A zsidóság tragédiája a nemzet tragédiája lett
        Ránki György

A múlt fogságában

A 2014-es választások után lassan semmivé válik a balliberális megmondóemberek befolyása és évtizedek óta tartó szellemi terrorja. A kánont állító ballib csapat emblematikus alakjai évtizedeken keresztül hivatottnak érezték magukat arra, hogy eldöntsék, ki szalonképes, és ki nem, ki az, aki sztárolható, sőt sztárolandó, és ki az, aki nem. Nos, a „tévedhetetlenek” most végre elveszítik tekintélyüknek azt a kevéske maradékát is, amit az idei tavaszig egyesek szemében még meg tudtak őrizni. A 2014-es választásokon a ballib oldal önmagára kényszerített „kormányváltó összefogása” látványos kudarcot vallott, és ez bizonyítékul szolgált arra, hogy az „okosak”nem pusztán nem értik a 21. századot, de végérvényesen be is zárták magukat abba a hatvannyolcas gondolati és értékvilágba, amelynek szavatossága réges-rég lejárt. Olyan elvtelen kompromisszumot kényszerítettek a baloldal akkor még életképesnek tűnő pártjára, az MSZP-re, mely végképp ellehetetlenítette a párt megújulási folyamatát. Ez a semmilyen felelősséget nem viselő értelmiségi csoport, folyamatosan támadta és alázta Mesterházy Attilát, és a szocialisták többi olyan politikusát, aki az ő érték,- és érdekvilágukon kívüli világ felé is orientálódni próbált volna, ha lett volna benne elég kurázsi. A szocialisták fiatalabb politikusainak egy része ugyanis felismerte, hogy az az út, amelyet Orbán Viktor az elmúlt negyedszázadban bejárt, sok tanulsággal szolgál az ő számukra is. Megfigyelték és megértették, hogyan szervezte át és tette ütőképessé a FIDESZT a 2002-es vereséget követően Orbán. Igaz, hogy ennek mindenekelőtt a szervezeti és technikai részét tekintették mintának, azt azonban, hogy a mögötte meghúzódó gondolati és értékvilágon alapuló érzelmi közösség ennek a jól működő politikai erőnek legalább olyan fontos, sőt talán még fontosabb része, talán még ma sem értik. Mesterházy azt is felismerte, hogy a posztkommunista utódpártiságból származó lépéselőny elfogyott, és ami maradt, kevés ahhoz, hogy az MSZP a 21. században is meghatározó politikai erő maradhasson. A ballib értelmiségi,- és médiaholdudvar azonban még eddig sem jutott el. Nem értik, hogy 2008-ban elkezdődött az új század, ami más erőviszonyokat, más kérdésfeltevéseket, más konfliktusokat hozott magával. Ezekre pedig új válaszokat kell találnunk. Ehelyett a huszadik század vitáit akarják a 21. században megnyerni, és nem a ma kihívásaira keresnek eligazítást a múlttól. A múlt azonban csak akkor kínál támpontot a jelen és a jövő kérdéseivel kapcsolatban, ha képesek vagyunk arra, hogy elfogulatlanul, lehetőleg előítéletmentesen tanulmányozzuk. Ez az, amire a politikailag korrekt kánont kidolgozó és arra hatalmát alapozó ballib értelmiségi tábor képtelen. Nem tudják megemészteni, hogy más értelmezési, megértési kísérletek is épp olyan legitimek lehetnek egy szabad társadalomban, mint az övék, és hogy amit ők képviselnek immár nem az a privilegizált, a hatalom által a társadalomra kényszerített narratíva többé, ami egykor: az ő uralmuk időszakában volt. Ideje lenne tudomásul venni, hogy a történelem nem vallás. Marx ígérete ellenére valláspótléknak sem használható. A történelem nem egyenlő az erkölccsel. A történész feladata, hogy magyarázzon, értelmezzen, megértsen és megértessen. A történész nem bíró, nem ügyész és nem is védőügyvéd. A történész nem vetítheti rá a múltra kora ideológiai sémáit és nem szemlélheti a jelenkor érzékenységével a múlt történeteit.¹  Jól példázza ezt az az áldatlan és meddő „vita”, ami a Szabadság-téri, az 1944-es náci megszállás áldozataira emlékeztető emlékmű körül hónapok óta zajlik. A médiafigyelmet célzó akciókra most nem vesztegetnék szót, és a felhozott kifogások közül is csak a „tartalmiakra” térek ki.²   A helyszínválasztással sem kívánok foglalkozni, mert amit az USA nagykövetsége művelt Budapest egyik legszebb közterével, az minden határon túlment. A tér esztétikai minőségére való hivatkozás tehát több mint álságos.

