Tisztelt Emlékezők, Tisztelt Miniszter-helyettes Úr, Kedves Barátaim!

Beszéljünk világos, egyenes szavakkal.

Magyarország történelmének több mint fél évszázadát írták előbb mocskosfekete majd vérvörös tintával. Amikor 1989-ben és 1990-ben antikommunista forradalmunk során leráztuk magunkról a diktatúrát, abban reménykedtünk, hogy végre megtörténik az igazságtétel, hogy velünk együtt a szabad nyugati világban is kimondják majd: ami történt, ugyanolyan súlyos bűn volt, mint amit a náci típusú diktatúrák követtek el, melyek tetteseit méltán és máig tartó megvetés sújtja. Nem így történt. Több mint két évtizedet kellett várnunk, hogy térségünk kezdeményezésére az Európai Unióban 2011-től végre közös emléknapon hajthassunk fejet a totális diktatúrák európai áldozatai előtt. Két évtized hosszú idő. Húsz év alatt felnőtté válik egy ember, húsz év alatt sok millióan távoztak közülünk, akik tanúi, elszenvedői voltak a mérhetetlen kínoknak. De az igazság mértékegysége nem egy emberélet.

A mai emléknap két diktátor és az általuk működtetett emberellenes rendszer kézfogására emlékeztet bennünket. Akik 1939. augusztus 23-a előtt még úgy hitték, hogy  a kommunizmus a létező világok legjobbikát teremti majd meg és vele szemben csupán a náci Németországot illeti megvetés, azoknak keserű pirula volt a Hitler-Sztálin paktum. Két diktatúra egyezett meg arról, miként osztják fel maguk között Európát, két diktátor összefogása tette egyértelművé: a nácizmus és a kommunizmus közötti ideológiai különbségek csupán felületesek és látszólagosak.

Sokáig nehéz volt megérteni, hogy ezek a diktatúrák miképp tudtak és tudnak megtéveszteni annyi gondolkodót, annyi politikust! Ezek a totális hatalomra törekvő rendszerek ugyanis már keletkezésük pillanatában megmutatták valódi arcukat, amint a kollektív megbélyegzésen, a gyűlöleten és kirekesztésen alapuló terrorrendszereik működésbe léptek. A nácizmus és a kommunizmus képviselői hatalmuk megtartása érdekében az első pillanattól kezdve a terror és a félelem szövevényes rendszerére támaszkodtak. A történet olyannyira világos, olyannyira egyértelmű, hogy nehezemre esik megérteni, miként hódolhat még ma is bárki ezeknek a diktatúráknak. Ezeknek, amik pusztulásra ítélték közösségeiket, bőség helyett a javak hiányát idézték elő, egyenlőség helyett dupla fejadagot osztottak a mindenkori pártkádereknek és egy olyan új uralkodó osztályt hoztak létre, mely tökélyre fejlesztette a gyanakvás és az általános besúgás rendszerét, miközben a legaprólékosabb, a legabszurdabb, a legmegalázóbb kényszerek pókhálójával szőtték át a társadalmat. A kommunista és náci hatalomgyakorlók addig ismeretlen arányban alkalmaztak erőszakot vélt és valós ellenségeikkel szemben, és követtek el tömegesen olyan bűntetteket, amelyek dimenzióira nehezen találunk közös történelmünkben példát. A kimeríthetetlen osztály- és fajgyűlölet, a vagy velem, vagy ellenem logikája, az erkölcsi törvények semmibevétele milliók életét követelte. „Nyíltan meg kell mondanunk, hogy a terror mind elvben, mind a gyakorlatban igazságos, és ami azt megalapozza és törvényesíti: a forradalmi szükségszerűség” – hirdette Lenin, akinek bebalzsamozott holtteste a mai napig turistalátványosság a moszkvai Vörös Tér mauzóleumában. Ez az erkölcstelen cinizmus, ami „a cél szentesíti az eszközt” szemléletet ültette át a gyakorlatba, vezetett a gulágvilág és a náci koncentrációs táborok megszervezéséhez, az emberiségellenes bűncselekmények sorozatának elkövetéséhez. Jó hír, hogy felmérések szerint ma már az orosz társadalom több mint a fele megszűntetné a gyilkos diktátor kultuszát hirdető építményt, vagyis lebontaná a mauzóleumot.

Kedves Barátaim!

