Schmidt Mária szerint száz év távlatából a kétfajta önkényuralom egylényegűsége nem lesz meghökkentő

A terror itt terpeszkedett a város közepén, nem volt szégyenlős, ezért mi sem rendezhettük be a múzeumot valahol a főváros szélén - nyilatkozta az Andrássy út 60.-ban megnyíló, a nyilas- és a kommunista diktatúra áldozatainak emléket állító Terror Háza főigazgatója. Schmidt Mária hangsúlyozta: a Terror Háza mindenben igyekszik megfelelni annak az elvnek, hogy áldozat és áldozat között nem lehet különbséget tenni.

Nem tartja megkésettnek a Terror Háza létrehozását tizenkét évvel a rendszerváltozás, a diktatórikus berendezkedés felszámolása után? Ön szerint mi volt az oka ennek a késlekedésnek?

 - Én is úgy gondolom, hogy ennek az avatásnak hamarabb kellett volna megtörténnie. Legkésőbb az előző kormánynak létre kellett volna hoznia egy olyan múzeumot, ahol a különféle diktatúrák áldozatai megkapják azt a tiszteletet, ami megilleti őket, ahol mindenki hiteles képet kaphat a magyar történelem azon szakaszairól, amelyekről sokáig hallgatni kellett. A késlekedés okaival kapcsolatban nem szeretnék találgatásokba bocsátkozni. Talán az előző kormány nem tartotta fontosnak ezt a fajta történelmi emlékezést. Mindenesetre, ha későn is valósult meg a Terror Házának terve, még időben vagyunk. Sokan élnek még köztünk, akik számára ez a múzeum elégtételt jelent, akik még el tudják mondani a történetüket.

A Terror Háza az alapkoncepció szerint együtt, egymás mellett mutatja be a múlt század Magyarországát sújtó két diktatúra, a nyilas és a kommunista önkényuralom borzalmait. Az ismert okokból ugyanakkor a véleményformáló magyar értelmiség még nem azonosult minden következményével együtt azzal a felfogással, amely a történelmi különbségek ellenére morális szempontból egyenlőségjelet tesz a nácizmus és a kommunizmus közé. Tapasztalatai szerint a társadalom többsége egyformán tekint a kétféle önkényuralomra?

Azt gondolom, hogy a látogatók között lesz olyan, aki elfogadja a mi koncepciónkat, és lesz olyan, aki vitatja. Nagyon fontos dolognak tartom, hogy azzal a korszakkal ellentétben, amikor én tanultam, ma már nyíltan lehet ezekről a kérdésekről vitatkozni. A nácizmus rémtetteivel való szembenézés évtizedekkel korábban megkezdődött, a világ ennek következtében fokozatosan megértette, hogy mit is jelentett valójában a diktatúrának az a formája. A kommunizmus rémtetteinek feltárása, megismerése később kezdődött el. Ennek következtében kell még egy kis idő ahhoz, hogy mindenki elfogadja és megszokja a gondolatot: mindkét diktatúra egyformán embertelen, terrorista jellegű rémuralom volt. Abban azonban biztos vagyok, hogy száz év távlatából a kétféle önkényuralom egylényegűsége nem lesz meghökkentő.

Amióta tudni lehet, hogy Terror Háza lesz Budapesten, a terv éles vitákat vált ki a közéletben. A bírálatok nagyobb része inkább technikai-esztétikai jellegű, de akadnak, akik az intézmény létrehozása mögött álló koncepciót is kifogásolják.

Az esztétikai ellenvetések abból indulnak ki, hogy az Andrássy útnak olyannak kell megmaradnia, ahogy azt a XIX. században elképzelték. Én viszont azt gondolom, hogy egy városnak vagy egy épületnek megvan a maga sajátos története, márpedig az Andrássy út 60. múlt századi története nem arról a polgári idillről szól, amelyet a ház homlokzata szimbolizál. Ez az épület 1944-től 1956-ig a különböző diktatúrák központja volt, az Andrássy út 60. a terror fogalmává vált. Évtizedeken keresztül irodaháznak álcázta magát ez az épület, amely előtt az emberek borzongva sétáltak el. Mindenki tudta, hogy ez a ház nem az, aminek látszik, de éppúgy nem tudtunk vele mit kezdeni, mint sokáig a kibeszélhetetlen múlttal sem. Mi most ezt az épületet kiemeltük a környezetéből, hogy mindenki lássa: e homlokzat mögött volt a rettenet háza. Ezt ráírtuk a tetőre, hogy a nap vesse rá a terror szó és az önkényuralmi jelképek árnyékát a ház falára, mint ahogy az életünkre, a mindennapjainkra is rávetült a diktatúrák árnyéka. Fekete keretbe, gyászkeretbe foglaltuk az épületet, mert ez a ház az áldozatok emlékműve. A helyszínt pedig nem mi, hanem a nyilasok, majd a kommunisták, az ávósok választották ki. A terror itt terpeszkedett a város közepén, nem volt szégyenlős, ezért mi sem rendezhettük be a múzeumot valahol a főváros szélén. Az épület a diktatúrák borzalmait idézi fel az arra járóban, de egyben arra is emlékezteti, hogy ma már nem kell rettegnie a hatalomtól. Meggyőződésem és hitem szerint a Terror Háza mindenben megfelel annak az elvnek, hogy áldozat és áldozat között nem lehet különbséget tenni.

- A Terror Házának avatása a választási kampány időszakára esik. Talán ezzel hozható összefüggésbe, hogy az avatás napján a MIÉP tüntetést szervez az MSZP székháza elé, ahonnan a résztvevők átvonulnak az Andrássy útra. Az SZDSZ ugyanakkor a Terror Házától nem messze, a Hősök terén tart úgynevezett lufieregető rendezvényt a Pa-Dö-Dő zenekar fellépésével. A pártpolitika megjelenése nem zavarja meg az áldozatok emlékéhez illő, méltóságteljes avatási ünnepséget?

Amit az SZDSZ tesz, annak minősítésére nem találok szavakat. Megdöbbentőnek tartom, ha valaki ilyen eseményt rendez a kommunizmus áldozatai emléknapja előestéjén, amikor a két terrorkorszak áldozatai előtt is fejet hajtunk. Azt hiszem, hogy most olyat cselekednek a szabad demokraták, amit a gyermekeik is szégyellni fognak. Nem értem, hogyan lehetnek ennyire érzéketlenek. Az avatásra minden, a diktatúrák borzalmaira emlékezni vágyó magyar polgárt szeretettel várunk. Azt kérjük mindenkitől, hogy csendben, méltóságteljesen emlékezzen az áldozatokra.

A múzeum látogatói komplex, a látványra és a hangeffektusokra egyaránt nagy hangsúlyt helyező - ha lehet ezt a szót használni - élményben részesülnek. Milyen hatást szeretnének kiváltani az Andrássy út 60.-ba betérőkből?

Katarzist szeretnénk okozni. Azt szeretnénk, ha az embereknek összeszorulna a torkuk, ha átéreznék a diktatúrák borzalmait, az áldozatok szenvedését. A Terror Házából kilépve pedig arra a gondolnának: milyen jó, hogy ezek a borzalmas idők már elmúltak, milyen jó, hogy mi már demokráciában, szabad világban élhetünk!