 A történelminek tűnő aggályok közös nevezője, hogy Magyarország a Harmadik Birodalom szövetségese volt, a nácik tehát valójában nem is szállták meg és foglalták el hazánkat. Ezt a gondolatmenetet alkalmazva az 1944. március 19.-i náci megszállást nevezhetjük tehát egyfajta „baráti segítségnyújtásnak” is, hasonlóan ahhoz, ahogy a szovjet hadsereg „segítette meg” magyar szövetségesét 1956. november 4- én. Ugyanaz a szovjet hadsereg, amelyik 1945-ben „felszabadított” bennünket, és mindjárt maradt is vagy fél évszázadra.³  Egyesek azt is állítják, hogy a magyarok örültek a megszállásnak, virágesővel, boldogan fogadták a náci csapatokat. Lehettek ilyenek is, ahogy a megszálló Vörös Hadsereghez is csatlakoztak a muszkavezetők, a hazaárulók és a kollaboránsok. De azt állítani, hogy a magyarok 1944-ben, 1945-ben, vagy 1956-ban örültek volna hazájuk idegen megszállásának, csak alantas szándékból lehet.

 Másik ellenérvük, hogy az emlékmű összemossa a tetteseket az áldozatokkal.⁴  Vagyis szerintük elképzelhető, hogy valaki tevékenyén részt vett zsidó honfitársaink üldözésében, majd a háború áldozatává vált. Aki akarja, elképzelheti. Ugyanis a háború már csak olyan: nem válogatja ki és kíméli meg az ártatlant, hogy csak a bűnöst pusztítsa el. Minden háborús emlékmű magában rejti ezt a kockázatot, a világ minden részén. A Szabadság téren is ott magasodik a szovjet hősi emlékmű, mely azoknak a megszálló szovjet katonáknak állít emléket, akik több mint százezer magyar nőt becstelenítettek meg, kifosztották és terrorizálták az egész országot. Az ellen az emlékmű ellen persze nem szerveznek flash mobot a szelektív érzékenységűek.

Azok az érvek, miszerint a magyar állam nem volt „ártatlan” mert a náci megszállást megelőzően törvényhozása zsidó testvéreinket hátrányosan megkülönböztető törvényeket fogadott el, sőt 1941-ben több mint tízezer állampolgárságát kellő módon igazolni nem tudó zsidó származású polgárt deportált, nem teszik a megszállást és annak következményeit kisebb tragédiává.⁵  Az áldozatot ugyanis nem az teszi áldozattá, hogy ártatlan. Hanem az, hogy egy erősebb fél agresszióját szenvedi el. A huszadik század bővelkedik tragédiákban, ahogy az azt megelőző korok is. Nem egyszer előfordult az is, hogy az áldozatok közül néhányan a későbbiek során tettesek lettek. Az utolsó évtizedek azonban az áldozati státusz abszolutizálásához vezettek. Oda jutottunk, hogy egyes csoportok örökölhető és előnyökre váltható kiváltságnak szeretnék tekinteni felmenőik tragikus sorsát és az „áldozatiságot” ki akarják terjeszteni azokra a generációkra is, amelyek semmiféle atrocitást nem szenvedtek el. Mindez súlyos következményeket von maga után. Ha az áldozati státusz örökölhetővé válik, akkor a „tettesség” is öröklődik. Két diktatúrát éltünk meg. Tele vagyunk az egykori tettesekkel és áldozatokkal, illetve leszármazottaikkal. Ez az emlékmű a megbékélés emlékművének, az engesztelés emlékművének készül. Mert sokan vannak, az én nagyanyám is, akik a II. világháborúban pusztultak el, bombázásban, ostromban, és még csak jeltelen sírjukat sem ismerjük. És vannak olyan magyar politikusok, közszereplők, akiket politikai meggyőződésük miatt pusztítottak el a nácik, zártak lágerbe, hurcoltak a halálba.⁶   Nem azért, amik voltak, hanem azért, amit gondoltak, tettek. Az ő mártíromságuk kevesebbet ér, vagy esetleg említésre sem érdemes? A kommunista diktatúra alatt fel sem merülhetett, hogy fejet hajthassunk előttük. Ugyanazok, akik annak a diktatúrának a történelemszemléletét kidolgozták, képviselték, akarnak megakadályozni bennünket abban, hogy hetven évvel a tragédia múltán végre letehessük a megemlékezés és a kegyelet virágait a náci megszállást követő minden magyar áldozat előtt. Még mindig elő akarják nekünk írni, kit gyászolhatunk, és kit nem, kiért könnyezhetünk, és kiért nem. Empátiát írnak elő a számunkra az év minden napjára, miközben bezárják a szívüket, süketek és vakok maradnak mások fájdalmai iránt. Pedig abban ők is benne foglaltatnak. Ezzel a magatartásukkal kizárják magukat nemzeti közösségünkből, hiszen úgy tesznek, mintha a magyarságot ért összes tragédia nem oldódhatna fel közös gyászunkban.

