Milyen kínos lassúsággal telt el az a harmincnégy év 1956-tól 1990-ig és milyen gyorsan az utána következő huszonhét mostanáig, amit már egy szabad és független Magyarországon éltünk meg. Aki szabad, olyan, mint a szerelmes. Az órák csak percek, észre sem vesszük, ahogy elszáll felettünk az idő, mert a lehetőségekkel teli jelenben élünk.

Aki szabad, nem kesereg a múlton és nem szorong a jövő miatt.  Aki szabad tudja, itt és most van feladata.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Drága Szabadságharcosok, ’56-os veteránok! Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Sok feladatunk van itt és most. Ezek közül a legfontosabb, hogy gyermekeinknek, unokáinknak átadjuk a kínnal megszerzett tudást a szabadság természetéről.

Mennyi mindent kellett elrejtenünk! Padlásokra, pincékbe, bőröndök és ládák mélyére száműztük a múltunkat, szívünk mélyére annak a 13 szabad napnak az emlékét… Még jó, hogy a gyerekek kíváncsiak. Amikor az elmúlt évben méltón megünnepelhettük az 1956-os forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulóját és kimondtuk, hogy a magyar szabadság és függetlenség hősei a pesti srácok és lányok, maga a magyar nemzet,emlékek ezrei kerültek felszínre. Sok helyen csak hat évtized után nyitották fel a bőröndöket, ládákat, ahonnan öreg lódenkabátok, foszladozó, pántos sapkák, a rákosi címertől megfosztott nemzeti zászlók, zörgő plakátok, albumokba ragasztott újságcikkek, titokban tartott naplók, rejtegetett fényképek kerültek elő.

Kedves Barátaim!

A felszabadult emlékezésnek ez a sodrása bennünket is inspirált: filmet készítettünk. Benne egy kisfiú a padláson rátalál nagyapja kincseire. Ahogy az unoka elmerül a tárgyak látványában és tapintásában, megelevenednek előtte az 1956-os forradalom képei, érzi a Molotov-palack robbanásából felcsapó hőt, hallja a barikád lőrésén keresztül tüzelő géppisztoly kattogását, látja a tarackkal szétlőtt ház mellett forduló, ágyúcsövét emelő T-34-es harckocsit.

És látja a nagyapját fiatalon. A lódenkabátban, amit mész és lőpor koszol szürkésfehérré. Látja, ahogy nagyapja lebukik a barikád mögé a tank elől, csatos sapkája elszakad, a házfalakon virítanak a „Ruszkik haza!” feliratok, talán az előző éjjel festette oda valaki.

Újságokat sodor a szél a földön, az újságokban követelések és beszédek, segélykiáltások a világnak, a szabadságot akaró Magyarország rövid napjainak lenyomatai. A kiskamasz fiú, az unoka e néhány tárgyba képzeli bele az egész ’56-os szabadságharcot: szépnek, győzedelmesnek, hangosnak és harciasnak látja, büszke rá és szenvedéllyel tölti el.

Szeretem ezt a filmet, amikor látom, mindig elmosolyodom a kisfiú képzeletén, meghat a nagypapa, aki elfelhősödő szemmel néz az unokájára: benne látja viszont mindazt, amiért 1956-ban harcolt. A szabadságot, a hitet, a reményt: hazánk jövőjét.

A filmet közalapítványunk elnöke Balás-Piri László ihlette. Az ő harcos élete, az ő története, az ő alakja elevenedik meg rajta. Az utolsók egyikeként ő még velünk van, még akkor is, ha betegsége miatt most nincs itt közöttünk.

Mert, kedves honfitársaim, 1956 kapcsán a legfontosabb feladat számunkra az, hogy miképp tudjuk a gyerekeinknek és unokáinknak, a 2010-es évek derekán-végén felnőtteknek a magyar szabadságért vívott szellemi, lelki küzdelmet és az érte folytatott fegyveres harcot átélhetővé, értelmezhetővé tenni.

Hogyan érhetjük el, hogy elképzeljék az elképzelhetetlent, az ötvenes évek fagyos, kegyetlen, élhetetlenné tett, megrabolt, hazug Magyarországát? És hogyan érthetik meg, hogy vannak évek, napok, percek az életünkben, amikor a szabadság mindennél többet ér! Még az életünknél is!

Kedves Barátaim!

Nincs könnyű dolgunk manapság, ha emlékezésre, emlékeztetésre vállalkozunk, alig akad valami, ami a kezünkre játszik. Hamar múlik körülöttünk a világ. Minden és mindenki siet.

Sokaknak csak az számít, ha valamit rögtön megszereznek és gyorsan átélnek: falat és korty, szelfi és poszt: mire felfogja, mire élvezni tudná, már ott sincs, már leváltja a következő, az újabb, a gyorsabb, a kúlabb.

1956 emlékeinek és értékeinek a felidézése azonban lehetőséget ad arra, hogy megértsük és megértessük: vannak dolgok, melyek erősebbek és ellenállnak annak, hogy az idő maga alá temesse őket.Ők töltik ki az időt.Ők a mérték. Olyanok, mint az ókori templomoszlopok: koptatja őket a történelem, megcsiszolja, megpróbálja őket az idő, ám ők rendületlenül, keményen állják a szelet, a vihart, a hőséget és a fagyot. Mementói az akaratnak és a hitnek.

A magyarok, a ma magyarjai számára ez 1956.

Büszke, megpróbált, az égbe törő, erős pillér: nemzetünk alapköve.

Tisztelt Ünneplők!

15 évvel ezelőtt, 2002-ben, arra vállalkoztunk, hogy a náci-kommunista gonoszság magyarországi székhelyén, az Andrássy út 60 épületének múzeummá alakításával és megnyitásával tegyünk közösen hitet amellett, hogy a gonosz sosem győzhet. Hogy a múltat, ahogy azt Orbán Viktor a múzeumot megnyitó beszédében mondta, bezárjuk e falak mögé, mert már nem része az életünknek.

A Terror Háza Múzeum elmúlt másfél évtizedének több millió látogatója világosan bizonyítja: igazunk volt! Mi, magyarok tiszteljük a hőseinket, szívünkbe zárjuk az áldozatokat és soha többé nem engedjük, hogy bárki, BÁRKI is elvegye a hazánkat, a függetlenségünket, a szabadságunkat és a derűnket.

Ma, október 23-án, az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének hatvanegyedik évfordulóján köszöntöm Önöket itt, a Terror Háza Múzeum előtt.

Szabadok vagyunk, és ezért nem kesergünk a múlton és nem szorongunk a jövő miatt. És megőrizzük szívünkben mindazokat, akik nemzetünk hihetetlen csodáit véghezvitték.  A ma fiataljainak pedig elég annyit mondanunk: Ahol a hősöket nem felejtik, mindig lesznek újak!

Köszönöm a figyelmet!