A világ rendjéről több mint négy évtizeden keresztül a két szuperhatalom gondoskodott. Az első világháború végén szinte egy időben született meg a bolsevikok forradalmi exportot hirdető, illetve az Amerikai Egyesült Államok elnökének a népek önrendelkezési jogán alapuló demokráciák támogatását ígérő üzenete. Amikor a második világháború végén a hagyományos érdekpolitikát valló és érvényesíteni kívánó nagy- és középhatalmak végső erőtartalékaikat is kimerítették, kezdetét vette a két, nemzeti érdekeit egyaránt univerzalisztikus ideológiába burkoló szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti vetélkedés. Érdekszféráik határainál egymással ellentétes ideológiájuk is megütközött. És bár a két rendszer a fegyveres összecsapásoktól a békés egymás mellett élésig, a meleg és hidegháborútól az enyhülésig, az együttműködés legkülönbözőbb formáit kipróbálta, ideológiai szembenállásuk soha, egyetlen pillanatra sem szűnt meg. A Szovjetunióban és a fennhatósága alá került országokban a párt ideológiájának és mindenkori álláspontjának tükröződnie kellett a szellemi élet minden területén. Vonatkozott ez a történetírásra is.
Magyarország szovjet megszállásának több mint negyven éve alatt állandósultak azok a sémák és tabuk, melyeket a történelemtudomány minden művelőjének be kellett tartania. A legfontosabb, minden korszakra és minden eseményre általánosan vonatkozó marxi tanítás az volt, hogy minden eddigi társadalom története osztályharcok története, és ezért minden társadalmat, minden kort két egymással antagonisztikusan szembenálló osztály, az elnyomók és elnyomottak közötti osztályküzdelmek bemutatásával kellett leírni úgy, hogy kiderüljön, a történetíró az elnyomottakkal szimpatizál.
A XX. század kutatójának mindvégig ügyelnie kellett arra, hogy a Szovjetunióról csak pozitív összefüggésben, a mindenkori szovjet politika helyességét hangsúlyozva tegyen említést. Ugyancsak megkérdőjelezhetetlen axióma volt, hogy 1945-ben a szovjet csapatok a felszabadulást hozták el Magyarország számára.
Ebből a tényből kiindulva kellett a megelőző időszak minden eseményét és szereplőjét értékelni. Különös figyelmet kellett a munkásmozgalomnak, és ezen belül a kommunista párt mindenkori tevékenységének szentelni. A többi, az ezeregyszáz éves múlt legnagyobb része elítélendő, vállalhatatlan minősítést kapott. E történelemszemlélet szerint haladó nemzeti hagyományaink közé tartoztak a Habsburgellenes függetlenségi mozgalmak, a Martinovics-féle összeesküvés, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, az 1918-as polgári demokratikus forradalom, az 1919-es tanácsköztársaság, az illegális kommunista párt küzdelmei, a kommunisták és szövetségeseik minden tevékenysége és intézkedése, ami a hatalom megszerzését és megtartását célozta, illetve a szocialista építőmunka sikerei. A nyolcvanas évek végére a lista a kádári konszolidáció eredményeivel bővült. A kiiktatandó korszakok közé került az 1867—1918-ig tartó Osztrák-Magyar Monarchia, a két háború közötti úgynevezett Horthy-korszak és a két világháború időszaka. 1867 után ugyanis Magyarország olyan félfeudális nagybirtokrendszeren alapuló népellenes és nacionalista ország volt, melynek uralkodó osztályai a haladás ellenségeivé és a nemzeti függetlenség árulóivá váltak. 1919 és 1945 között pedig olyan fasiszta rendszer volt, mely eszeveszett nacionalista propagandát folytatott, nép- és nemzetellenes ideológiát vallott, és osztályérdekeit védve katasztrófába sodorta az országot.
Ez a végletekig leegyszerűsített világ- és történelemszemlélet azonban a kádári rendszer puhulásának időszakától kezdve, fokozatosan egyre árnyaltabbá vált. A hetvenes évek közepétől a pártállami rendszer összeomlásáig a szellemi életben bevezetett három T rendszere (támogatott, tűrt, tiltott) kezdett egyre nagyobb játékteret biztosítani azon történészek számára, akik élni kívántak a rugalmasan táguló lehetőségekkel. Jól példázza ezt a kor hivatalos felfogását tükröző tíz kötetesre tervezett Magyarország története sorozat nyolc kötete, mely az 1918—1945-ig terjedő időszakot tárgyalja. A kötetet a Magyar Tudományos Akadémia 1976-ban jelentette meg, főszerkesztője és egyik szerzője a korszak legtekintélyesebb történésze, Ránki György volt, de munkatársai között volt a kor számos ismert kutatója is.