Az emlékmű ellen felhozott érvek arra tesznek kísérletet, hogy identitáspontokat jelöljenek ki a tartósan ellenzékbe szorulni látszó, és talajt vesztett „demokratikus” tábor számára. A „keresztényellenessség”, és a „magyarellenessség” több évtizedes toposzainak felmelegítésével a marxista, internacionalista begyökerezettségű magyar ballibek a „nemzetek meghaladását” hirdető Nyugat-Európában is visszaszorulóban levő tábor legkitartóbb zárványává meszesedtek.⁷  Az angyalábrázolás reflexszerűen indította be náluk azt a gyűlöletkampányt, amire hazánkban csak ez az ateista elkötelezettségű, szélsőségesen intoleráns, marxista csoport képes.

Az emlékmű ürügyén felhozott vádak a jóérzésű magyarok számára mélyen sértők és igazságtalanok. ⁸  Szószólóik ugyanis alávalóbbnak és bűnösebbnek kívánják beállítani a magyarokat a náciknál. Eltagadják a különbséget gyilkos és bűnsegéd között. Azt sugallva, hogy zsidó polgártársaink elhurcolásában és meggyilkolásában a nácik alárendelt szerepet játszottak, az igazi és egyedüli bűnösök a magyarok voltak.⁹  Mindez persze nem felel meg a történelmi tényeknek, sem a magyar társadalom tapasztalatainak, csak a németekhez és más külföldi hatalmakhoz való dörgölőzés és a nekik való megfelelés igényeinek. ¹⁰

„Azt a tényt ugyanis, hogy a náci megszállásig a közel milliós nagyságrendű magyar zsidóság az ide menekültek sokaságával együtt nem forgott közvetlen életveszélyben, akkor is mindenki tudta, és rajtuk kívül azóta sem tagadta senki. A felelősséggel való kritikus és önkritikus szembenézés ellenére is ki vonhatná kétségbe, hogy a fő felelősség a német nemzetiszocializmusra hárul, amely a tömeggyilkosságot végül is politikai programmá formálta, megtervezte, végrehajtotta; enélkül Magyarországon nem lett volna Holokauszt.” – írta Ránki György klasszikussá vált munkájában. ¹¹

Összecseng ezzel Roosevelt elnök 1944.III.24.-i sajtókonferenciájának üzenete is: „Zsidók százezreit, akik eddig bár üldözéseket voltak kénytelenek elszenvedni, de legalább életüket biztonságban tudhatták, most hogy Hitler csapatai megszállták Magyarországot, kiirtás fenyegeti.”¹²

