Tisztelt Elnök Úr!

Tisztelt Miniszter Úr!

Tisztelt Államtitkár Úr!

Tisztelt Megemlékezők! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Köszönöm, hogy eljöttek hozzánk, a Terror Háza Múzeumba!

A Magyar Országgyűlés 2000-ben nyilvánította február 25-ét a kommunista diktatúra áldozatainak emléknapjává. 2001-ben, amikor Magyarországon először emlékeztünk meg az alig egy évtizede magunk mögött hagyott kommunizmus áldozatairól, még nem nyitott meg a múzeumunk.

Jól emlékszem azokra az időkre: amikor terveztük a kiállítótereket, rendszereztük az összegyűjtött anyagot, F. Kovács Attila finomította a belsőépítészeti látványterveket, Ákos írta a zenéket. Fábry Sándorral együtt a tartalomról egyeztettünk.

Ennek több mint húsz esztendeje.

És még mindig csak fele annyi idő telt el azóta, mint amilyen hosszan, több mint négy évtizeden keresztül a szovjetek által ránk kényszerített kommunista diktatúra alatt szenvedtünk.

Akkoriban, 2001 elején döntöttük el, hogy amikor február 25-én második alkalommal emlékezünk majd, akkor nyitjuk meg a Terror Háza Múzeumot.

Így is lett, a második emléknap előestéjén, 2002. február 24-én Orbán Viktor miniszterelnök – hatalmas tömeg részvétele mellett – adta át a múzeumot. Tőle idézek:

„Ebben az épületben hatalmas erő van. Az áldozatok, a megalázottak, a hozzájuk tartozók, a velük együtt érzők, a nemzet ereje. Visszavágás, törlesztés, bosszú helyett, múzeum. Így is lehet megállapodást kötni a történelemmel.

Nem azért kellenek az ilyen múzeumok, hogy gyermekeink a félelemről, a rettegésről, a megaláztatásról személyes élményeket szerezzenek, hogy megborzongjanak. Azt szeretnénk, ha a gyermekek úgy nőnének föl Magyarországon, hogy tudják mit álltak ki az előttük járók. Azt szeretnénk, ha gyermekeink megértenék, hogy a szabadságot nem adják ingyen. Azt szeretnénk, hogy gyermekeink tudják, nehéz küzdelem, súlyos szenvedések árán lett jobbá a világ, amelyben élünk. Szeretnénk, ha sohasem felejtenék el, valakik már korábban meghitelezték számukra a jövőt. Szeretnénk, ha ráébrednének, hogy a béke, a biztonság, a szabadság, a jólét nem magától értetődő jog, hanem egymást követő nemzedékek kemény munkával felépített teljesítménye. Szeretnénk, ha világossá válna a gyermekeink számára: csak olyan nemzetek polgárai lehetnek szabadok, akik képesek harcolni saját emberi méltóságukért, ha kell.”

2002. február 25-re, a második emléknapra tehát a múzeum falai közé zártuk a kommunizmust – és melléjük csuktuk a nácikat és a nyilasokat is. De jutott hely a tettestársaiknak és a társutasaiknak is.

Azt hittük örökre megszabadultunk tőlük. Naivak voltunk, mint annyiszor.

Azt hittük, hogy a kommunizmust örökre lebirkóztuk, egyszer és mindenkorra a hátunk mögé, a történelem szemétdombjára vetettük, és már csak a történészek fognak velük foglalkozni, ők fogják a jövendő generációk elé tárni mindazt a  borzalmat, amit elkövettek.

Ám a múzeum megnyitása után alig fél évvel, 2002 nyarán a kommunisták örökösei visszatértek a hatalomba, és mindjárt ott is maradtak nyolc teljes éven keresztül, és – legyünk őszinték – hiába szenvedtek azóta négyszer is vereséget az országgyűlési választásokon, valahogy még mindig életben vannak, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy életben tartják őket.

Így aztán ma a helyzet úgy áll, hogy ahhoz képest, hogy a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapját arra szánták-szántuk, hogy a múlt áldozataira emlékezzünk – ami fontos feladatunk és kötelességünk is egyben – azzal kell szembenéznünk, hogy ez a nap nem csak a tragikus emlékekről, az áldozatokról, leszármazottaik fájdalmáról szól. Hanem arról is, hogy miképpen tudjuk felnyitni a kortársaink szemét, és ráirányítani arra a veszélyre, amit ezek a régi-új ordas eszmék képviselnek, hogy felismerjék mai képviselőiket. Azokat, akik ahogy egykor, úgy ma is egy hazug világot akarnak ránk kényszeríteni.

Le kell lepleznünk őket.

