Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim, Miniszter úr, Képviselő Urak!

A mai emléknapra a Terror Háza Múzeumba, egy mementóvá átalakult történeti helyszínre hívta meg Önöket a Fidelitas, egy parlamenti párt ifjúsági tagozata. Az emlékezők között itt vannak, akik megélték a kommunista diktatúrát, akik harcoltak ellene, azok, akik túléltük és azok is, akiknek mesélnünk kell róla, mert születésüknél fogva – hála az égnek – nem tapasztalták meg, mi a kommunizmus.

2001 óta, amióta emléknap keretében emlékezünk meg a kommunizmus áldozatairól, tizennyolc év telt el. Felnőtt tehát egy nemzedék. A rendszerváltoztatás és a kommunizmus bukása óta harminc év telt el, így sokan azok közül, akik 1989-ben születtek már maguk is szülővé válhattak, és a saját gyerekeiknek mesélik el, amit ők személyesen megéltek. Az ember egész életében szembesül a folyamatos változással, olykor megretten tőle, mert az időt – jelenünkben jobban, mint bármikor annak előtte – egyetlen emberéletben mérjük. Mintha csak egyetlen emberélet hossza állna rendelkezésre minden tudás begyűjtésére, a világ megismerésére. Megnyugtatásul mondom, ez nincsen így! Ha így volna, nem lenne ünnep március 15-e vagy augusztus 20-a, nem szólnának a harangok délben és ez az emléknap sem érhetné meg a 22. századot, pedig meg fogja! Megígérem.

Kedves Barátaim!

„Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.” Ugye, emlékeznek még a két és félezer éves görög dráma, az Antigoné gyönyörű mondatára? Tudták, hogy az eredeti görög szövegben Szophoklész többértelmű szót használt, amely jelenthet csodálatost és szörnyűt is? Hogy a lényeget mondjam: Szophoklész zseni volt. Egyetlen szóval volt képes kifejezni azt, hogy saját élete során minden ember maga dönt arról, melyik állítás lesz igaz rá. Sok van, mi csodálatos, vagy sok van, mi szörnyű...

Ha a kommunizmus és minden totális eszmerendszer lényegét el akarnám magyarázni az unokáimnak – márpedig el akarom –, akkor azt mondanám: a diktatúra nem csak hogy elveszi tőlünk a lehetőséget, hogy magunk döntsünk arról, csodálatosak legyünk-e vagy szörnyűek, de helyettünk dönt arról, hogy legyünk mindenképpen szörnyűek. A kommunizmus ugyanis a döntés szabadságától fosztott meg bennünket és szörnyű világot teremtett. Bár nemes célokra hivatkozott, mindent el akart pusztítani, amitől súlya van az emberi létnek. Arctalan és akarat nélküli emberek tömegében igyekezett feloldani bennünket. Semmi nem számított. Százmillió halott és további százmilliók, akiket megfosztott a szabad döntés lehetőségétől, akiket remény nélküli vegetálásra kényszerített. Egyenlővé akart tenni mindent és mindenkit, függetlenül attól, hogy olyan sokfélének teremtettünk, hogy ez a sokszínűség a valódi erőnk.

Kedves Barátaim!

2019. február 25-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapján abban a furcsa, vagy inkább megmagyarázhatatlan helyzetben vagyunk, hogy a Terror Háza Múzeum kiállításainak egyik tárgyát, a kommunizmust nem mint elmúlt, letűnt, elásott, szemétdombra hajított eszmét kell megmutatnunk: hanem rádöbbenhetünk, hogy nem a múlt borzalmas produktuma ez, nem bizony.

Abba az értelmezhetetlen helyzetbe kerültünk, amelyben – egyesek, és sajnos nem néhányak, hanem sokak számára – a kommunizmus komoly, valós lehetőség arra, hogy elvei mentén átrendezzék a világot. Sajnos azok, akik így gondolkodnak, nem egyszerűen futóbolondok, nem a Munkásőrség elmúltán dohos pincékben búsongó, nagybajszú bácsik, hanem alpakka öltönyös-kiskosztümös politikusok.

Nem mintha tőlük jobban kellene félni, mint a futóbolondoktól, de azért mégis: döntéshozó tisztségeket töltenek be európai országok kormányaiban, az Unió intézményeiben, bankok, vállalatok, lobbicsoportok és civil szervezetek vezetésében.

Mondhatnánk, hogy szívük dolga, mondják is például a liberálisok.

De mintha a kommunizmus reneszánsza bontakozna ki a szemünk előtt: erre rásegítenek a retro őrület kulturális hullámai, mintha a ’70-es ’80-as évek zenéjével, reklámjaival, szimbólumaival együtt vissza kellene segíteni a politikai rendszert is a mába.

Óvatosan kell bánnunk ezzel, nehogy a még a végén az úttörőnyakkendő meg a kisdobosok hat pontjának jópofáskodásai háta mögött Brezsnyev, Kádár, Honecker vagy Ceaușescu is kultikussá váljon. És akkor a náluk címeresebb gazembereket még nem is soroltam. Nem olyan elképzelhetetlen ez, emlékezzünk az CCCP meg a Che Guevara pólók divatjára.

Mondhatnánk persze, hogy mindenkinek a szíve joga, hogy mi köré épít kultuszt, mondják is például a liberálisok, meg a szocialisták, lassan talán a magyar szalonnácik is.

A helyzet azonban nem így áll. A helyzet úgy áll, hogy van, amit nem engedhetünk meg, mert erre kötelez bennünket a múltunk és a töménytelen veszteség, amit elszenvedtünk. Kommunizmus nem lehet, az elvei nem kaphatnak helyet és befolyást a világ döntéshozói között, a kommunizmus szimbolikus alakjai nem kaphatnak szobrot, nem válhatnak zarándokhellyé.

A kommunizmusnak ugyanis nincsenek hősei, csak áldozatai. Csak a kommunizmus-ellenességnek vannak hősei.

Kedves Vendégeink!

Köszönet azért, hogy a Fidelitas ezen a napon, a kommunizmus áldozatainak emléknapján nálunk, a Terror Háza Múzeumban emlékezik. Ebben a múzeumban, a kiállításainkon minden egyes napon, minden egyes látogatónk a kommunizmus áldozatai előtt hajt fejet. Nem relativizálunk, nem vagyunk megengedőek, nem húzzuk meg a vállunkat: hanem határozottan és világosan kimondjuk: aki 2019-ben a kommunizmus eszméjét elfogadhatónak találja, sőt, tesz annak érdekében, hogy ez az eszme teret hódítson, nos, az ilyen embereknek nincs helyük sem a közéletben, sem a gazdaságban, sem a kultúrában, sem a médiában. Sehol, ahol a szavuk távolabb hallatszik, mint a saját szobájuk falai.

Arra kérem Önöket, hogy ma, amikor az áldozatokról beszélgetnek, akkor erről is ejtsenek szót!

Beszéljük meg, mit tudunk tenni azért, hogy kiírtsuk a kommunizmus gondolatát a jelenből, és örökre bezárjuk a múzeumokba?

Köszönöm, hogy itt vannak, köszönöm, hogy meghallgattak!