És Komoly Ottónak, a Magyar Cionista Szövetség elnökének 1944. február 25.-i levele is, amit a Jewish Agency végrehajtó bizottságának írt:
„Magyarország rendkívül nehéz körülmények között úgyszólván heroikus ellenállást tanúsít leghatalmasabb szomszédjával szemben és az általa követelt zsidóellenes intézkedéseknek mindig csak vonakodva és jelentősen csökkentett mértékben tett eleget. Ezzel a lépésenkénti teljesítéssel sikerült az országnak a mai napig háromnegyed millió zsidó polgárának életét megmentenie” ¹³

Lehetséges, hogy az USA elnöke, a magyarországi cionisták akkori vezetője, valamint az Auschwitzot megjárt kiváló történész, a korszakról több alapművet megjelentető Ránki György egyaránt rosszul ítélték meg a nácik szerepét a magyar zsidóság elpusztításában? Jellemző, hogy az emlékművet ellenzők velük szemben a legelvetemültebb gonosztevőknek: Eichmannak és Veesenmayernek önmentegető tanúvallomásaira hivatkoznak. 

A kibeszélés fontos

 „A múlttal való szembesülés legfőbb akadálya, hogy sokszor mi magunk sem merünk szembenézni akár a saját családunk múltjával.” - mondja Rényi András, civil aktivista, aki Eleven emlékmű, az én történelmem néven szervezett csoportot az emlékmű ellen. Tetszik a felvetés. Mi lenne, ha mindjárt példát is mutatna, és beszélne arról, milyen volt a pártállam egyik legprivilegizáltabb családjában felnőni, hogy, és milyen áron maradhatott apja a pártállam vezető tájékoztatási felelőse, a Népszabadság állandó főszerkesztő helyettese, hogyan szolgálta édesanyja a párt állandóan változó ideológiáját? Milyen előnyei származtak ebből neki? Miért lépett be 18-évesen az állampártba? Mert ez is a mi közös történelmünk. Ráadásul ugyanolyan eleven, és sajnos még kibeszéletlenebb, és legalább annyira fáj. Ez is fontos lépés lenne afelé az eleven emlékezet felé, amit hiányol! A tiltakozók közül többen is vannak, akiknek lenne, sőt kellene is mit mondaniuk saját vagy családjuk pártállami múltjával kapcsolatban. Abban bíznak, ha szüntelenül a hetven évvel és a még régebben történtekről beszélnek, megúszhatják, hogy a fenti kérdésekre válaszolniuk kelljen.

