Tizenkét év telt el. Tizenkét év demokrácia. Többpártrendszer, szabad választás és minden, ami ebből fakad. 1990-ig mindez nem így volt. Totális diktatúrában éltünk, melyet idegen megszállók kényszerítettek ránk és tartottak fenn. Nem voltak szabad választások, a kormány nem birtokolta a nemzet többségének a bizalmát, ezért nem is támaszkodhatott rá. Legitimációja a megszálló Vörös Hadsereg erejéből fakadt, és amikor ez a hadsereg nem szavatolta többé hatalmát, semmivé vált.

1990 tehát cezúra. Ami előtte volt: diktatúra, ami azóta van: demokrácia. A diktatúrákban a felelősség kollektív volt. Faji, illetve osztályalapon állapították meg, ki az ellenség, ki nyilvánítható szabad prédának. A vezetés is kollektív volt. Demokráciában az egyéné a felelősség. Döntései saját életét és a köz sorsát, a közös sorsot is befolyásolják. A közösség azzal segíti az egyént, hogy megőrzi számára a korábbi nemzedékek tapasztalatát, tudását, feleleveníti a múltat, bemutatja sikereit, kudarcait. A múlt segíthet eligazodni a jelenben, rávilágíthat a jövőre. A múlt tehát stratégiai kérdés.

Stratégiai kérdés, mert a politikai intézményrendszer átalakítása nem változtatta meg a társadalmat. Az éles választóvonal, amely a kommunista diktatúra fenntartói, működtetői, haszonélvezői és a társadalom tűrni kénytelen oldala között húzódott, nem tűnt el.

Az egyik oldalon vannak azok, akik ma szocialistának nevezik magukat. Velük tart az egykori demokratikus ellenzék, a „liberálisok”. A túloldalon a valamikori pártállami diktatúra üldözöttjei, megfélemlítettjei, kiszolgáltatottjai, elviselői és ellenzői vannak.

Egy ország, két világ. Kétfajta múlt. És ennek megfelelően kétfajta jövőkép.
A posztkommunisták szerint a rendszerváltás gyökerei a hetvenes évekbe nyúlnak vissza, amikor a mai szocialista pártelit karrierje indult. Az akkori pártvezetés, úgymond, folyamatosan demokratizálta és modernizálta az egypártrendszert, hogy minél simábban át tudja vezetni az országot a többpárti demokráciába. Addig reformálták a rendszert, míg végül 1989-ben elérkezettnek látták az időt a politikai intézményrendszer átalakítására.
Horn Gyula így emlékszik: „Tény, hogy elsősorban a hazai reformerők (pár évvel korábban még reformkommunistákat mondott volna – S. M.) fogalmazták meg a rendszerváltozás szükségességét. Azt, hogy az állampárti rendszer antidemokratikus és teljesítményellenes.” 1

Itt már nem is szerecsenmosdatás történik, hanem szabályos bőrátültetés: „Ma is mindig elképedek, sőt megdöbbenek, amikor jobboldali politikusok gátlástalanul szidalmazzák azokat, akik sokat tettek Magyarországért. Nem szívesen dicsekszem, de tény: mi voltunk azok, akik idejében felismertük a nemzet érdekeit, és cselekedtünk (…) Az új politikai elit tudatosan és nem az utca nyomására döntött úgy, hogy be kell vezetni a többpártrendszert.”

Megtaláljuk ugyanezt az üzenetet Medgyessy Péter megfogalmazásában is: „Én akkor (70-es, 80-as évek – S. M.) azt hittem, hogy az a rendszer (a szocializmus – S. M.) megreformálható. Sokan hittük. Amikor bebizonyosodott, hogy nem lehet, 86–87-ben, onnantól én is máson tevékenykedtem. Kiderült, hogy nem reformálható meg, és akkor változtatni kell. Ezt csináltuk… Volt némi részem benne, hogy az a rendszer megszűnjön.” 2
Felmerül azonban a kérdés: ha csak döntés kérdése volt a többpártrendszer, akkor miért csak 1990-ben született meg? Miért nem hagyták már ’56-ban, hogy létrejöjjön a többpárti demokrácia, akkor, amikor a magyar nép az utcán követelte azt? Valami rejtélyes oknál fogva akkor a kommunisták pufajkát húztak, muszkát vezettek és akasztottak.

A posztkommunisták számára 1989 volt a rendszerváltás éve. A polgári erők számára 1989 csak a tárgyalások éve volt. Az igazi nagy változás esztendeje számukra 1990, az első szabad választások éve Magyarországon. A határvonal éles, hiszen előtte diktatúra volt.

