Egy rab

Singer Imre a nevem,
Szomorú vagyok, mert anyám nincs velem.
A királyok Istene
Bárcsak segítene
Hogy együtt lehetnék vele.

Sokat álmodok róla,
De az álom nem válik valóra.
A királyok Istene
Bárcsak segítene
Hogy együtt lehetnék vele.

Várunk, várunk,
Mikor indulunk?
Még nem jött az az óra
Mikor már mehetünk haza.
A királyok Istene
Bárcsak segítene
Hogy együtt lehetnék vele.

Szabadulásban nincs semmi kétség
És megoldódik a zsidókérdés.
A királyok Istene
Bárcsak segítene
Hogy együtt lehetnék vele.

(Írta: Singer Imre, 11 éves)

˝A VERS HÁTTERÉRŐL ANNYIT TUDOK, hogy volt egy délvidéki család (talán újvidéki vagy szabadkai, nem tudom). A papa orvos volt és kommunista. Amikor a magyarok visszafoglalták a Vajdaságot, a családfőt elfogták és kivégezték. Felesége egy nagyobbacska lánnyal, egy kisfiúval és a dajkával felment Pestre. A nácik bevonulása után a kisfiút és a dajkát vidéken helyezték el, rokonoknál. Az asszony és bakfis lánya Pesten maradtak, szereztek hamis papírokat, és bujkáltak. A vidéki rokonokat és velük a kisfiút dajkájával együtt deportálták. Olyan táborba kerültek, ahol együtt maradhattak. Ott, a lágerben írta Imre a fenti verset. Amikor vonatra rakták őket, hogy egy másik táborba vigyék, a vonatot a nyílt pályán az amerikaiak lebombázták. A dajka a saját testével próbálta védeni a kisfiút, de a kezét átlőtte egy szilánk, ami a gyerek fejébe fúródott. Imre rögtön szörnyethalt. A dajka életben maradt. A deportálás után nem tért többet vissza Magyarországra. Palesztinába ment, és magával vitte a verset. Eközben Pesten a mamát és leányát «felszabadították» az oroszok. A lányt megerőszakolták, az anyját, aki védeni próbálta, agyonlőtték. A lány a háború után beiratkozott az egyetemre, ahol pszichológiát tanult. Nem volt maradása, ő is kivándorolt Izraelbe. Folytatta a tanulmányait, és nemsokára férjhez ment. Még nem volt negyvenéves, amikor öngyilkos lett. Ez a hihetetlenül tragikus, bonyolult és majdnem valószerűtlen, de igaz háttere a versnek.˝

A verset és a fenti sorokat néhány hete egy barátnőm küldte nekem e-mailen Ausztráliából. Őt kérték meg, hogy fordítsa le a verset angolra, mert az ausztrál rokonok, akik nemrég kapták meg Izraelből a gyűrött papírlapot néhány más családi emlékkel együtt, oda akarják ajándékozni a verset az ausztráliai zsidó múzeumnak.

Mintha a fenti történet egymaga vállalkozna arra, hogy összesűrítse a hatvan évvel ezelőtt történteket. Igazságai drasztikusak, sokjelentésűek. Az édesapát magyarok végezték ki politikai nézetei miatt. Kisfia halálát németek által létesített koncentrációs tábor felé menet egy amerikai bombatámadás okozza, a tönkretett életű kamaszlányon orosz katona tesz erőszakot, s öli meg anyját. A kommunista megváltásban hívő családfőnek már nem volt módja mérlegre tenni, átértékelni a kommunista felszabadítókba vetett hitét. Nekünk azonban ebből a szörnyű családtörténetből az összes következtetést módunkban áll levonni, és meg is kell tennünk az áldozatok emlékéért.

A szétszabdalt Magyarországon kívülre került család visszatérése időleges, zsidó sorsuk osztályrésze a mártírium.