Amikor a totális diktatúrák európai áldozataira emlékezünk, nemcsak azokra gondolunk, akiket politikai nézeteik, keresztény hitük vagy faji hovatartozásuk miatt gyilkoltak meg. Ne csupán azokat vegyük számba, akiket családi hagyományaik, múltjuk, neveltetésük miatt öltek meg, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy nem fértek bele az osztályharcon alapuló proletárdiktatúra vagy az árják alkotta übermenschek világának szűk abroncsába, de gondolatban vegyük számba mindazokat, akiket megaláztak, megtiportak, akiket elkergettek földjeikről, akiknek elvették a jövőjét, összetörték az álmát. És gondoljunk magunkra is, mert minket múltunktól, hagyományainktól, értékeinktől akartak megfosztani, miután elvették tőlünk nemzeti önrendelkezésünket, évtizedeken keresztül megfosztottak bennünket a szabadágunktól. Semmirekellő, hitvány alakok közel ötven esztendőt vettek el tőlünk, magyaroktól. Tetteikre és szavaikra nincs mentség. És azokéra sem, akik azokat a tetteket és szavakat ma relativizálják, átírják és elfogadtatni próbálják. Akik Marx- és Lenin- szobrot állítanak Európa kellős közepén. A diktatúrák működtetői és kiszolgálói aljaemberek voltak. Akik ma az ő vélt érdemeiket kísérlik meg magyarázni, azok szintén megvetést érdemelnek. Akik szobrot állítanak nekik, akik zsidóznak és cigányoznak, akik Hitleres szmájlival, Che Guevarával a pólójukon mennek meccsre, akik a kommunizmust, a nácizmust egy reménytkeltő és egyáltalán nem lezárult, sőt, vizionárius társadalom- és gazdaságszervezési rendszernek tartják: nos, ők a diktatúrák kiszolgálói, és semmi keresnivalójuk közöttünk.

Tisztelt Emlékezők!

A diktatúrákat szükséges történelmi szempontból is elemezni. Meg kell értenünk a lényegüket, világossá kell tennünk természetüket, ismernünk kell, hogy miért és miképpen jöttek létre. Ezt tesszük mi a Terror Háza Múzeumban és teszik még sokan mások itthon és külföldön. Azért tesszük ezt, hogy bemutassuk őket, ahogy bezárva a múzeumi tárlókba, vitrinekbe muzeális tárgyakká váltak. Hogy megmutassuk mindenkinek: ez az, ami nem jöhet vissza! Soha többé nem jöhet vissza!

Akik megpróbálják elválasztani a modern kori diktatúrákat egymástól, akik különbséget tesznek közöttük matematikai vagy logisztikai alapon, hogy hányan haltak meg, nyomorodtak meg, vesztették el a családjukat, házukat, hazájukat, vagy hogy vonaton, teherautón vagy éppen gyalogmenetben kellett-e menniük a vesztük elé, nos, ők cinikus, embertelen és – történészként hadd tartsam ezt is lényegesnek – az igazolhatatlant igazoló módon beszélnek a diktatúrákról.

Ezek a diktatúrák ugyanis olyanok, mint egy zombi kolónia mutációi. Egyik a másikból fakad, egyik a másiktól minden ocsmányságot eltanul, továbbfejleszti, finomítja, még rettenetesebbé teszi. Egy tőről fakadnak, egy a lényegük: tagadni mindent, ami emberi, tagadni mindent, ami demokratikus, tagadni mindent, ami szabad. Kisajátítani a szavakat, a nyelvet, hogy még a gondolkodást is lehetetlenné tegyék. George Orwell 1984-ét minden évben érdemes újra elolvasni, akárcsak a magyar Arthur Koestler: Sötétség délben című munkáját.

Barátaim!

Úgy látom, komoly dolgunk és felelősségünk van abban, hogy a fentieket világossá tegyük. Elmagyarázzuk, megértessük könyvekben, filmekben, múzeumokban. Arra kérem ezért mindazokat, akik ezért tehetnek, akik ezért felelősek, hogy tegyenek meg mindent azért, hogy a magyar iskolások egyértelmű és világos módon tanulják meg: a kommunizmus és a nácizmus és ezek minden rút leágazása ugyanabból a mételyből fakad. És ezt a mételyt úgy hívják: emberi gonoszság.

Honfitársaim!

