Lapunk augusztus 6-i számában Pásztor János budapesti református lelkész és Pomogáts Béla, a Magyar írószövetség elnöke, szerkesztőbizottságunk tagja vitába szállt Schmidt Mária egyik korábbi cikkének (Mementó 1945-1956, Magyar Nemzet, 1998. július 18.) Göncz Árpádra vonatkozó megállapításaival. Schmidt Mária alábbi viszontválaszával szeretnénk a vitát lezárni.

A Magyar Nemzetben megjelent Mementó 1945-1956 című írásomban a Göncz Árpádidézet így hangzik: „Ami a holocaustot még a nagyságrendileg azonos mértékű sztálini mészárlástól is megkülönbözteti, az az, hogy a sztálini rendszer legalább úgy tett, mintha valamiféle morális értéket szolgálna. A Horthy-korszak, amely megpróbált visszajönni az elmúlt négy évben, nem vette tudomásul, hogy a társadalom megváltozott alatta. Nem vette tudomásul, hogy a szocializmus negyven évében létrejött egy szekularizált és erősen polgárosodott társadalom, amely csak arra várt, hogy szabadságot, fényt kapjon. Nem vette észre, hogy nincs közigazgatás, hanem önkormányzatok vannak, hogy nincs csendőrség, s hogy a második világháborút elvesztettük. S az 1994-es választások válaszoltak a magyar antiszemitizmus mértékére, osztálytartalmára vonatkozóan is. A vidék meggyőzően nemet mondott. Csak néhány dzsentri zárványtömörülés mutatott érdeklődést˝. (Múlt és jövő 1994/4. 4-14. o.)

Cikkemben a következőket állítottam:
„A Mementó 1945-1956 szobor avatásán megjelent Orbán Viktor, a Magyar Köztársaság miniszterelnök-jelöltje. Nem jelent meg Demszky Gábor Budapest főpolgármestere és Göncz Árpád köztársasági elnök sem, aki néhány nappal előbb személyesen leplezte le a Történelmi Igazságtétel Bizottsága tíz évvel ezelőtti megalapításának emléket állító gránittáblát. A szovjet megszállás és a kommunista diktatúra ellen harcoló mintegy négyszáz kivégzett hős és a több ezer, súlyos börtönbüntetést szenvedett emléke előtt nem óhajtottak fejet hajtani. Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke az elmúlt esztendőkben egyetlen alkalommal sem tudott időt szakítani arra, hogy a volt politikai foglyok, internáltak emlékünnepélyein részt vegyen˝. Fenti állításommal egybecseng Fehérváry Istvánnak, az 1945-1956 közötti magyar Politikai Elítéltek Közössége elnökének, illetve Petrusz Tibor társelnöknek Göncz Árpád köztársasági elnök úr hivatalának címzett, 1998. május 13-án kelt levele: „Sajnálattal vettük tudomásul, lemondását, de valójában nem ért váratlanul. Az utolsó négy-öt esztendőben sem a hősök napja, sem más, a volt politikai elítéltek, internáltak, meghurcoltak emlékünnepélyén az elnök úr nem vett részt. Pedig mint volt politikai elítélttől joggal elvárhattuk volna, hogy szolidaritást vállal azokkal, akikkel a múltban együtt szenvedett, akik hasonló meggyőződéssel álltak ellen a kommunista diktatúrának, mint az elnök úr. Mi a kommunizmus és a szovjet megszállás áldozatai vagyunk, a mi szenvedésünk és meghurcoltatásunk is szomorú fejezete a jelenkori történelemnek. A jövőben nem kívánjuk terhelni elnök urat hasonló kéréssel˝.

Schmidt Mária