Meg kell értetnünk, hogy az emberi jogok középpontba állítása még nem teszi sem az embert, sem a társadalmat szabaddá. Csak a lehetőségét teremti meg annak, hogy szabadok legyünk. De hogy szabadok leszünk-e vagy nem, az a mi döntésünktől függ. Hogy is írta Petőfi: Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok!  A választás mindig egyéni és mindig arra irányul, hogy mi magunk dönthessünk a tetteinkről, amikért mi magunk viseljük a felelősséget.

A valódi szabadság tehát mindig személyes, Isten adta erő arra, hogy merjünk élni vele.

Tisztelt Vendégeink!

A kommunizmus olyan, mint a sárkány, hiába vágod le akár mindegyik fejét, valahogyan mégis újakat növeszt. És ehhez mindig akad kuruzsló, hamiskártyás, nagydumás, agresszív holdkóros, valahonnan kerül hozzá pénz, újság, befolyás.

Legyünk észnél! A ma kommunistái semmivel sem jobbak elődjeiknél.

Pont ugyanolyanok, talán csak még agyafúrtabbak, dörzsöltebbek és gátlástalanabbak.

Egyes történészek, újságírók, politikusok és filozófusok még ma is gyakran mantrázzák, hogy a kommunista eszmék megalkotói csak jót akartak. Nem tehettek arról, hogy az általuk elképzelt jövő milyen rémálommá vált. Az nem az ő felelősségük, hanem azoké, akik az ő szép elméletüket eltorzították.

Ez mind csak blabla. Süket szöveg, terelés, hazudozás, ami nem téveszt meg bennünket, mert mi több mint négy évtizedet töltöttünk el a kommunizmus hideg valóságában. 

Mi tisztában vagyunk vele, hogy a kommunizmus emberellenes, mert  agresszív, kirekesztő, militáns és igazságtalan. A megszületése óta. 

Nem hisz az emberek együttműködésében és a közösség erejében, nem hisz a nyílt vitákban, nem engedi a kérdéseket, mert nem hisz a megértésben és a szeretetben és nem hisz abban, hogy mindenkinek van dolga a világban. Azt hiszi és azt hirdeti, hogy egyetlen igazság van és annak ő van a birtokában.

A kommunizmus és a kommunisták nem mentegethetők.

Nincs egyfelől-másfelől.

Mégis, a legfontosabb, amit tudnunk kell a kommunistákról, az az, hogy ők sosem adják fel.

Véssük az eszünkbe és tartsuk szem előtt.

Sosem adják fel.

Kedves  Barátaim!

2002. február 25-e óta áll itt, az Andrássy út 60. alatt a Terror Háza Múzeum. Huszonhárom éve, minden február 25-én megemlékezünk a kommunista diktatúra áldozatairól.

Azért hajtunk minden évben fejet előttük, mert sokkal tartozunk nekik. Mert az ő bátorságuk, áldozatuk, tartásuk, erkölcsösségük, kiállásuk az igazság és az emberi méltóság mellett mentette meg a lelkünket, alapozta meg azt a szabad Magyarországot, amiben ma élünk.

Sokkal tartozunk tehát nekik. Ezért jövőre is itt leszünk, hogy köszönetet mondjunk nekik. És itt leszünk minden év február 25-én. Egy évtized, egy évszázad múlva is.

Adjon erőt nekünk, töltsön el minket jogos önbizalommal, sőt büszkeséggel, hogy a múlt század végén legyőztük a kommunizmust.

Amit pedig egyszer már legyőztünk, azt újra és újra legyőzzük majd.

Újra és újra.

De ehhez az kell, hogy sose felejtsük el, hány millió embertől vette el a kommunizmus az életét, hányukat vetette fogságba, kínozta meg. Fosztotta meg őket a vagyonuktól, a jövőjüktől. Rabolta el tőlük a reményt.

Orbán Viktor húsz évvel ezelőtt azt ígérte: „A félelmet, a gyűlöletet, rács mögé zárjuk, mert úgy akarjuk, hogy az életünkben, a jövőnkben ne legyen számára hely. Rács mögé zárjuk, de nem felejtjük.”

Vele együtt mi is azt ígérjük, hogy a múzeumba zárt ordas eszméken alapuló emberellenes borzalmakat nem engedjük innen kiszabadulni.

Lelakatoltuk és a kulcsot eldobtuk.

Szabadok vagyunk, és ígérjük, hogy azok is maradunk.

Éljen a magyar szabadság, Éljen a haza!

Köszönöm a figyelmet!

Elhangzott 2023. február 25-én, a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján, a Terror Háza Múzeumban tartott megemlékezésen.