Szalmaszálak

Amerikai bomba, magyar ˝igazságszolgáltatás˝, orosz golyó és német haláltáborok. A század minden borzalma együtt van ennek a tragikus sorsú családnak a történetében. És még hány ilyen család volt Európának ebben a sokat szenvedett térségében! A tizenegy éves Singer Imre elhagyatott, anyja után vágyik. Tudjuk, hogy anyja azért hagyta magára, azért bízta másra kisfiát, mert zsidók voltak, és a zsidóknak 1944 fekete nyarán bujkálniuk kellett, biztosnak tűnő menedékhelyeket kellett keresniük, hamis papírokat kellett szerezniük, meg védleveleket, meg különböző mentességeket. Minden szalmaszálba, a mégoly irracionálisnak tűnőkbe is bele kellett kapaszkodniuk, hogy remélni tudjanak, hogy esélyt adhassanak maguknak. Esélyt az elkövetkező napnak, esélyt a szerencsének. Ezért hagyta magára anyja a tizenegy éves Imrét. Azt hitte, vidéken több esélye lesz. Ott nem lesz bombázás, ostrom, több lesz az élelmiszer. Így lett. De esély nem lett. Sőt, mi már tudjuk, hogy esélyét az életben maradásra éppen a vidékről összegyűjtött zsidóság veszítette el. Őket 1944. május 15. és július 9. között rekordsebességgel munka- és megsemmisítő táborokba deportálták. Több mint négyszázezer embert. Köztük Singer Imrét. Alig tértek haza közülük.

Hódmezővásárhelyen ezerötszáz zsidó lakott. Ez a város lakosságának kevesebb mint két és fél százaléka volt. A városban a helyi közigazgatás ellenállása miatt nem jelöltek ki gettót. A közel ezer zsidónak minősített magyar állampolgárt 1944. június 16-án a zsinagógába terelték. Abba a zsinagógába, amelynek fölújítása most történt meg. Értéktárgyaikat elszedték, és három nappal később a szegedi gettóba költöztették őket. Innen három transzportban deportálták a zsidókat június 25. és 28. között. Két vonatot, köztük hódmezővásárhelyiekkel, Strasshofba irányítottak, ahol volt esélyük a túlélésre. Mintegy félezren odavesztek.

Hatvan éve történt, hogy a megszállt Magyarország közel egymillió zsidónak minősített polgárának osztoznia kellett európai sorstársai tragédiájában. Több százezer magyar zsidót űztek el otthonából, zsúfoltak gettókba, préseltek marhavagonokba, szállítottak el munka- illetve megsemmisítő táborokba. Szinte mind odavesztek. Hatvan évvel ezelőtt Magyarország területe hadszíntérre vált. A fronton, az ostromban, a bombázásokban ugyancsak sok százezer ember vesztette életét. Megszámlálhatatlanul sok érték ment veszendőbe a megszállók kegyetlenkedései, fosztogatásai következtében. Háború volt. Világháború. Ha reménykedett is Magyarország abban, hogy kimaradhat a világégésből, és sikerül a ˝béke szigeteként˝ megőriznie magát Európa közepén, nem érhette váratlanul, amikor elsöpörte az ár.

A háború iszonyata, és a vele járó rettenetes veszteségek felett az ember lassan-lassan úrrá lesz. A halottakat elsiratja és eltemeti, a gyász sebeit a múló idő lassan begyógyítja. Az a seb azonban, melyet a holokausztban elpusztult magyar zsidók sorsa ejtett nemzetünkön, még hat évtized múltán sem hegedt be teljesen. Miért? Semmiképpen sem azért, mert halni kényszerültek. Hatvan év telt el. A ma emberének volt alkalma hozzászoknia az emberi kegyetlenség időről időre felszínre törő, újabb és újabb megnyilvánulásaihoz. Évezredek óta beletörődtünk abba, hogy a háborúknak ártatlanok ezrei, százezrei esnek áldozatul. Minden nemzet, minden közösség szenvedett már el súlyos csapásokat.

Nem volt számukra hely

A magyar zsidóság tragédiájában az a feldolgozhatatlan, hogy kitagadtattak a magyar nemzet közösségéből, és megfosztattak magyar identitásuktól. Megtagadtuk tőlük, hogy a nemzet közösségére rámért, közös sorsban osztozzanak. Azt állítottuk, hogy ők zsidók, és ezért nem tartozhatnak a magyar nemzethez, nem tagjai nemzeti közösségünknek, nem részei közös jelenünknek. Olyan jövőt képzeltünk el, melyben nem volt számukra hely.