A posztkommunisták szerint azonban Magyarországon nem volt diktatúra, nem volt kommunizmus, és így nem lehetett kommunista diktatúra sem. Ha figyeljük a közbeszédet, azt tapasztaljuk, hogy a kommunista szó szinte teljesen eltűnt belőle. Ma Magyarországon a kommunista párt, a kommunista mozgalom egykori vezetői közül senki sem vállalja, hogy kommunista lett volna. A magyarországi kommunisták ma úgy emlékeznek, hogy ők mindig szocialisták, sőt szociáldemokraták voltak. Horn Gyula meg van győződve, hogy „ha Kádár teljes szabadságot kap, akkor – korlátaival együtt – egyfajta szociáldemokrata politikát valósított volna meg”. Horn pontosan tudja, hogy Kádár nem akart teljes szabadságot kapni. Még akkor is ragaszkodott a megszálló szovjet hadsereg magyarországi jelenlétéhez, amikor szovjet kommunista elvtársai hajlandóak lettek volna a Vörös Hadsereget kivonni az ország területéről. Horn azzal is tisztában van, hogy Kádár kommunista volt. Horn nem azért maszkírozza szociáldemokratává Kádárt, mert rossz az emlékezőtehetsége, hanem mert az MSZP újabb névváltoztatás előtt áll. Utána magába olvasztja majd, ami az egykori demokratikus ellenzék pártjából, az SZDSZ-ből megmaradt, ezzel végképp szétmaszatolva a határt a demokrácia és a diktatúra között.

Az egykori demokratikus ellenzék ezzel viszszamenőleg is hiteltelenné tette egykori tevékenységét. Hiszen ha a diktatúra már a hetvenes évektől egyre nyitottabbá és demokratikusabbá vált, amíg végül kiérlelte magából a többpárti demokráciát, vajon miért hőbörgött az egykori demokratikus ellenzék? Horn is kerek perec megmondta, hogy ők vetették fel először a rendszerváltozás szükségességét. Ők maguk változtatták meg a saját rendszerüket. Medgyessy Péter szerint „nem arról szól a történet, ki mit szolgált ki”, vagyis nincs jelentősége annak, ki melyik oldalon állt, kik voltak a diktatúra működtetői, illetve haszonélvezői, és kik voltak ellenzékben, a partvonalra vagy azon kívülre szorítva. Ezt az iránymutatást követte az SZDSZ-es vezetésű Mécs-bizottság is, amikor gondosan besározta az állambiztonsági szolgálatok célkeresztjébe szorítottakat, és heteken keresztül tudatosan dezinformált, hogy tehermentesítse pártját és kormányát. Mindezt azért tudták, merték és tették, mert osztják Medgyessy Péter álláspontját, miszerint: „ez a titkos tevékenység (amit az állampárti erőszakszervezet szigorúan titkos állományú tisztjeként végzett – S. M.) semmifajta morális korlátba nem ütközött”.

Nemcsak összenőtt, ami összetartozott, de mára szövetségbe is forrt.
A posztkommunisták nem mondhatnak le Kádár Jánosról, de szükségük van Nagy Imrére is. Kádár alatt kerültek fontos pártpozíciókba, évtizedekig dicsérték, tapsolták. Ha Kádár vállalhatatlan, az ő modernizációs reformmítoszuk is semmivé válik. Nagy Imre pedig 1956 miatt nélkülözhetetlen a számukra. Hiszen a demokrácia 1956 örökösének tekinti magát, ezért a diktatúra ünnepei: a bolsevik puccs, illetve a szovjet megszállás évfordulói helyébe az államalapítás és az ’56-os forradalom és szabadságharc ünnepnapjai léptek. S miután az első posztkommunista miniszterelnök pufajkás volt, 1956 évenkénti megünneplése kínos tehertételt jelentett számára. A Medgyessy-kormány azonban Nagy Imrében a „kis októberi szociáldemokrata forradalom” vezetőjét látja és láttatja, aki ugyanúgy, mint Kádár, Horn, Medgyessy, Kovács és az összes többi reformer, az ország megreformálásán munkálkodott.

Kádár több mint három évtizedig állt Magyarország élén. Tudunk különbséget tenni Mansfeld Péter gyilkosa és a nyolcvanas évek joviális „kisember” diktátorának puha diktatúrája között. De ennek a különbségtételnek csak akkor van értelme, ha élesen látszik a határ az egypártrendszerű totális diktatúra és a többpárti demokrácia között. Ha az egykori elvtársak nem saját érdemüknek tudják be a rendszerváltoztatást. Ha nem hazudnak sem az állampárt, sem az egykori állambiztonsági szolgálatok szerepéről. Ha nem akarják elhitetni velünk, hogy az egykori III-as főcsoportfőnökség a KGB elleni harc élcsapataként tevékenykedett. Ha nem akarják összemosni a gyilkosokat az áldozatokkal. Ha nem akarják egyéni felelősségüket kollektív felelőtlenséggé maszatolni.