Ránki a kötet rövid bevezető tanulmányában eleget tett a marxista történetírás kötelezővé merevedett sablonjainak, a több mint ezeroldalas anyag azonban a bevezető tanulmányban előrevetítettnél lényegesen változatosabb, és sok részletében alapos kutatásokon alapuló elemzéseket is tartalmaz. Ebből a kötetből látszik, hogy a hetvenes évek közepétől születőben volt egy olyan történészi iskola, mely a kötelezően betartandó játékszabályok tiszteletben tartása mellett, egy a lehetőségekhez képest differenciált, a folyamatok bonyolultságát bemutatni kész, a tények és események visszamenőleges átpolitizálását kerülni szándékozó, sok tekintetben modemnek mondható történelemszemlélet újrahonosítására tett kísérletet. Ennek eredményeként a nyolcvanas évekre több maradandó értéket hordozó rész- és esettanulmány, valamint monográfia is született. Az időszak magyar történészeinek legjobbjai visszatérő vendégeknek számítottak Nyugat-Európa és az Egyesült Államok jelentős szakmai rendezvényein, néhányuk kutató-, sőt oktatómunkát is végzett rangos külföldi intézményekben. A szellemi kölcsönhatás és a gorbacsovi reformok felszabadító légkörében pedig a történetírás, a szellemi élet más területeihez hasonlóan, újabb ideológiai béklyóktól szabadult meg. Végül 1989-ben eltűnt az utolsó tabu is. A pártállam egyik vezetője jelentette ki, hogy a több mint harminchárom éven keresztül terjesztettekkel szemben 1956-ban nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt.
Az ellenforradalmi jelzőt ugyan a hivatalos kiadványokon és a rendszer elszánt hívein kívül az utolsó évtizedben már mindenki igyekezett kerülni, és inkább tragikus napokról, sajnálatos eseményekről beszélt, a történések néven nevezése azonban a rendszer alapjait kérdőjelezte volna meg, és ezért megengedhetetlennek számított. Miután a kádári rendszer legitimitása 1956 ellenforradalommá minősítésén nyugodott, ennek a tabunak a ledőlése után a rendszer ideológiai felépítménye kártyavárként omlott össze.
A rendszerváltozáskor tehát a negyven év alatt kialakított és alaptételeiben változatlan történelemszemlélet egy pillanat alatt okafogyottá vált. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a rendszerváltozás a múlt megítélésében olyan cezúrát jelent majd, mely újra teret enged a magyar nemzeti érdekek képviseletét számonkérő, a folyamatok megértését és bemutatását célzó, és azt világtörténelmi összefüggésekben látni és láttatni képes történelem¬szemlélet előtt. Kiderült azonban, hogy azoknak az elmúlt negyven év alatt monopolhelyzetet élvező baloldali értelmiségi csoportoknak, melyek ideológiai egyeduralmukkal együtt jövőképüket is elvesztették, nagyobb szükségük van, mint valaha, a múlt változatlan birtoklására. Utóvédharcaikban néhányan sokszor merevebben ragaszkodnak a régi - esetenként a hetvenes évekhez képest is visszalépésnek minősülő - történelemszemlélet fenntartásához, mint mikor még a szovjet tankok jelenléte adott nyomatékot érveik súlyának. Csak ha sikerül elhitetniük, hogy a jelenben is, hasonlóan a múlthoz, csak a jó és a rossz, a haladás és a reakció, a fasizmus és antifasizmus között lehetett és lehet választani, tudják emelt fővel vállalni a baloldal egész múltját. Így kapnak felmentést mindazért, amit valaha is elkövettek. Ők mindig a jót, az egyetlen lehetséges megoldást választották. Igaz, hogy a létező szocializmus évei alatt történtek kisebb-nagyobb torzulások, melyekkel ma már talán egyikük sem azonosul, de úgy látják és szeretnék láttatni, hogy a hibáknak, sőt esetenként bűnöknek a leleplezése is a baloldali értelmiségiek, a reformkommunisták érdeme. Ők vívták 1956 forradalmát is. Értelmezésük szerint ugyanis az 1956-os forradalom szocialista forradalom volt, mely az akkori reformkommunisták vezetésével egy emberarcú szocializmus meg¬valósítására tett kísérletet. És részben ugyanezek a reformkommunisták voltak azok, akik a Kádár-korszak és a szocialista rendszer válságának idején, a többi baloldali értékeket valló értelmiségivel össze¬fogva a rendszerváltozás élére álltak. Most is ők azok, akik az 1994-es választásokon győztes reformkommunistákkal együtt folytatják a Kádár-rendszer lebontását, modernizálják az országot, értsd: végrehajtják az igazi rendszerváltást. Így lett belőlük mára a legkövetkezetesebb demokrata, a legtoleránsabb liberális.
A kiváló angol történész, Tony Judt szerint: „a probléma az, hogy az egész kommunizmust az értelmiség hozta létre. Nyelvét az értelmiség teremtette meg, ők igazolták és ágyazták egyfajta mítoszba. Ez a mítosz a XX. századnak a jövőről, a történelemről, az államról alkotott egyik mítosza volt. Azok, akik hittek ebben a mítoszban, akik terjesztették, akik az embereknek megmagyarázták, miért jó és igazságos a működése, más szóval, azok, akik ezt a politikai nyelvet kitalálták, ugyanazok, akik most elmesélik annak történetét… Fennáll a veszély, hogy az értelmiségnek az a része, amelyik felelős a múlt létrehozásáért, akarja majd meg¬tanítani a múltat.˝
A bipoláris világrend megszűnt. A szovjet rendszer gazdasági, társadalmi csődjének nyilvánvalóvá válásával együtt ideológiája is semmissé vált. A békés rendszerváltoztatás azonban nem járt együtt a kommunista rendszer haszonélvező értelmiségi elitjének eltávolításával. Azok, akik ennek a nyelvnek, ennek a világlátásnak a megalkotói és terjesztői voltak, abban érdekeltek, hogy a szellemi életben betöltött pozícióikat minél tovább megőrizzék. De az új generációk már más nyelvet beszélnek.
A szerző történész
Schmidt Mária