világában a status quo foggal-körömmel való megtartásáért harcolt, és nem is sikertelenül. Pozícióikat nagyszámban sikerült átmentenie, befolyását megőriznie, esetenként növelnie. De ennek is, mint mindennek, megvolt az ára. Ez az ár pedig a demokrácia és a diktatúra közötti éles cezúra elvitatása, régi hazugságtoposzok életben tartása, az értékek relativizálása. A média is olyanná lett, amilyenné tettük. Médiasztárjaink olyanok, amilyeneket érdemelünk.

Ez az oka a riasztó tanácstalanságnak, ami miatt a közszolgálati televízió 1956 alkalmából még mindig csak A tanút volt képes műsorra tűzni. Kiváló film, de huszadszor vetítve az embernek az a különös érzése támad, hogy a huszadszori végignézésre ítélt néző valójában egy több évtizedes bojkott alanya, sőt tanúja. A televízióban nincsen színvonalas műsorszerkesztés, nincsenek szellemi események. Ahol valami kultúraféle megcsillanna, ott elömlik az unalom, a széplelkűség és a tehetségtelenség. Ez nem szükségszerű. Ez tehetség kérdése. A fáradt és unalmas műsorok olcsó rutinadásokkal váltakoznak. A magyar televíziózás invenciótlan.

Jól tudjuk, hogy a Kádár-rendszer azon a kompromisszumon alapult, hogy a kispolgári jóléthez tartozó fogyasztás mint legitim életcél lehetővé tétele fejében ráhagyjuk a politikát az elvtársakra, lemondunk a hőzöngésről, beletörődünk abba, hogy nyilvánvaló hazugságokon és elvtelen kompromisszumokon alapuló rendszerben kell élnünk. A diktatúrának az utolsó, puhuló, sőt felpuhuló időszakában is működött a társadalom önvédelmi reflexe: mindenki tudta, hogy a közbeszéd hazug beszéd, vagyis hogy a hatalom birtokosai és a szolgálatukban álló médiumok hazudnak. Ezért aztán senki nem hitt el nekik semmit. Az információt mindenki a sorok közé rejtve kereste, vagy a pletykákból, illetve az „imperialista” sajtóból és a Szabad Európa Rádióból igyekezett megszerezni.

Még mindig nincs vége a médiaháborúnak

Amikor a rendszerváltoztatás után plurális demokráciát kezdtünk építeni, kiderült, hogy a legnagyobb politikai napilapot, a Népszabadságot és vele a megyei lapok zömét a status quo szindikátusi szerződésekbe betonozásával külföldi tulajdonosoknak játszották át a szocialisták. A „legkedveltebb” élén ma is az MSZMP KB által pozíciójába helyezett főszerkesztő és helyettesei állnak. Az induló új napilapok nem voltak versenyképesek, és rendkívül rossz közegben, állandó támadásoknak és gúnyolódásoknak kitéve próbáltak mások lenni, mint a diktatúra újságjai. Az évek során egy sor paradox helyzet adódott elő. A Népszabadság megújulni látszott, majd visszakanyarodott az ősképhez. A Népszava radikalizálódott, de ugyanabban a hangnemben dalol, mint a Népszabadság vagy a Magyar Hírlap. A Magyar Nemzet lenyelt egy jobboldali napilapot, és lenyelte korábbi önmagát is. A Magyar Rádióban és az MTV-ben is minden támaszpontot megtartottak, és azóta is csak keveset kényszerültek feladni a korábbi irányítók. Sem akkor, a rendszerváltozás kezdetén, sem azóta nem gondolkoztak azon, hogy még a pozitív diszkrimináció eszközétől sem kellene visszariadni annak érdekében, hogy létrejöhessenek a plurális médiaviszonyok Magyarországon. Pont az ellenkezője történt. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a nagy hirdetők is bojkottálják a nem posztkommunista irányultságú médiumokat, annak ellenére, hogy ez a gazdasági racionalitással is ellentétes. Az 1990-ben megkezdődött médiaháborúnak még ma sem látszik a vége.

Szögezzük le, hogy a médiaháború a front két oldalán elhelyezkedő radikálisoknak kedvez, akik politikai érdemeik alapján követelnek maguknak posztot a közmédiumokban, elismerve ezzel a mindenkori hatalom kézi vezérlésének jogosságát. A médiaháború azzal az eredménnyel is járt Magyarországon, hogy megszűnt a médiamunkások közötti legalapvetőbb szolidaritás, ami a hatásos, közös érdekérvényesítés előfeltétele lenne, és így a magyar újságírók a gyakran változó tulajdonosi érdekek kritikátlan és kiszolgáltatott kiszolgálóivá váltak.