˝Az utasítások egyértelműek voltak. Ha nem is mondták ki kereken, de szuggerálták, hogy az amúgy is megtaposottak az élet legjelentéktelenebb szektorában is érezzék, nincs rájuk szüksége az országnak˝ - így élte ezt meg Szabó Magda, aki akkor a Hódmezővásárhelyi Református Leánygimnáziumban tanított.

Gondoljuk el, ha minket fosztanának meg hirtelen magyarságunktól, és jelölnének ki számunkra olyan új identitást, ami szerint csak és kizárólag keresztények lehetünk, szolidaritást, azonosulást holland, kopt, szlovák, illetve portugál testvéreink iránt kell éreznünk, velük kell közösséget vállalnunk. Anélkül, hogy közös nyelvet beszélnénk, úgy, hogy alig van közös ünnepünk, és a főztjüket sem szoktuk meg.

A nemzeti szolidaritás felmondása felett nem tudtunk még napirendre térni. Mert ami történt, ellehetetlenítette a bizalmat. A bizalom, a magyar zsidóság bizalma a magyar társadalomban, az rendült meg végzetesen. Csak rajtunk múlik, az utódok tisztességén és erkölcsi bátorságán, hogy helyreáll-e ˝a kizökkent idő˝, és megszilárdul-e a végzetesen megrendült bizalom.

Vajon újabb és újabb biztosíték kellene arra, hogy ami megtörtént egyszer, nem történik meg újra? De hát létezik-e ilyen biztosíték? Ki adhatja és kinek? Nem inkább azon kell-e dolgoznunk, hogy ne csak látszólagos, hanem igazi, mélyen átélt és átérzett konszenzus legyen abban, hogy ami megtörténhet, semmilyen formában nem történhet meg újra?

A kommunista diktatúra reményvesztett évtizedei újabb bizalmatlanságokkal terhelték meg a nemzet amúgy is súlyosan megtépázott szövedékét. Újabb kitaszítások, kirekesztések, árulások tették rostjait gyengévé, szakadozottá. A diktatúra működtetői minden igazságukat a hazugság levében pácolták meg. Szinte teljesen megszűnt a szolidaritás, az egymás iránt érzett bizalom. Felzabálta a félelem. És már azzal fenyegetett, hogy megeszi a lelkünket is. Atomjaira hullott a magyar társadalom.

A bizalomhiány megroppantotta a magyar nemzeti közösség összetartó erejét. Elsőrendű nemzeti érdek tehát az egymás iránti bizalom megerősítése. És ez nem megy egyik percről a másikra. Alig egy évtizede kezdtünk hozzá. Nagy tehát a lemaradásunk.

