A fiatal osztrák történészek figyelme a nyolcvanas évek második felében fordult a kommunista mozgalom és a Szovjetunió története felé. A Szovjetunió összeomlása után a rövid időre szélesre tárt levéltárak nyújtotta lehetőséggel élve többen vállalkoztak hosszabb-rövidebb helyszíni kutatómunkára is. Az eredeti, eddig ismeretlen és a kutatás számára hozzáférhetetlen forrásanyagok felhasználásával az elmúlt években több jelentős kötetben tették közre kutatási eredményeiket. Legutóbbi, nagy feltűnést kiváltó munkájuk a Nekibuzdulás, remény, végállomás címet viseli és az 1925—45 között a Szovjetunióba került osztrák polgárok sorsát dolgozza fel (Barry McLoughlin, Hans Schafranek, Walter Szevera: Aufbruch, Hoffnung, Endsta-tion. Österrecherinnen und Österreicher in der Sowjetunion 1925-45, Verlag für Gesellschaftskritik, 1997, Wien).
A legtöbb osztrák, aki huzamosabb időt töltött a Szovjetunióban politikai emigránsként, az 1934-es Schutzbund felkelés aktivistájaként, illetve az Osztrák Kommunista Párt tagjaként, munkás küldöttségek delegáltjaként vagy munkavállalóként érkezett. Az első ötéves terv időszakában 1928—29-től a Szovjetunióban súlyos szakmunkás- és mérnökhiány mutatkozott. Ennek ellensúlyozására a kommunista mozgalom tagjai hatékony toborzó! és propagandatevékenységet folytattak a fejlett ipari országokban, ahol a gazdasági válság miatt jelentős szakmunkás-, szakértői tömegek váltak munkanélkülivé. A szovjet statisztikák szerint 1932-ben több mint 42 ezer külföldi vendégmunkás dolgozott a Szovjetunióban. Ezek fele német, illetve osztrák, negyede pedig amerikai és kanadai volt.
A külföldi munkavállalók egy része azzal a céllal érkezett a szocialista Szovjetunióba, hogy szaktudását a szocializmus építésének szolgálatába állítsa. Másik részüket a tartós munkanélküliség késztette arra, hogy meghatározott időre munkát vállaljanak a „dolgozók államában˝. 1931-32-ben körülbelül kétezer osztrák vállalkozott szovjetunióbeli munkavégzésre. Annyian, mint amennyien a hagyományos kivándorlási célországokba: Kanadába, illetve az Egyesült Államokba távoztak. 1935- 36-ban a szovjet hatóságok a külföldi munkavállalókat állampolgárságuk feladására és a szovjet állampolgárság felvételére ösztönözték. Aki erre nem volt hajlandó, annak munkavállalási engedélyét nem hosszabbították meg. Közülük csak keveseknek sikerült némi megtakarított pénzzel együtt visszatérniük szülőföldjükre. Akik a Szovjetunióban maradtak, azok nagy részét magával ragadták a harmincas évek egymást követő terrorhullámai. A maradók közül több mint kétszáz embert hurcoltak el, döntő hányadukat kémtevékenységgel vádolva. Legtöbbjüket a Hitler-Sztálin barátság időszakában átadták a Gestapónak.
Az 1930-41 közötti időszak áldozatainak számát ma még megközelítőleg sem ismerjük. A Szovjetunió felbomlását követő évek publikációi eltérő nagyságrendű adatokat közölnek. A KGB 1990-ben közzétett adatai szerint 1930-53 között „ellenforradalmi tevékenység˝ címén 3,7 millió embert tartóztattak le, és közülük mintegy 800 ezret lőttek agyon. Krjucskov KGB-elnök 199 l-es beszámolója szerint 1937-38-ban egymillió embert tartóztattak le és 600 ezret végeztek ki. Ezeknél is döbbenetesebbek viszont azok az adatok, melyeket O. G. Satunov-szkaja asszony vizsgálatai állapítottak meg. Satunovszkaját 1960-ban bízta meg Hruscsov egy olyan vizsgálóbizottság vezetésével, mely a rendszer összes áldozatát számba veszi. Eszerint 1935 és 1941 között mintegy húszmillió embert tartóztattak le és közülük hétmilliót végeztek ki. A bizottság által gyűjtött dokumentumok egy részét a jelentés összeállítását követően megsemmisítették, illetve meghamisították, amint ezt egy 1989-es ügyészségi jelentés megállapította.