A ballib elit legnagyobb problémája az, hogy a „magyar érdek” szóösszetétel a számára értelmezhetetlen. Ehelyett minden idegszálával valami körvonalazatlan „haladó”, elegánsabban: „progresszív”, és ezért értelemszerűen a nemzetit meghaladó, vagyis nemzetekfeletti, értsd, kozmopolita, vagy internacionalista értékközösség tagjaként értelmezi magát, miközben egyes képviselői észre sem veszik, hogy valójában idegen érdekek kiszolgálóivá szegődtek el. Persze olyanok is vannak közöttük, akiket rendesen megfizetnek fáradozásaikért. Nincs ebben semmi meglepő, a mi balosaink ehhez szoktak hozzá, ebben szocializálódtak. Ahogy a múltban, úgy most is a mindenkori birodalmi status quo érdekeit védik. Amíg a szovjet birodalom létezett, addig a szovjet érdekek képviseletét tekintették irányadónak, most pedig a Nyugat, vagyis az USA, illetve az Európai Unió, esetleg Németország szempontjainak szolgai kiszolgálóivá képezték át magukat. Nem emlékszem az elmúlt több mint két évtizedben egyetlen olyan esetre sem, amikor szerintük ne a „fejlett nyugatnak” vagy valamelyik minket kritizáló szomszédunknak lett volna, illetve lenne velünk szemben igaza. Mint ahogy a „fejlődés magasabb fokán” álló, „élenjáró” szovjet példa csont nélkül való átvételét, érdekeinek a sajátjaink felé való rendelését sem szűntek meg követelni, amikor még az volt az elvárás. Ennek két oka van. Az egyik, hogy szerintük a mindenkori győztesnek egyben igaza is van. Ha tehát ők az aktuálisan erősebbnek tűnők igazságát képviselik, ők az igaz, vagyis a jó oldalon állnak. Másrészt, és ez a legfontosabb: ők, vagyis ennek a csapatnak minden tagja meggyőződéses nemzetellenes. Szerintük a birodalom: legyen az a szovjet, az uniós, vagy az amerikai, önmagában felette áll minden magyarnak, ezért minden, ami meghaladja a nemzetit, támogatandó, ami pedig nem, az elvetendő, megszüntetendő. Számukra a nemzet veszélyes, ellenszenves, a nemzeti érdek tehát, mint szempontrendszer nem játszik, képviselői valami avítt, veszélyes, premodern, stb. állapotból maradtak vissza. Nem véletlen, hogy külföldön mindenhol ennyire hájpolják őket. Ha kell ösztöndíjjal, ha szükséges, állással, esetenként sztárolással hálálják meg szolgálataikat. Ami tehát ezekben a ballib értelmiségiekben állandó, az a nemzetek felettiért, a nemzetit meghaladóért, a birodalmiért való lelkesedés. Számukra minden, aminek köze van a nemzeti, konkrétan a magyar érdekhez, az gyanús, provinciális, lecikizendő. Ezért nem érdeklik őket a határon túli magyarok, a magyar gazdaság érdekei, ezért állnak minden külföldről jövő kritika, ledorongolás, megfeddés mögé boldog helyesléssel, jöjjön az akármilyen jelentéktelen, vagy gyanús helyről. Nem csoda, hogy a Mesterházy vezette szocialisták minden egyes tétova gesztusukkal, amikkel a magyar érdekek mentén való politizálás felé próbáltak elmozdulni (kolozsvári látogatás, székely autonómia támogatása) rossz pontokat gyűjtöttek és végkép leírták magukat a „mindentudóknál.” Tetézték mindezt azzal is, hogy a birodalmak által preferált topikokkal kapcsolatban (holokauszt, rasszizmus, romakérdés, homoszexuális házasság stb.) nem voltak hajlandóak a megkövetelt minimumnál többet teljesíteni, nem úgy, mint az „aláírók köre”, illetve politikai képviseletük: az új SZDSZ, a DK.  Amit helyettük az MSZP tessék-lássék képviselt a választási kampányban, az a „demokrácia projekt”, illetve annak nehezen kódolható üzenetei voltak. Ez a tartalom is épp eléggé megnehezítette, hogy az MSZP szót értsen a magyar polgárokkal. A magyar választópolgárok túlnyomó többsége ugyanis saját bőrén tapasztalta meg a diktatúrát. Nincs szüksége arra, hogy amerikai és európai bürokraták osszák meg nekik az észt arról, hogy mi a szabad és nem szabad választás közötti különbség, mi a szólásszabadság és mi a pártállami cenzúra, mi a demokrácia és mi a diktatúra. Ebből mi mind kijártuk az összes iskolákat. Nem a nyugat „aggódóitól” várjuk annak eldöntését, mikor vagyunk szabadok és mikor rabok. A „fékekkel és ellensúlyokkal”, és a „demokrácia deficit” egyéb „tényeivel” kampányoló „demokratikus” ellenzék érvei nem esnek egybe a magyar társadalom tapasztalataival, ezért ezek szajkózása, mint azt a választások eredménye is bizonyította, felettébb kontraproduktív maradt. A „demokrácia csomag”, és az „összefogás” bevállalása tehát csakis kényszer hatására történhetett. Kik és mit ígérhettek a szocialistáknak cserébe? A ballib holdudvar támogatása nyilván nem szerepelt az ígéretek között, mert azt az MSZP minden egyes vezetője megtapasztalhatta, hogy az összefogás ellenére ugyanolyan elfogadhatatlanok maradtak ennek a csapatnak a számára, mint az ellenoldal képviselői, azzal a különbséggel, hogy míg azoktól legalább valamennyire tartanak, és ezért tisztelik és félik őket, addig a szocikat megvetik és lesajnálják.