Újságírófejek a pártnyakörvekben

Azok a sajtómunkások, akik a hazugságra és a manipulációra szocializálódtak, csak beidegződéseiket követik, amikor tovább szolgálnak. Mindent elhallgatnak és elbagatellizálnak, amiért még nem is olyan régen politikai ellenfeleik fejét követelték. Farkasvakságukra jellemző, hogy miközben idült kettős látásban szenvednek, magukat függetlennek, objektívnek, el nem kötelezettnek hazudják. Azok az értelmiségiek és médiaalkalmazottak, akik újra, most már önként, visszadugták a fejüket a pártnyakörvekbe, úgy tesznek, mintha pórázon tartva is csak azért kullognának a gazda nyomába, mert barangolásaik közepette épp arra vetődtek volna. A kettős mércére reggelig lehetne sorjázni a példákat.

MTV: a kormányfő kézivezérel

Ragadjuk ki a Magyar Televízió esetét. Az Orbán-kormány egyik legnagyobb bűnéül a médiamunkások azt rótták fel, hogy csonka kuratóriummal működtették az MTV-t. A párt közeli beszállítók főleg a Happy End Kft. kivételezett helyzetét napi témává tették. Orbán Viktor havi, élőben közvetített interjúit pedig diktátori hajlamával magyarázták, felháborodásukat leplezni sem igyekezve. A posztkommunista kormány ugyancsak csonka kuratóriumot működtet a legnagyobb ellenzéki párt képviselői nélkül. Ebben azonban ezúttal a nemrég még a demokráciáért aggódók semmi kivetnivalót nem találnak. A kormányfő nevelt lánya és miniszterelnöki főtanácsadók rendelkeznek jelentős műsoridővel, kiugró jövedelemmel az MTV-ben. Ezúttal nem téma ez sem. A miniszterelnök berendeli az MTV elnökét, és leváltatja a Híradó frissen kinevezett vezetőjét, mert nincs megelégedve a hírműsorokkal. Ez a baloldal számára rendben van. Mint ahogy az is, hogy telerakta pártkatonákkal (vagy talán helyesebb a komiszszár kifejezést használni) a közszolgálati televíziót. Személyi titkára anyját elnöki tanácsadóvá tette. De az sem gond, ha a másik közszolgálati csatorna elnökének is beszól, mert nem tetszenek neki a hírműsorok. Ezúttal érdekes módon nem forog veszélyben sem a demokrácia, sem a sajtószabadság. A baloldali megmondóemberek ilyenkor nem mondanak semmit. Minek?

Két éve komoly demokráciadeficit volt, hogy Orbán Viktor havonta leült a cseppet sem barátságos Baló Györggyel előzetes egyeztetés nélküli interjúkra. Ma ugyanazoknak ugyanaz, ami tegnap még gond volt, már nem az. Hiszen más a miniszterelnök. Ugyanazok az elvek, ugyanazok a jól megalapozott liberális eszmefuttatások, ugyanazok a szabadságot védelmező kitételek már nem érvényesek. Más a miniszterelnök. Ugyanazok, akik Orbán Viktor tévés szereplését gúnyolták, ma azt állítják, persze szigorúan szakmai alapon, hogy egy miniszterelnöknek egyenesen kötelessége, hogy időről időre tájékoztassa a választópolgárokat. Ami tegnap rút befolyásolás volt, az mára szolid tájékoztatássá lett. Ami tegnap undorító propaganda és magamutogatás volt, az ma emberi közelséggé, lágy és krémes közönségkapcsolattá szelídült.

Ezek a médiában súlyos erkölcsi amortizálódások. A média nem viselkedhet pártként, a média nem hasonlíthat ahhoz a politikushoz, aki a kormány padsorából kénytelen volt átülni az ellenzék padsorába, vagy fordítva. A politikus ezt a választók akaratából tette.

De a médiamunkásnak nem a parlament padsoraiban, nem a patkó egyik vagy másik oldalán lévő székek egyikén van a helye, hanem a sajtószekcióban, ahol tudtommal nincsen jobb- vagy baloldal. Az ajtóban is megállhat magnóval, kamerával, jegyzetfüzettel. És nem kell aggódnia, hogy a jobb vagy bal oldali ajtófélfához dőlt-e elővigyázatlanul. Bármelyikhez dőlhet. Amikor otthon megírja az anyagát, a papírral egyedül lesz, és csak a tehetsége és a tisztessége számít. Amikor mikrofont tart egy közszereplő elé, akkor csak a tehetsége és a tisztessége számít.

Medgyessy Péter elhatározta, havi rendszerességgel fog interjúkat adni. Szerintem ez rendben van. Ha rendben valónak találtam a rendszeres miniszterelnöki tájékoztatást az Orbán-kormány idején, akkor nincsen erkölcsi jogom a mai miniszterelnökkel készült interjúk ellen kifogást emelni. Rendben van, még akkor is, ha verbális készségeire tekintettel felvételről sugározzák. Miért ne lehetne ez ezúttal mentő körülmény?