1956-ban szabad és független, demokratikus Magyarországért szállt harcba az ország. Emlékszünk hőseinkre, de számon tartjuk gyilkosaikat is. És nem felejtjük el a szörnyű bosszút. És azt sem, hogy a kommunista diktatúrát a terror és a félelem tartotta fenn. Alig volt olyan család, mely ne tapasztalta volna meg, mire képesek az elvtársak. És ez a félelem 1990-ig ott bujkált mindannyiunk idegvégződéseiben.

Mi még igen jól emlékszünk arra, hogy 1989-ben az állampárt nem a rendszer megreformálásán, hanem hatalmának átmentésén munkálkodott. Azt sem felejtettük még el, hogy a Nagy Imre újratemetése előtti pártmegbeszéléseken Grósz Károly még a vízágyúk bevetésének a hatásait latolgatta. Hogy akkori vezető, és máig befolyásos értelmiségiek óvták az országot a többpártrendszer bevezetésétől.

Magyarország új időszámítása az 1990-es szabad választásokkal, a demokratikusan megválasztott Országgyűlés és az Antall-kormány hivatalba lépésével kezdődött. Ami előtte volt: diktatúra, ami azóta van: többpárti demokrácia.

Demokráciát jogaival és felelősségével tisztában lévő polgárok közösségére lehet építeni. A diktatúrának nincs szüksége öntudatos, sorsáért és döntéseiért felelős polgárokra. Az állampárti diktatúra működtetői, legfontosabb irányítói, káderei úgy tesznek, mintha el lehetne hinni, hogy a kommunista diktatúráért semmivel nem terheli őket nagyobb felelősség, mint azokat a milliókat, akik eltűrték, elviselték, túlélték az elmúlt évtizedeket.

„Senkinek sem kell lelkiismeret-furdalást éreznie azért, mert az előző rendszerben tisztességes munkával boldogult”– maszatol tovább Horn Gyula. Medgyessy pedig így kérdez: „Vajon az az intézeti igazgató, aki a Semmelweis Orvostörténeti Intézetet vezette – állami intézet volt – (mintha lehettek volna akkoriban magánintézetek – S. M.) kiszolgálója volt a rendszernek?”

Aki tisztességes munkával boldogult a diktatúrában, annak nem kell lelkiismeret-furdalást éreznie, és joggal lehet büszke mindarra, amit elért. De Medgyessy Péterrel ellentétben sokak szerint a döntő kérdés – ami két ellentétes világra osztja fel országunkat – az, hogy ki mit szolgált ki, hol és hogyan. Szögezzük le: az orvostörténeti intézet parkolópálya volt. Vezetőjének felelőssége nem mérhető azon döntéshozókéihoz, akik pártvezetői, külügyminiszteri, pénzügyminiszteri vagy akár miniszterelnök-helyettesi megbízatásokat vállaltak. Dolgozni és megélni kötelező volt. Pártállami vezetővé válni vállalás, illetve választás kérdése volt. Hiába próbálják a diktatúra egykori legfelsőbb döntéshozói, pártvezetői, cenzorai, állambiztonsági szolgálatának tisztjei, ügynökei felelősségüket a lehető legszélesebb körben szétteríteni. Hiába, mert mindenki a saját cselekedeteiért felelős. És ez a felelősség egyéni és átruházhatatlan.

Horn és Medgyessy tudatosan összemossák a rendszer irányítóit és haszonélvezőit azokkal, akik a diktatúra áldozatai, elszenvedői voltak, illetve azokkal, akik a politikai élettől távol egyszerűen csak élni akartak. Nem akarnak tudni arról sem, hogy az 1956-os forradalmat követő kegyetlen megtorlás utáni évtizedek látszólagos nyugalma azon a hallgatólagos megegyezésen alapult, hogy a polgárok nem foglalkoznak a politikával, a politika pedig nem avatkozik be a magánszférába. Jó okkal nem ejtenek szót a forradalmat megelőző évtized példátlan üldözéséről, illetve az ’56 utáni véres és kegyetlen megtorlásról, amelynek következtében tehetségüket, elképzeléseiket kibontakoztatni nem tudó polgárok tömegei a magánszférába kényszerültek vissza, mert megfélemlítették őket.

