Nemzeti és európai identitásunk
˝Az embernek végül is állást kell foglalnia.˝ (Martin Luther King)Amikor a szovjet birodalom összeomlott, Közép- és Kelet-Európa országai egymás után rázták le magukról a szovjet béklyót. És a kommunista ideológiát. A diktatúra bukása után a hatalom megtartásán és a pozícióik átmentésén munkálkodó posztkommunisták rekordsebességgel lemondtak Marxról, Leninről, Maóról, Titóról és Castróról is, és hirtelen ideológiamentessé váltak.
Egyszerre a világnézeti semlegesség lett köreikben a trendi. A diktatúrának elkötelezett valamikori marxista értelmiségi elitnek nem esett nehezére ez az irányváltás, hiszen a szocialista kísérletben a nyolcvanas évektől már nem hitt, készséggel azonosult tehát az újmarxisták Nyugat-Európából beáramló, cinizmust hirdető korszellemével. Míg régen a marxizmus fűzte őket össze a nyugati baloldal és újbaloldal elkötelezettjeivel, a Szovjetunió összeomlása után a neoliberalizmus, a multikulturalizmus és az erkölcsi relativizmus vált a közös ideológiai alappá. A balliberális elitek és a többségi társadalom közötti értékkonfrontáció nemcsak az USA-ban osztja ketté a társadalmat és mélyíti a köztük húzódó árkokat szakadékokká, hanem Európában is. Ez a harc a különböző országokban váltakozó eredménnyel, de egyre nagyobb intenzitással folyik. Hasonló folyamat figyelhető meg Magyarországon is.
A létező szocializmusban még oly egységesnek feltüntetett magyar társadalom a rendszerváltoztatás után két külön világra bomlott. Az egyik oldalon a státuskonzervatív egykori pártállami elit áll, amely a szocializmusban szerzett pozíciói átmentése, illetve megőrzése érdekében szövetségre lépett az egykori hatvannyolcasokkal, a mai liberálisokkal. A frigybe jelentős anyagi erejét, szervezettségét, hálózati kapcsolatrendszerét vitte. Szociális karakterét hálótársa neoliberális gazdaságpolitikájára és szolidaritást felmondó, szélsőségesen individualista világnézetére cserélte. Az így létrejött posztkommunista tábor tehát az egyik világ Magyarországon. Vele szemben állnak mindazok a társadalmi erők, amelyek a kommunista rendszerrel szemben határozták meg magukat. Érték- és nem státuskonzervatívok. Mobilitásban és generációváltásban érdekeltek, vagyis abban, hogy az elitpozíciók ne maradhassanak posztkommunista hitbizományok.
A posztkommunisták a 2002-es választási kampányban 23 millió román inváziójával fenyegették meg a magyar választópolgárokat. Érvelésük olyan xenofób volt, hogy ha nem fehérekről lett volna szó, hanem feketékről vagy romákról, rég kiütötte volna a biztosítékot az igencsak kényes ˝megmondó˝ embereknél. Ugyanezt az idegenellenes hadjáratot ismételték meg immár a határon túli magyarokkal szemben a 2004. december 5-i népszavazás kampányában, amikor nyíltan nemet mondtak a nemzeti szolidaritásra, és megtagadták az összetartozást a határainkon kívülre kényszerített magyarsággal.
A magyar posztkommunisták ugyanis büszke antipatrióták. Arra is büszkék, hogy antiklerikálisok. Folyamatosan támadják és provokálják a keresztény egyházakat. Nem veszik észre, hogy ezáltal Európa fájáról éppen azt az ágat igyekeznek lefűrészelni, amelyen ülnek. Elbizakodottságukra mi sem jellemzőbb, mint hogy egyházellenességüket a legsötétebb ötvenes évekre emlékeztető hangnemben és szókészlettel fejezik ki. Az érvelés is ismerős. Követelik, hogy az egyház ne politizáljon, ne legyen véleménye, tevékenysége csak a hitéletre korlátozódjon. Amikor azonban az antifasiszta kártyát játsszák ki, nem győzik lefitymálni az egyházaknak a nácizmus idején mutatott politikai ellenállását. Akkor minden kevés volt. Most minden sok. Most hallgasson az egyház. És ha lehet, a hívők is. Ugyanis magánügy, hogy ki mit hisz. Csak az a közügy, hogy ők nem hisznek semmiben. Jogegyenlőség és szólásszabadság van ugyan, de ez nem vonatkozik sem a történelmi egyházakra, sem a hívőkre.