A „tévedhetetlenek társasága” fél évszázadon keresztül azért marasztalta el a két háború közötti magyar politikai elitet, mert az a Nyugathoz akart tartozni, és a Tanácsköztársaság tapasztalatait is levonva, elvetette a kommunista modellt és ezért ellenségének tekintette a Szovjetuniót. Se szeri, se száma nem volt a kioktatásoknak, hogy milyen felesleges volt a hadüzenet a Szovjetunió részére a II. világháborúban, miért nem fogadtuk el Sztálin állítólagos békeajánlatait, stb. Azon értetlenkedtek szakmányban, hogy a horthysta magyar politikai elit nem fogta fel, mekkora erőt képvisel a Szovjetunió, és hogy Magyarországnak idomulnia kell hatalmas keleti szomszédjához. Ma, a határainknál folyó orosz-amerikai nagyhatalmi meccsben, amely a felszínen az Ukrajna feletti befolyásért folyik, a mélyben azonban a pillanatnyilag határozatlannak és gyengének mutatkozó amerikai birodalom ellen több oldalról is meginduló új befolyási övezetek határainak kitapogatása a tét, a magyar politikától ugyanők feltétlen oroszellenességet kérnek számon. Teszik ezt annak ellenére, hogy Európa igencsak megosztott a konfliktus kezelésében, és hogy úgy a német kancellár, mint Obama elnök annyira visszafogottan nyilatkoznak a kérdésben, hogy ember legyen a talpán, aki érti, mire is gondolnak valójában. Nyilvánvaló, hogy épp Oroszországnak a térségben betöltött meghatározó ereje miatt, a magyar politika akkor szolgálja legjobban nemzeti érdekeinket, ha igencsak óvatosan és megfontoltan jár el. Mert velük ellentétben, a magyar választópolgárok túlnyomó többsége a magyar nemzeti érdekek képviseletét várja el és követeli meg választott vezetőitől.

Ennek a 21. századot nem értő elitnek legkitartóbb hívei a ballib oldal idősebb nemzedékéből kerülnek ki, azok közül, akik ahhoz lettek szoktatva, hogy az „aláírók klubja” igazítja el őket a helyes útról.  Ez a feltétlen tekintélyelvűségre szervült és a csordaszellemben edződött élcsapat évtizedek óta nem kíváncsi arra, ami a kőrúton kívül történik, ezért arra sem képes, hogy szépkorú híveinek maradékán kívül szót értsen a fiatalabb korosztályokkal, akik tőlük eltérően, a meritokráciában hisznek. Vagyis számukra fontosabb a teljesítmény, mint a vakhit, és főleg nem akarnak és nem is tudnak abba a gyűlölet logikába belesimulni, ami ennek az „elitnek” a sajátja. Érveket, elemzéseket, gondolatokat várnak, és nem nyűgözi le őket, ha a klub tagjai intellektuális teljesítmény helyett hetente képesek tiltakozásokat aláírni. Érvényes válaszokat, érvelő vitákat, a fekete-fehér logikát meghaladó gondolkodást igényelnének, kinyilatkoztatások és direktívák helyett.

Egyetlen reményük maradt, hogy a politikai jobboldalon vannak még olyan szereplők, akik tőlük várnak megerősítést, igazolást, esetleges jó pontokat arra az esetre, ha mégis fordulna a kocka. Ezért kapnak például a Magyar Tudományos Akadémián újra és újra szereplési lehetőségeket.¹⁴

¹  Jean Sévillia: Történelmileg inkorrekt, Kairosz, Budapest, 2013. Liberté pour l’histoire, vagyis, szabadságot a történelemnek egyesület alapelveiből, 13 o.

²  „Alulírott történészek felszólítjuk a kormányt, hogy hagyjon fel közelmúltunk meghamisításával, a holokauszt történetének relativizálásával, és tegyen le a Szabadság téri emlékmű megvalósításáról.” 2014. január 22. galamus csoport. „Történészek tiltakozása”. A 26 aláíró történész között van Ormos Mária, az MSZMP Politikai Bizottságának egykori tagja, Hajdú Tibor és Gecsényi Lajos, egykori munkásőr, az MSZMP által évtizedeken favorizált párttörténészek