Pozitív üzenetek

A holokauszt tragédiája felett akkor térhetünk majd napirendre, ha már elsirattuk az áldozatokat, megbüntettük a tetteseket, és köszönetet mondtunk azoknak, akiket illet. Akik emberek maradtak az embertelenségben. Talán ebben van a legtöbb pótolnivalónk. Évtizedek teltek el anélkül, hogy hálával fordultunk volna azok felé, akik az életüket kockára téve segítettek az üldözötteken. Ők a mégoly mostoha körülmények között sem felejtették el, hogy az ember felelős tetteiért, és azoknak következményeiért. Segítettek, bújtattak, élelmeztek, hamis papírokat gyártottak. Ezerféle módon szálltak szembe a hatóságokkal, mert szilárd erkölcsi alapon álltak, tudták, mi helyes és mi nem. Sok esetben az újonnan berendezkedő, kommunista diktatúrával szemben is hasonló alapállásra helyezkedtek, így nemritkán segítőből üldözötté váltak. Voltak olyan egykori üldözöttek, akik - amikor rajtuk állt - megtették, amit tehettek, de voltak olyanok is, akik nem segítettek. Egyesek üldözöttből üldözővé lettek. Sokan évtizedekig fel sem keresték azokat, akiknek életüket köszönhették, mások ezerféle módon kifejezésre juttatták hálájukat. De legtöbbjüknek soha nem köszöntük meg, amit tettek, magatartásukat nem állítottuk példaként közösségünk elé. Felkutatásuk hatvan év elteltével is fontos, emberségük példája a múlt feldolgozásában olyan pozitív üzenet, amely segít a sebek gyógyulásában. Mint ahogy pozitív üzenetet hordoz az is, hogy volt olyan városvezetés - a hódmezővásárhelyi ilyen volt -, amely nem volt hajlandó gettót fölállítani. Ez a gesztus tartást adott a kitaszítottaknak, s ha csak egyetlen emberélet múlt azon, hogy maradt még szemernyi bizalom és remény, akkor beláthatjuk, mennyi kiaknázatlan pozitív példa, emberi gesztus maradt viszonzatlan, máig visszhangtalan. Hiszen tudjuk, hány és hány ember, hány és hány család élete múlt azon, hogy voltak, akik melléjük álltak a bajban, nem hagyták őket magukra. Nemrégen, a holokauszt emléknapján, beszélgettem egy idős úrral, akinek a terror házabeli kiállítás nyomán föltolultak az emlékei. Kisfiú volt még, akit apácák bújtattak 1944-ben Budapesten. Hatvan év távolából, röstellkedve kérdezte magától az emlékek terhe alatt, hogy vajon mi történt vele, hogyan, milyen országban élte le, éltük le életünk javát, hogy ennyi időn keresztül nem jutott eszébe megkeresni azokat, akik megmentették az életét. ˝Nemigen találok magyarázatot arra, hogy a vész múltával nem mentünk vissza, és nem köszöntük meg, ha ez egyáltalán megköszönhető. Hogy ezek az emberek mellénk álltak, és a saját életük kockáztatásával mintegy élő pajzsot emeltek elénk. Több évtizednek kellett elmúlnia ahhoz, hogy ennek a belső szüksége és lehetősége megérlelődjön és előálljon.˝

Emberek az embertelenségben

Idős korában, közelebb a bölcsességhez, rájött arra, hogy magunkat szegényítjük meg azzal, ha nem vagyunk képesek hálával és köszönettel fordulni azok felé, akiknek oly sokkal tartozunk. Mert akik embernek bizonyultak az embertelenségben, azoknak köszönettel tartozunk mindannyian. Nemcsak azok tartoznak köszönettel, akiket elbújtattak, etettek, ruháztak, befogadtak, mentettek, hanem mi is, akiknek példát mutattak civil kurázsiból, emberségből, magyarságból. Mert csak ők adhatnak mintát.

A vásárhelyi Kóródi detektív, aki a deportálásból hazajött özv. Várnai Józsefné született Kohn Rozáliának ugyanolyan állapotban szolgáltatta vissza a javait, mint ahogy azt elszállításuk éjszakáján megőrzésre átvette, vagy másik szomszédja, aki a csizmájának a szárára jegyezte fel, mit vett át, és annak alapján szolgáltatott mindent vissza hiánytalanul. Dr. Vartai István főhadnagy, munkaszolgálatos századparancsnok, aki a lehetőségekhez képest igyekezett óvni rábízott munkaszolgálatos bajtársai életét.

Akik saját és családjuk életét, szabadságát és biztonságát kockáztatva segítettek, gyakran egész életükben hiába vártak az elismerő szóra, a köszönetre. Tetteikre méltán büszke gyermekeik, unokáik is keserű szájízzel regisztrálják, hogy szüleik, nagyszüleik helytállása nem kap helyet a nemzet emlékezetében. Pedig a ma élő generációk többsége személyes tapasztalatokat szerzett a diktatúra kegyetlen, félelemteli, elnyomó, terrorista természetéről. Pontosan értik tehát, mit is jelentett szembeszállni, bátornak, hősnek, néha csak embernek maradni a legsötétebb terrorista diktatúra öldöklései közben. Szeretnék legalább emléküket megőrizni anyjuknak, apjuknak, akikre minden bizonnyal nehezteltek akkor, amikor figyelmüket, gondoskodásukat, esetleg szegényes étküket idegenekkel kényszerültek megosztani, és csak később, sokkal később értették meg, mindez miért is történt.