A kötet egyik legérdekesebb írása a nemzetközi káderképző, az úgynevezett Nemzetközi Lenin Iskola (NLI) történetébe enged bepillantást. A konspirált, zárt intézmény működéséről, ahol a két háború közötti nemzetközi kommunista mozgalom legismertebb veteránjait képezték ki, még nem sok írás született. A Komintern V. kongresszusa 1924 nyarán tűzte napirendre a nemzetközi kommunista mozgalom bolsevizálását, ami azt jelentette, hogy a kommunista pártokat szervezetileg, ideológiailag és politikailag egyaránt az SZKP alá kell rendelni. Ezt a célt szolgálta a moszkvai NLI 1925-ös megalapítása is. Feladata olyan megbízható és kipróbált káderek képzése lett, akik elméletileg és gyakorlatilag is alkalmasakká váltak pártjaik bolsevizálásának végrehajtására. A tanítás 1926 tavaszán indult meg a Vorovskogo utca 25/A szám alatti elegáns épületben, hetven diákkal. A diákok politikai gazdaságtant, az SZKP történetét, a nemzetközi munkásmozgalom történetét, a leninizmust és az orosz nyelvet tanulták. A diákokat négy nyelvi csoportba osztották. A magyarok a német szektorhoz tartoztak, a németekkel, osztrákokkal, svájciakkal, csehekkel, lengyelekkel és hollandokkal együtt. A legtöbb tanár orosz volt, de akadtak közöttük más nemzetiségűek is, így például Fogarasi Béla, Rudas László és Haász Árpád. Esetenként vezető Komintern funkcionáriusok is tartottak előadásokat, Kun Béla, Manuilszkij, Mirov-Abramov, Trilisser. A diákok privilegizált körülmények között éltek. Szállást
és teljes ellátást kaptak az intézetben, ösztöndíjuk pedig lényegesen magasabb volt az átlagos munkásfizetésnél.
Az NLI növendékei az elméleti tantárgyakon kívül elsajátították a forradalmi stratégiával és taktikával összefüggő gyakorlati ismereteket is. Felkészítették őket az illegalitásban végzendő munkára, egyfajta katonai és hírszerzői alapkiképzést is kaptak. Ezért is volt arra szükség, hogy a Lenin-iskola növendékei fedőnevet használjanak beiskolázásuk alatt. Képzésük jellegének megfelelően szigorúan konspirált viszonyok között, katonai fegyelemben, állandó ellenőrzés alatt éltek, készültek arra, hogy majdani működési terepük illegális feladatainak megfeleljenek. Az NLI működésének 12 éve alatt mintegy kétezer ügynököt képzett ki. A kommunista mozgalom sok jelentős figurája töltött hosszabb-rövidebb időt az NLI falai között. Emelkedésük a párthierarchiában ennek megfelelően töretlen volt. Ide járt többek között Andre Marty, Erich Honecker, Erich Mielke, Szűcs Ernő, az ÁVO-ÁVH egyik vezetője. Kovács István.
Kívánatos lenne, ha a Szovjetunióba került magyarok történetéről és a nemzetközi kommunista mozgalomban jelentős szerepet betöltő magyar kommunistákról is minél előbb megszülethetnének azok a tanulmányok, melyekhez bőségesen rejtenek anyagot a szovjet levéltárak.
Schmidt Mária
A szerző történész