Innen már csak egy ugrás az SZDSZ nyílt blaszfémiasorozata, amellyel Magyarország istenhívő többségét hergeli. 2005 karácsonyán egy SZDSZ-es országgyűlési képviselő hanuka-gyertyatartóból fejjel lefelé lógó fenyőfát ábrázoló képeslappal - amit erre a célra gyártatott - kívánt boldog ünnepeket választókerületének. Célja nem lehetett más, mint hogy kigúnyolja a hanukát ünneplő vallásos zsidókat és a karácsonyt ünneplő keresztényeket. Egyrészt mert vallásosak, másrészt mert hagyományos módon tartják ünnepeiket. Aki ilyen sátánista szimbólumot küldözget a szeretet ünnepén, az nyilvánvalóan semmibe veszi embertársai érzékenységét. És hogy mindez mennyire nem volt véletlen, azt az SZDSZ egyik legutóbbi választási plakátja is bizonyítja. ˝Jöjjön el az én országom˝ - hirdetik a gigantok. A keresztények egyik legszentebb imádságának egyik sorát a legszélsőségesebb individualizmus krédójává alakították át. Csak én vagyok, csak én számítok, csak az szükség, gyermeket nem vállalok, mert az felelősséggel jár. Szüleim, nagyszüleim gondoskodjanak magukról, vagy könyörüljön meg rajtuk, aki akar. Semmilyen közösséggel, sem a családdal, pláne a nemzettel, nem vállalok semmilyen szolidaritást.
Vajon miért nem értik meg ezek a körök, hogy az ember közösségi lény? Családban, lakóhelyi, munkahelyi, baráti és nemzeti közösségekben él. Tartozik valahová, tartozik másoknak. Szolidárisnak kell lennie családjához, barátaihoz, kollégáihoz, szomszédjaihoz, honfitársaihoz. Hazájához, nemzetéhez. Mert a nemzet az a közösség, amelyben az, ami másokkal történik, velünk is történik. Mert siker és kudarc egyaránt összeköt. Mert a közös jövő a közös múlton és jelenen alapul. Fontos tehát, hogy tartozzunk valahová. Törődjünk másokkal. Figyeljünk oda gondjaikra, legyünk velünk szolidárisak a szükségben. ˝Mert egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen˝ - írta Széchenyi. Mindenki szomszéd. Mindenki társ. Mindenki otthon akarja érezni magát. Nincs nagyobb kaland, mint otthonra találni, fölfedezni és szeretni azt, ami a miénk.
Ez a magát hol baloldalinak, hol liberálisnak nevező elit kíméletlen arroganciával vonja kétségbe a körein kívül állók jogát arra, hogy életük alakulásába beleszóljanak. Mindenre tévedhetetlen receptekkel rendelkezik, és különösen a hagyományos értékek rombolásában jeleskedik. Pedig 2001 óta drámai események sora bizonyította, hogy az élet más válaszokat igényel a felmerülő problémákra, mint amiket ők erőltetnek.
Ez az elit elutasítja a hagyományokat, mindent megtesz a tekintélyek lerombolására. Azok számára, akik nem tartoznak közéjük, nincs irgalom. Pedig a húrt csak addig lehet feszíteni, amíg el nem pattan. Megtámadni, kigúnyolni, nevetségessé tenni mindent, ami a többségnek fontos, kedves, csak egy pontig lehet. Mert a többség irritáltsága egyre nő. Eljöhet az idő, amikor már az sem számít, hogy hatalmukban tartanak minden, a tömegek befolyásolására alkalmas eszközt, újságot, televíziós csatornát. A posztkommunisták ma elsősorban azokat a magas státusú társadalmi csoportokat képviselik, amelyek nem éreznek felelősséget nemzetükért, közösségükért.