³ „Az az indoklás sem állja meg a helyét, hogy az ország azért vesztette volna el függetlenségét, mert területén idegen csapatok állomásoztak. Ez a körülmény ugyanis 1990 után is fennállt, a NATO katonák jelenléte azonban éppen úgy nem keltett közfelháborodást, ahogyan 1944-ben sem tört ki tiltakozó hullám azért, mert a Magyarországgal egy szövetségi rendszerbe tartozó Német Birodalom katonasága hazánkba érkezett”. érvel Ungváry Krisztián: Megjegyzések Magyarország alaptörvényéhez, in: Tettesek vagy áldozatok? Feltáratlan fejezetek a XX. század történelméből, Jaffa kiadó, Budapest, 2014.311 o. Ungváry szerint azonos elbírálás alá esik a náci megszállás és a NATO-hoz népszavazással történő csatlakozás. 

⁴ „A sok vihart kavart emlékmű, az angyali ártatlanságú magyar társadalom és a birodalmi sas képében Németország szembeállítása feledni és feledtetni próbálja a magyar társadalom és a Horthy-kormányzat felelősségét a zsidóként megjelölt tömegek meghurcolásáért és elveszejtéséért, a náci Németország mellett a háború végéig kitartó, hol készséges, hol vonakodó együttműködéséért” – mondta Hunyady György akadémikus. http://index.hu/belfold/2014/05/13/az_mta_megunta_a_hallgatast/

⁵ Ormos Mária akadémikus szerint, 1941-ben a Kamenec-Podolsky deportáláskor: „korábban nem volt példa a kitelepítettek lemészárlására Lengyelországban sem, a kitelepítés valóban csak azt jelentette, hogy szélnek eresztették a zsidókat az új területen. Ekkor nemcsak koncentrációs tábor, de még gettó sem volt, amit később Varsóban hoznak létre.  Nem állítható tehát, hogy a tömegmészárlással magyar felelős tényezők tudatosan számoltak, sejtéseik azonban minden bizonnyal voltak, hiszen a vezetés tudhatta, hogy a kitelepítetteknek az új helyen nincs lakásuk, munkájuk, pénzhez nem juthatnak, így, „ha tartalékaik elfogynak, éhhalálra vannak ítélve”. http://index.hu/belfold/2014/05/13/az_mta_megunta_a_hallgatast/ Ezzel szemben Ungváry azt állítja, hogy „Kamenec-Podolszkij esetében a magyar hatóságok deportálási dühe humanitárius katasztrófát okozott…Csak ezután született meg a német döntés arról, hogy a helyi ukrán lakosság jobb ellátása, a járványveszély megszüntetése és saját antiszemita programjuk végrehajtása érdekében a zsidókat meggyilkolják.”- Ungváry Krisztián: Az emlékmű és az emlékműmutyi, in: id. mű, 319 o. Ungváry  a korabeli német indokokat és nyelvet teszi magáévá!

⁶http://www.xxszazadintezet.hu/1944_marcius_19/1944_marcius_19.pdf

⁷ Nyugat-Európa nemzeti reneszánszot él meg. Skócia elszakadása, Katalónia függetlenné válása ugyanúgy napirenden van, mint Belgium kettészakadása, hogy csak néhány példát említsünk. Figyelemre méltó az Európai Unió központosító törekvéseivel szemben a nemzeti sajátosságokat hangsúlyozó európai szkeptikusok, vagy más néven realisták megerősödése is. Anglia népszavazást tervez uniós tagságáról. stb. 