Egy újságíró a 40-es években (George Orwellnek hívták) azt mondta, amikor a BBC-nél dolgozott: „Azt gondolom, hogy igenis lehetünk tárgyilagosabbak az átlagnál, ámde csak komoly erkölcsi erőfeszítések árán.” Ezt a tárgyilagosságot és a tárgyilagosságért tett erkölcsi erőfeszítést várnám el én a médiától. Elvárnám, hogy aki a Balóval készült Orbán-interjúk miatt a havi riportok rendszerességéért elmarasztalta az akkori miniszterelnököt, az most ne bizonygassa Medgyessynél, hogy mily nagyszerű ez a havi rendszeresség. És elvárnám, hogy vegyék észre, mit jelent az, hogy miközben posztkommunista országgyűlési képviselők feljelentik az MTV előző elnökét gazdasági visszaélések miatt, aközben elnökké választják azt a gazdasági igazgatót, aki a megvádolt elnök alatt az intézmény gazdálkodásáért felelt.

Az idén százéves Orwell, akire épp az imént hivatkoztam, azt írja az Állatfarm előszavában: „Író vagy újságíró számára az intellektuális gyávaság a legrosszabb ellenség.”

Szerencsére a magyar médiában is vannak olyan újságírók, akikben van civil kurázsi, mint ahogy vannak olyan értelmiségiek is. Nem többen és nem is kevesebben, mint a gazdaságban, az államigazgatásban, a politikában, a szűkebb, illetve tágabb környezetünkben. És ahányan vannak, annyi igazságmorzsát jelentenek az általános hazugságtengerben. Szeretném hinni, hogy egyre többen vannak. És minden remény megvan arra, hogy nálunk is, ahogy nyugaton, kiépülnek majd azok a sajtóbirodalmak is, amelyek pontosan tudják, hogy az olvasói ízlésen és szimpátiákon túl kell egy igazságminimum, kell egy tájékoztatási minimum, ami nélkül nincsen tisztességes újságírás, és televíziós hírszolgáltatás sincsen.

Nálunk nem a piac logikája szabályoz

A helyzet tehát összehasonlíthatatlanul jobb, mint a diktatúrában volt, annál is inkább, mert a hazugság felismerése és figyelmen kívül hagyása a diktatúrában edzett generációk számára reflexszerű beidegződés, napi rutin. Jobban fel vagyunk ellene vértezve, mint azok, akik nem egy fekete-fehér világban kaptak alapkiképzést. És nem vagyunk már rászorulva a pletykák és a külföldi hírforrások információira, mert ha médiaegyensúly nincs is, de szólásszabadság van, vannak ellenzéki lapok, és akadnak bátor újságírók is.

Nagyon sok a tennivaló. Szakmai szervezetek révén védeni kellene azt az újságírói minimumot, amely szerint nem lehet bárkit képernyőre engedni. Az egyik valóságshow szereplője sztárújságíró lett, a másik televíziós műsort kap, szappanoperák kihullott szereplői vezetnek élő televíziós beszélgetéseket. Ismertségüket ingyen kapták – de fölkészültségük hiányait miért vagyunk kénytelenek mi, nézők elviselni?
Látnunk kell: a magyar média világa nem az elegancia és a stílus világa. Itt hatalmas bakik után sem mond le egy főszerkesztő. Lehet közölni Chirac-interjút Chirac nélkül, Teller-levelet Teller nélkül. Nevet és bosszankodik az egész ország, és mégis: aki vétkes (hozzászoktunk ehhez is), amíg csak lehet, tovább hazudik vagy hallgat.

És utolsó leheletéig ragaszkodni fog székéhez, mert nem hisz magában, nem hiszi, hogy lenne benne annyi tehetség, hogy más területen, más munkából is megéljen. Számomra mindez annak bizonyítéka, hogy a magyar médiát nem is a piac működteti, hiszen a piac törvényei kegyetlenek. Aki szarvashibát vét, az röpül ott, ahol a piac törvényei diktálnak.

Szögezzük le: mindent összevetve, mindent mérlegre téve a magyar média semmivel sem roszszabb, színvonaltalanabb, nem hazugabb és nem aljasabb, mint az átlag tengerentúli vagy európai. Elég leckét kaptunk az utóbbi időben a The New York Times interjúkészítői gyakorlatáról, a Fox, illetve a CNN televíziók háborús tudósításairól, 2002. szeptember 11-e kezeléséről vagy a BBC hírszerkesztői gyakorlatáról. De ez nem vigasz, és semmiképpen sem felmentés. Mert mi elsősorban a saját viszonyainkért vagyunk felelősek. Egyenként mindannyian. És közösen.

(Az írás a Konrad Adenauer Alapítvány és a Protestáns Fórum A média szerepe a demokráciában című konferenciáján elhangzott beszéd szerkesztett változata.)