Hatvan esztendő eltelt. Talán eljött végre a köszönő szavak és a hálakönnyek ideje is. Talán a következő kerek évfordulón utcanevek, emléktáblák, intézmények nevei is megörökítik majd azok tetteit, akik erre rászolgáltak. Mert akkor majd azt is elmesélhetjük gyermekeiknek, hogy ezek az emberek őrizték meg számunkra a bizalomnak azokat a parazsait, melyekbe aztán, évtizedekkel később életet lehetett lehelni.

A hódmezővásárhelyi példa

Ezért is példaértékű, ami Hódmezővásárhelyen történt. Mert ez a város úgy döntött, hogy helyreállítja a zsinagógát, hogy legyen hol összegyűlni és imádkozni. Emlékművet állít a magyar holokauszt hódmezővásárhelyi áldozatainak, hogy legyen hová letenni az emlékezés köveit és mécseseit. Állandó múzeumot nyit az 1944-es tragédiára emlékeztetve, hogy a város polgárai és az idelátogatók megismerjék annak a szörnyű évnek a történetét, és szembesüljenek azzal, milyen sors jutott osztályrészül elődeiknek. És emléktáblát avat a város egykori elöljárójának, Bereczk Pálnak, aki megakadályozta a hódmezővásárhelyi gettó felállítását, és amíg tehette, megóvta a rábízottakat. Bereczk Pál 1936 szeptemberétől 1944 októberéig egyike volt a város vezetőinek. A náci megszállást követően, 1944. április 27-től június 21-ig ő látta el a polgármesteri teendőket. A ránehezedő nyomás ellenére sem járult hozzá, hogy gettót állítsanak fel Vásárhelyen. Amíg tehette, védte a város polgárait, lehetővé tette számukra, hogy lakóhelyükön maradjanak, ne kényszerüljenek otthonuk elhagyására, korábbi életvitelük feladására. A szovjet bevonulás után háromszor állították igazolóbizottság elé. Annak ellenére, hogy a tanúk mellette vallottak, a bizottság állásvesztésre ítélte, ˝ügyét˝ pedig a népbíróság elé utalta. Az volt ellene a vád, hogy megmaradt hivatalában, és nem mondott le. 1946 végén a népbíróság ugyan igazolta Bereczket, ennek ellenére B listára tették, vagyis állás- és nyugdíjvesztésre ítélték. 1954 májusában, 69 éves korában halt meg. A vörös diktatúra nem bízhatott benne, hiszen volt mersze és szembeszegült a feketével.

Ha minden áldozatról megemlékeztünk, ha minden áldozatot hozónak köszönetet mondtunk, ha minden magyar polgár, zsidó és nem zsidó, roma és nem roma ezer százalékig biztos lehet abban, hogy nemzeti közösségünk olyan integráns tagja, akinek kirekesztése az egész közösség romlását vonná maga után, és e romlás beköszöntétől tehát nem kell tartania, akkor és csak akkor hegednek be a sebek, oszlik el a bizalmatlanság. Hogy ez mennyi idő? Egy nagyon profán példát idézve: percek alatt lehet egy tubusból a fogpasztát kinyomni. De vajon mennyi időbe telik ugyanazon a nyíláson visszapasszírozni?

˝Érték a holocaust, mert felmérhetetlen szenvedések révén felmérhetetlen tudáshoz vezetett; és ezáltal felmérhetetlen erkölcsi tartalék rejlik benne.˝ (Kertész Imre: A holocaust mint kultúra) Vigasztalnak minket Kertész Imre szavai. A felmérhetetlen szenvedésen már túl vagyunk. Hogy a tanulságokat és ezáltal a tudást megszerezzük általa, rajtunk áll. De nem kérdéses: az erkölcsi tartalékokra égető szükségünk van.