⁸ Harminc zsidó származású amerikai szenátor és képviselő kérte a magyar miniszterelnöktől a Szabadság téri emlékmű megépítésére vonatkozó tervek felülvizsgálatát. Az aláírók a Zsidó Világkongresszus (WJC) honlapján közölt levelükben úgy fogalmaztak: „Magyarország náci megszállása szörnyű időszak volt a magyar történelemben, amely felbecsülhetetlen szenvedést és tragédiát okozott ártatlan emberek millióinak. És miközben voltak olyanok Magyarországon, akik aktívan segítették a nácik által üldözötteket, nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a lakosság egy része akkor készségesen vett részt a nácik fellépésében, beleértve a magyar zsidók deportálását˝˝Bár megértjük, és nagyra értékeljük azt a vágyat, hogy valamennyi magyar előtt tisztelegjenek, akivel a náci megszállás idején kegyetlenül bántak, egyúttal azt gondoljuk, hogy Magyarország megmaradt zsidó lakosságának részt kell vennie annak meghatározásában, hogy mi a megfelelő módja megemlékezni a magyarországi zsidóknak az ebben az időszakban átélt szenvedéséről. Ők is részesei a magyar történelmi narratívának, és az ő vezetőik véleménye az, hogy a jelenlegi javaslat tisztára mossa azt a tényt, hogy voltak magyarok, aki cinkosok voltak rokonaik módszeres legyilkolásában˝˝Nagyra értékeljük a két ország erős és tartós kapcsolatait és partnerségét, ezt szem előtt tartva szorgalmazzuk, hogy vizsgálja felül kormányának jelenlegi tervét, hogy megépítse ezt az emlékművet a magyarországi zsidó közösség kívánsága ellenére˝http://www.hir24.hu/belfold/2014/05/23/amerikai-szenatorok-is-beszalltak-az-emlekmuvitaba/.

⁹ „Hitler követelte ugyan Horthytól a zsidókérdés „megoldását”, ám azt, hogy ez mit is jelentsen pontosan, nem tisztázták. A német fél vélhetően kisebb koncessziókkal is megelégedett volna…” Ungváry Krisztián: Megjegyzések Magyarország alaptörvényéhez, in: Tettesek, id.mű.314 o., „Hitler nem adott olyan parancsot, hogy a magyar zsidókat megsemmisítő táborokba deportálják”. Ungváry Krisztián, 2013. november 7. galamus.hu. Ezzel a nácikat mentegető felfogással a német történészek sem azonosulnak: „A budapesti kormány újra meg újra elutasította azt a német követelést, hogy a hazai zsidóságot Lengyelországba deportálják…Számtalan beszámolójából kiderül, hogy Veesenmayer még a legapróbb részletekbe is mennyire be volt vonva, és hogy a zsidóellenes intézkedéseket milyen szenvedéllyel követte. Újra meg újra jobbító szándékú javaslatokat tett.”  Eckart Conze - Norbert Frei - Peter Hayes - Moshe Zimmermann: Das Amt und die Vergangenheit – Deutsche Diplomaten Im Dritten Reich und in der Bundesrepublik [A Hivatal és a múlt – német diplomaták a Harmadik Birodalomban és a Német Szövetségi Köztársaságban]. Karl Blessing Verlag, München, 2010., pp. 260 – 267.

¹⁰ Az emlékmű Magyarországot a gonosz németek ártatlan áldozatként ábrázolja. Ezt hangsúlyozni kell, mert a német sas nem a nácikat, hanem Németországot jelenti, amelyik lecsap a gyanútlan magyarokra. Ungvary Krisztian, in: Weltzeit, 2014, 12. mai, Ungarns Aufarbeitung des Faschismus von Keno Verseck. Ronald S. Lauder szerint: „bár Hitler adta ki a parancsot, a gyilkosságokat magyarok követték el, a nyilasok, ez ˝az antiszemita banditákból álló szélsőséges csoport˝.

¹¹ Ránki György: A Harmadik Birodalom árnyékában, Magvető, Budapest, 1988. 176 o. A német megszálláshoz vezető út, 176 o. Ránki Goebbels naplójából idézi, hogy „A zsidókérdést a legkevésbé kielégítően Magyarországon oldották meg, A magyar állam tele van zsidókkal, és a Führernek a Horthyval folytatott tárgyalásai során nem sikerült meggyőznie őt a sokkal szigorúbb rendelkezések szükségességéről. The Goebbels Diaries, 1942-1943, edited by Louis M. Lochner. Garden city. N. Y. Doubleday, 1948, p. 357. idézi: Ránki id. mű. 219.

¹² Sajtókonferencia, 1944.III.24.-én. in: Schmidt Mária: Diktatúrák ördögszekerén, Magvető, Budapest, 1998. 100 o.

¹³ Komoly Ottó jelentése Richard Lichtheimnek, 1944. II.25. Központi Cionista Levéltár, Jeruzsálem, L22-176.

¹⁴ „A történelmi emlékezet és a történettudomány” című konferencia a MTA -n2014. 05.13.