A pártállami diktatúrát működtető politikai, gazdasági, média- és kulturális elit jelentős része sikeresen mentette át hatalmát a békés rendszerváltoztatás eredményeként. Ez az elit úgy véli, hogy akár a párt, akár a választók többségének a felhatalmazásából eredjen is legitimitása, egyedül ő hivatott Magyarország irányítására. Szerintük az elmúlt negyvenöt év azt bizonyítja, hogy értenek az államügyek intézéséhez, vagyis „szakemberré” váltak. Irányításukkal ugyan gazdasági és társadalmi csődbe rohant az ország, de meg vannak győződve arról, hogy az általuk előidézett csődhelyzet szanálására is ők hivatottak.

És ugyancsak ők azok, akik a pártállam kedvezményezettjeiként hozzászoktak ahhoz, hogy a történelmet ők írják, a híreket ők magyarázzák, a nyelvet ők határozzák meg. Ők érdekeltek abban is, hogy az elmúlt rendszer fogalmilag ne „totális diktatúraként”, „kommunista diktatúraként”, „szocializmusként”, „egypártrendszerű diktatúráként”, „állampárti diktatúraként” vagy akár „puha diktatúraként” rögzüljön, hanem inkább „létező szocializmusként”, „államszocializmusként”, „gulyáskommunizmusként”, „legvidámabb barakként”, „egypártrendszerként”, „állampárti rendszerként”. Ha az 1945 és 1990 közötti közel fél évszázadra vonatkozóan sikerül semleges szókapcsolataik valamelyikét elfogadtatniuk, közös múltunk meghatározásában is jó eséllyel érvényesíthetik majd szempontjaikat. Vegyük tehát sorra a feladataikat.

Először: rá kellett mutatniuk arra, hogy nincsen lényeges különbség a tisztességesen dolgozók és a diktatúra fenntartói, illetve vezetői között.
Másodszor: föl kellett menteniük azokat, akik a piacgazdaságot, a magántulajdont lerombolták, felszámolták, a gazdaságot tönkretették, a tulajdonnal rendelkezőket üldözték, földönfutóvá tették. Feladatuk az is, hogy ma minderről egy szó se essék. Horn rövid összefoglalásában ez így fest: „Míg Nyugat-Európában évszázadokon át alulról felfelé, szervesen fejlődött a piacgazdaság, nálunk felülről lefelé kellett meghonosítani azt. Ez sajnos együtt járt a rombolással. A régi lebontása és az új építése azóta is tart. Ez hihetetlen áldozatokkal járt.” Felszámolták a magántulajdont, államosították a termelőüzemeket, bankokat. Elkobozták a földet, a házakat, a vagyont. Kuláklistára tették, üldözték a módosabb gazdákat.

Földönfutóvá tették a fél országot, majd amikor a szocialista gazdaság teljesen összeomlott és a hatalmas külföldi kölcsönök sem segítettek többé, és újra, immár mesterségesen kellett magántulajdonon alapuló piacgazdaságot teremteni, a spontán privatizációnak keresztelt szabad rablás során készségesen vállalták, hogy tőkésekké lesznek. Horn nagyvonalúan átsiklik afelett, vajon miért akadt meg nálunk „az évszázadokon át alulról felfelé szervesen fejlődő piacgazdaság”. Kik és miért akasztották meg, milyen árat fizetett érte az ország, és hányszor? A kizárólagos állami tulajdonon alapuló szocialista roncsgazdaság lebontását cinikusan „rombolásnak” nevezi, és álszenten sajnálkozik az áldozatok miatt. De azt elfelejti megemlíteni, hogy ő és a hozzá hasonló elvtársak sem a szocialista gazdaság erőszakos bevezetésekor, sem a lebontásakor nem tartoztak az áldozatok közé. Az áldozatot mindig mások hozták meg, a nyereséget mindig ők zsebelték be.

Harmadszor: meg kellett akadályozniuk, hogy az 1956 előtti és utáni erőszakszervezetek működtetőinek és tagjainak tevékenysége lelepleződjön a közvélemény előtt. Eközben be kellett sározniuk az áldozatokat. Ügynökként azon dolgoztak, hogy megvetés érje azokat, akiket megzsaroltak, megaláztak, tönkretettek, miközben az önként, haszon és előmenetel reményében tevékenykedők felelősségét eljelentéktelenítették.

A múltjával, saját felelősségével való szembenézést a magát győztesnek érző pártállami elit újra, bizonytalan időre elhalasztotta. Mi azonban tudjuk, hogy az igazság, bár elodázható, meg nem kerülhető.

A szerző történész, cikke egy tanulmány rövidített változata.