A totalitárius diktatúrák áldozataira emlékezünk ma, és különös megbecsüléssel említjük meg azokat, akik nemcsak áldozatai voltak a diktatúráknak, hanem akik szóval, tettel és cselekedettel, sőt akár fegyverrel harcoltak ellenük. Mert igenis volt út, volt mód arra is, hogy az ellenállást válassza valaki. Ők a mi hőseink. Lelkiismeretünket ők mentették át sértetlenül a 21. századba. Emlékezzünk meg ezért róluk is, mindazokról, akik szembeszálltak a diktatúrákkal, akik világosan látták a legsötétebb órákban is, hogy mindig van választás. Dicsőség és tisztelet a diktatúrák ellen harcoló hősöknek!

Kedves Barátaim!

Egyenes szavakat ígértem. Beszéljünk hát egyenesen arról is, hogy miképpen viszonyul jelenünk, hazánk és kontinensünk, a diktatúrák fertőző emlékéhez.

Jobban tesszük, ha világosan és egyértelműen fogalmazunk erről is, mert a diktatúrák sarjadásának egyik oka éppen a mellébeszélés, a zavart félrepillantások, az őszinteségtől való ódzkodás, a nyelv kisajátítása, vagyis a szavaknak az eredeti jelentéstől való megfosztása.

Úgy látom, hogy Európa számos országa és a kontinens legnagyobb közösségének, az Európai Uniónak a vezetői között valóságos reneszánsza van az utópikus, globalista neokommunista, neomarxista önmagának kizárólagosságot követelő eszmerendszernek és a vele kéz a kézben járó birodalmi vágyaknak. Most szólok, hogy Közép- és Kelet-Európa nemzeti közösségei, amelyek mindkét totális rendszert kénytelenek voltak elszenvedni és ezért alaposan kiismerték, pontosan tudják, hogy a szabadság és a függetlenség, a szólás és a gondolat szabadsága, a szabad vallásgyakorlás egyedüli biztosítékai a szabad nemzetállamok, melyek nélkül nincs reményteljes és demokratikus jövő. Akik pedig úgy gondolják, hogy a 20. századi diktatúrák visszamenőlegesen értéktelenné és súlytalanná teszik évszázadok, sőt évezredek történelmi tapasztalatait, hatalmasat tévednek. Amikor ugyanis eltévedünk, mindig ahhoz a ponthoz kell visszamennünk, ahol még tudtuk az irányt. Térségünk népei is ezt tették, nem véletlen, hogy több mint harminc évvel a kommunizmus megdöntése után foggal, körömmel ragaszkodnak szuverenitásunkhoz és történelmi gyökereinkhez. Sikereinknek ebben a térségben ez a titka.

Kedves Barátaim!

Akik azt állítják, nem néztünk szembe keserű múltunkkal, csupán azt akarják, hogy komplexusokat, kisebbrendűségi érzéseket növesszenek szívünkben. Mert megtettük, múltunkat megvallottuk. A nyilas rémuralom működtetőit és a zsidó honfitársaink meggyilkolásában közreműködő magyar tetteseket már közvetlenül a második világháború után utolérte az igazságszolgáltatás. Mióta szabadok és függetlenek vagyunk, újra és újra rámutatunk arra, hogy ami 1944-ben megtörtént, arra nincsenek szavak, és hogy az áldozatok saját honfitársaink voltak, akiknek hiánya örökre megkínoz bennünket.

1989-ben végre kimondtuk az igazságot 1956-ról is, és közösen meggyászoltuk az áldozatokat, miközben 2016-ban, a hatvanadik évfordulón először soroltuk fel az igazi hősök, a pesti srácok és lányok neveit.
Nekünk, magyaroknak és a térség két totális diktatúrát is megszenvedett kelet-európai népeinek nagy a felelősségünk. Olyan tudás birtokában vagyunk, amely afféle vakcinaként ellenállóvá tesz bennünket a totális diktatúrák és eszmék vírusaival szemben. Feladatunk bár első ránézésre egyszerűnek tűnik, mégis sok erő kell a teljesítéséhez. Át kell adnunk ezt a tudást mindenkinek! Azoknak is, akik Kertész Imre nyomán ma még nem kíváncsiak a „mérhetetlen szenvedés árán szerzett mérhetetlen tudásra”, amelyre szert tettünk. „Ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Elhangzott a Terror Háza Múzeumban tartott megemlékezésen 2021. augusztus 23-án.