Ami tehát a két oldalt egymástól elválasztja, az nem a politika, hanem az értékek. Ha alaposabban megnézzük, a jelszavak, a törekvések szintjén sem a kül-, sem a belpolitikában, de még a gazdaságpolitikában sem különböznek annyira a két tábor programjai, mint amennyire másképp gondolkodnak a világról, a nemzetről, a hit szerepéről, a család, a nevelés és az oktatás fontosságáról. Az egyén és a közösség viszonyáról. A szolidaritásról. Mindannyian tudjuk, hogy minden nagy változás az értékekről való eltérő nézetek ütköztetésével kezdődött.
Ma Európában - hasonlóan Amerikához - értékrendek mérkőznek egymással. Ez a harc azért olyan éles, és a társadalom azért olyan megosztott, mert kultúrákról, értékekről, szimbólumokról, végső soron az identitásról szól. Jól látszik azonban, hogy a világon mindenhol, így Európában is azok a nemzetek a legerősebbek, egyszersmind a legerősebb érdekérvényesítők, amelyek büszkék önmagukra, kultúrájukra és történelmükre. Európa mérvadó véleményformáló elitje nem engedte, hogy az Európai Unió alkotmányozási folyamata kikerüljön az eurokraták köréből, tényleges társadalmi vita bontakozzon ki arról, mi az az értékközösség, amire közös jövőnket építeni kívánjuk. Európában tilos kérdezni, tilos kételkedni. A Brüsszelbe vezető utakat tabuk szegélyezik. De meddig lehet elodázni a lényegi kérdések feltételét? Például azt, hogy milyen politikai és civilizációs következményeket jelent Európa számára az iszlám demográfiai térnyerése. Más szóval, fenntartható-e a plurális demokrácia akkor, ha a népesség egyre növekvő része az iszlám törvények szerint akar majd élni? Milyen következményekkel jár, ha Európa bikulturális lesz? Keresztény és muszlim?
Beszélnünk kellene minderről. Érvekkel és tabuk nélkül. Hiszen nem titok: a megmaradásunk, maga a lét a tét.
Világos célok, valóra váltható víziók kellenek. Ne engedjük meg, hogy elvegyenek tőlünk mindent, ami számunkra fontos és értékes. Ragaszkodjunk önazonosságunkhoz. Kultúránkhoz. Hagyományainkhoz. Közösségeinkhez. Mert nélkülük semmik vagyunk. Akinek hazája van, nincs elveszve. Akinek van otthona, nem érzi magát számkivetettnek. Aki tartozik valahová, számíthat mások szolidaritására. Akinek szilárd értékrendje van, helye van a világban.
Az európai nemzetek joggal büszkék rá, hogy legyőzték a nácizmust és a kommunizmust. A polgári rend mindkét esetben győzedelmeskedett az önkényuralom felett, a nemzetek a birodalmak felett. Büszkék lehetünk tehát Európa polgáraira és nemzeteire. Nemzeti közösségeink erősítése, nemzeti érdekeink képviselete elengedhetetlen ahhoz, hogy sikeresek maradjunk az új évszázadban is. A globalizáció el- és kikerülhetetlen - a piac törvényei szintén -, de nemzeti érdekeink védelmében szembe kell tudnunk szállni vele. A politika többek között arra való, hogy ne engedje a piac törvényeit korlátlanul érvényesülni. A demokrácia többek között arról szól, hogy a többség, a nemzet érdekei képviseletében politizál.
A Nyugat kulturális identitásának középpontjába a XX. század végén a szabadság abszolutizálása lépett. Ez azonban igen veszélyes, mert ma a szabadságot már csak a szabadosság irányába lehet kiterjeszteni. A túlzott szabadosság, az individualizmus fetisizálása megrendítette Európa identitását. Nem várhatunk másra. Nekünk kell megerősítenünk azt. Mert aki jó hazafi, például jó magyar hazafi, az lehet csak jó európai, hiszen mindkettő a közjó iránti felelősségen alapul. Meg kell tehát erősítenünk nemzeti identitásunkat ahhoz, hogy megmenthessük Európát, és megnyerhessük a XXI. századot.
A szerző történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója.
Cikke a Polgári kormányzás 2006 munkacsoport Közjó és szolidaritás elnevezésű konferenciáján elhangzott előadása alapján készült